85. fejezet

85. fejezet

Szivárványos papírcsákó

Még néhány percig ültem a padon, és azon töprengtem, helyes-e, amit teszek… Ha Koiki mégis visszajönne, és nem találna itt… vagy még rosszabb! Midorima társaságában látna meg! Picsába! Nem akarom én ezt! Midorima is minek jön rögtön ide? Bár meg kell hagyni, jól esik, hogy legalább Ő képes ilyenkor kiállni mellettem… És Koiki úgyse jön vissza…

Mélyet sóhajtva feltápászkodtam. Abban a pillanatban összerándultam a hidegtől. A telefont és a sálat a zsebembe nyomtam, majd lassan elkezdtem a bejárat irányába menni. Csak meredtem magam elé, nem foglalkozva a velem szembe tartó, nevető vagy vidáman beszélgető emberekkel. Én is ilyen akartam lenni… Ha nem is kézen fogva, de szépen, nyugodtan sétálgatva, beszélgetve kóvályogni a hatalmas területen, időnként egy-egy állatnál megállva, mondani pár mély gondolatot vagy egy turistával együtt fényképezkedni… Ha nem jön ez a hülye ötletem, békésen csinálhatnánk valami mást, valahol máshol. Nem pedig ilyen hangulatban, bőgve lézengeni külön. Persze a srác feltehetőleg nincs egyedül… Gondolom azzal a szőke patkánnyal szórakozik valahol. Igazából cseppet nyugtat is a tudat, hogy Ő nincs egyedül. Persze nem sokára én se leszek egyedül… de Midorima társasága azt hiszem, mégis csak más kategória, mint Reié, legyen bármennyire is idegesítő…

Szépen magam mögött hagytam az állatkertet, és a kaputól néhány lépésre, egy fa mellé behúzódtam, hogy legalább egyik oldalam védve legyen a tomboló szél elől. Ez az egész a sors keze. Valaki nagyon közölni akarta velünk, hogy maradjunk távol a másiktól… így lesz a legjobb. Idővel kiheverem. Mindig is mondják, hogy az első sose jön össze. Hát, ez van. Majd biztos lesz lehetőségem még… Kontrollálnom kell cseppet magam. Nem szabad sírnom. Alapvetően is rosszul áll egy fiúnál, ha sír, az utcán, Midorima előtt pedig végképp nem szabad! A kabátujjammal sietve áttöröltem az arcom. Aztán meg is láttam egy magas, kissé ziláltnak tűnő, sietős léptekkel közeledő Midorimat. Nem otthon volt még az előbb? Nagyon gyorsan ideért… Már kiléptem a fa alól, és elindultam felé, amikor egy másodpercre azt hittem, sokkot kapok. Nem fogok mutatkozni ezzel az emberrel! De már észrevett, francba! A feje tetején egy kis, szivárványszínű papírcsákó ült.

- Fú! – állt meg előttem kissé zihálva. A szemüvege szélénél még látszott a páracsík. A vonattól idáig rohant volna? – Akashi! Minden rendben? Nagyon vörösek a szemeid – picsába! Azon kívül, hogy nevetségesen néz ki, még rögtön faggatni is kezd! – Akashi!

- Persze! Minden rendben – búgtam vigyorogva, de közben majd átléptem a határát, hogy újra elbőgjem magam – Elhoztad a pénteki anyagot? – kérdeztem hirtelen, hogy kissé tereljem a témát.

- Igen – válaszolta zavartan, majd az oldalához kapott, aztán egy pillanat sokk után kínosan rám nézett – A nagy sietségben, hogy elérjem a vonatot véletlen otthon hagytam a táskám… - alapvetően ez egy nevetséges szituáció lenne, de Midorima esetében egyszerűen őrültségnek hangzott. Ő a mintadiák, aki mindig precíz. Sose felejthetne el egy efféle dolgot! – Gyere át hozzám, és akkor odaadom! – jelentette ki, majd egy másodperc múlva zavartan javította – Vagy ha nem akarsz, elég, ha hazajössz velem, és kiadom. Aztán ha gondolod, én is hazakísérlek – kínosan mosolygott, feje tetején a kis papírcsákóval… mint egy idióta, esküszöm! Egy kissé elragadtak az érzések, és leszedtem a fejéről, mire olyan ijedt lett az arckifejezése, hogy én is megrémültem – Ezt nem teheted! Ez a mai napi szerencsetárgy! Ha nem hordom, szörnyűségek történhetnek velem! – kezdtem magam kevésbé gyerekesnek érezni az előbbi miatt a telefonban.

- Komolyan egy szivárványszínű papírcsákóval a fejeden akarsz mászkálni?! – rivalltam rá – Ch! Komolyan, mint valami díszbuzi…

- Ha ennyire zavar, elrakom… - mondta alig hallhatóan, mire óvatosan kivette a kezemből, és zsebre vágta. Sose láttam még, hogy a napi szerencsetárgyával így bánjon… - Most már mehetünk? – kérdezte mosolyogva. Bólintottam, és lassan elindultunk vissza az állomás felé.