95. fejezet
Tömör gyönyör a világ, nemde?
Gyönyörű volt az ég. De nem
csodáltam. Hideg volt. De nem fáztam. Könnyek mardosták a szemem. De nem tudtam
sírni. Ordítani akartam. De nem tettem. A járda közepén feküdtem. De ez senkit
sem érdekelt. El akartam űzni a gondolataim Koikiről. De képtelen voltam rá.
Csak egyedül fekszem a tél közepén az utcán. De nem is érdekel különösképp. Az
időérzékem oda. De miért is baj az?
Egyszerűen, bambán pislogok a
tiszta, fekete égre és az őt tarkító, fényes csillagokra. Hát nem csodaszép? Életemben
nem láttam ennyire tökéletesnek! A holdról is csak úgy szóródott a fény a
városra! Az épületek nem csak ebben az ocsmány, rozsdaszínű, törött
lámpafényben fürödtek, hanem egy ezüstös árnyalat is játszott rajtuk. Fantasztikus
látvány! Koiki vajon már hazaért? Vagy talán Ő is ezt a csodát nézi? Még ha nem
is figyeli éppen, akkor is biztosra vehetem, hogy ugyanez a szépséges látvány
mutatkozik felette is. Egy ég alatt élünk. Egy levegőt lélegzünk. És ennek már
többnek, mint elégnek kellene lennie a boldogságomhoz? Ugyan! Ha ennyivel
beérném, már belehalhattam volna a gyönyörbe…
A telefonom már nem tudom,
mióta rezgett a zsebemben. De annyira biztos voltam benne, hogy bárki is keres,
nem érdekel a mondanivalója! Koiki úgyse hív fel, másért meg felesleges megtörnöm
ezt a szemkápráztató képet… Néha megszakadt a csörgés, majd újra és újra
visszatért. Mégis mi értelme ennek az egésznek? Ki a fenét érdekel ennyire,
hogy mi van velem? Előhalásztam a zsebemből a készüléket, és a kijelzőre
néztem, ami kegyetlenül erős fényével világított a szemembe. Az Apa felirat villogott a telefonomon… Ha
kinyomom, vajon megérti a célzást, hogy hagyjanak a picsába? Vagy inkább fel
kéne vennem, és nyíltan belemondani? Úgy legalább megnyugtathatnám őket, hogy
nem raboltak el vagy valami… Bár… ez nem aggodalom. Azért hívnak, mert nincs,
akit ugráltassanak otthon és elfoglalja Akasakut! Kinyomtam, és visszaraktam a
zsebembe. Ch! Idióták! Mi a francnak zaklatnak?
Feltápászkodtam a hideg
betonról, mire újra megérezhettem a körülöttem uralkodó fagyot. Összehúztam és
megigazítottam magamon a kabátomat. Lehet, nem a legjobb ötlet ilyenkor
szenvedni az utcákon… de nem akarok most hazamenni!
Elindultam tovább egyenesen az
utcán. Valahova majd csak kilyukadok. Éreztem, hogy a telefonom megint rezeg,
de figyelmen kívül hagyva sétáltam, közben az eget nézve. Hatalmas és tiszta.
Fenséges és mégis szerény. Milyen lehetetlennek tűnő dolgok! Egy emberben ezek
a tulajdonságok miért nem lehetnek jelen mind, egyszerre?
Máris a hídnál vagyok?
Lépdeltem fel a lépcsőkön. Odafenn a fakorlátnak támaszkodva figyeltem a jeges
vizet. Milyen szép! Nyugodt és tekintélyt parancsoló, ahogy szinte
észrevétlenül suhan alattam át a víz. És ahogy az égen ragyogó csillagok fénye
visszaverődik a víztükörről, egyszerre hátborzongató és gyönyörű! Meg akarom
érinteni. Bele akarok zavarni ebbe az egységes, makulátlan szépségbe! El akarom
rontani a harmóniáját! Azt akarom, hogy az egész tűnjön el! Egy száraz meder
legyen a helyén, amit köd borít el! Az eddig a mélyén úszkáló, gondtalan halak
mind egy szálig élettelenül, ocsmány rohadásszagot árasztva feküdjenek benne! A
néhány napja a folyó által elsodort macska teteme most pihenjen meg végre ebben
a pöcegödörben, hadd csődüljön ide Tokió összes vézna, beteg korcsa! A kislány,
aki elvesztette itt a kedvenc babáját, hadd lássa meg, ahogy a mocskos,
megcsonkított játéka a kutyák martalékává válik! Hadd tűnjön fel a lakosságnak
az elmúlt évek öngyilkosainak száma, mikor egy-egy oszló húscafat vagy
megsárgult csont kiáll a mederből! Látni akarom ezt a kaotikus képet! Ahogy a
polgárok kétségbeesetten ismerik fel egy-egy végre látható maradványban
rokonaik, barátaik, házi kedvenceik vagy akárcsak kedves tárgyuk… Micsoda
látvány lenne! Sok-sok elkámpicsorodott ember, akik könyörgően fohászkodnak
isteneikhez megváltásért, miközben a drága isteneik vigyorogva nézik, ahogy
kedvenc teremtményeik szenvednek… Igen. Ez az a világ, amelyben élek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése