88. fejezet
Információtöredékek
Miközben a jegyemet vettem,
Midorima felajánlotta, hogy azt is fizeti, de nem hagytam neki. Ha elkezdek
tőle függeni, csakis rossz véget érhet a dolog… Ahogy feltömörödtünk egy
vonatra, így is kínosan éreztem magam. Az idegen emberek tömege körülöttem
cseppet se zavart, de ahogy egy-egy kanyarban Midorima keze összeért az
enyémmel, akaratlanul is elvörösödtem. De Ő csak némán bambult és csupán
párszor kaptam rajta, hogy épp rám nézett. Így végiggondolva, az elmúlt
napokhoz képest most kifejezetten úgy tűnt, kerüli is a tekintetem…
Mikor leszálltunk a vonatról,
újból összerándultam a hidegtől. Midorima egy aggódó pillantást vetett rám, de
nem szólt hozzám. Csendben folytattuk az utunkat egy darabig, mire végre
kinyitotta a száját:
- És mi volt veled tegnap? –
hűha, mi is? Sok minden történt tegnap… Akkor most cenzúrázzuk a cselekményt,
mielőtt nekikezdek… - Már régóta töprengek rajta, mit csináltál, amiért így
nézel ki… - óh, tényleg! A verekedés nyomairól el is feledkeztem. Pedig ez
megmagyarázná, hogy miért kérdezgette folyton, mi történt, meg miért bambult
folyamatosan…
- Belém kötött egy nagydarab
srác… vagyis lényegében én kezdtem a dolgot, de sajnálatos módon ő fejezte be…
- fogtam a fejem már a gondolatára. Bár utólag, barom ötlet volt tőlem, hogy
szarrá verettem magamat…
- Mármint tényleg harcoltatok?
– nézett rám megint kissé csodálkozva.
- Eléggé egyirányúan, de
mondhatjuk így is… - sóhajtottam.
- Akkor már értem, miért nem
voltál aznap suliban… - mondta Midorima. Pedig az egy másik story… De jobb a
békesség! Inkább ne tudja meg, hogy idegbetegen belebasztam az öklöm a tükörbe…
- Fáj még? – érintette meg az arcomat óvatosan, mire elpirulva és ijedten
elcsaptam a kezét.
- Nem! Vagyis… - újra azokkal
a furcsálló szemekkel nézett rám – kicsit még igen…
- Sajnálom.
- Már megint mit?
- Áh, semmi… - legyintett,
miközben befordultunk egy utcasarkon. Mire megszólaltam volna, folytatta – Itt
is vagyunk! – elsőben jártam egyszer nála. Emlékeztem még így is a nagy, talán
picit zord külsejű, fekete-fehérbe öltözött házra. Bár nemesi kisugárzású volt,
de nem az a nagyon kicicomázott fajta. Valamiféle határozottságot és realitást
árasztott! Tökéletesen illik a Shintaro-családhoz… - Gyere csak be! – hívott be
a fekete, fémrácsos kapuból. Ez a hely még most is egészen szemkápráztató – A
szüleim viszonylag későn érnek csak haza, úgyhogy ha gondolod, maradhatsz egy
darabig.
- Köszönöm, de nem szeretnék
láb alatt lenni – utasítottam vissza meghajolva a meghívást.
- Nem lennél útban! – ragadta
meg egy másodpercre a karom, majd el is engedte elszégyellve magát – Akarom
mondani… örülnék, ha egy kis időre itt maradnál. Persze ha sürgős dolgod van,
nem muszáj – fenébe! Sürgős dolgom nincsen, és nem akarok hazudni neki, de… - Egyébként
csak egyedül üldögélnék a szobámban…
- És jobb az, ha ketten üldögélünk?
– tettem fel rögtön a visszavágó kérdést, mire felcsillantak a szemei, én meg
egyre hülyébben éreztem magam…
- Igen! Sokkal jobb! –
bólogatott hevesen, mint valami kiskutya. Annyira nem tűnt ebben a percben
Midorimanak…
Közben a házba is bekerültünk.
Gyorsan ledobtam a cipőm és a kabátom, majd ránéztem. Ahogy ez megtörtént,
visszatértek a szemeim a cuccaimra, majd sietve megigazítottam őket. Így már
sokkal elfogadhatóbban néznek ki Midorima dolgai mellett is!
- Ha már itt vagy, mutatok is
valamit! – ragadta meg az egyik karom, és indult el velem a tágas ház belseje
felé…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése