Extra 5# A védelmezett

A védelmezett

(Seijuurou Akasaku)

Seijuurou Akasaku a nevem. A nővéremmel, Akitaijal pár napja ünnepeltük a hetedik születésnapunkat. Egypetéjű ikrek vagyunk, de csupán a kinézetünk hasonlít. Mivel Ő volt az idősebb, mindig is védelmezett engem azoktól, akik piszkáltak. Nagyon szerettem, ahogy azt hiszem, Ő is engem. Mindig mindenki Vele akart játszani, engem pedig próbáltak elkerülni. Ha Ő nem lett volna, iszonyúan magányos lettem volna, azt hiszem. Tudtam, hogy jobban a terhére vagyok, mint látszik, de ezt sose mutatta ki. Mindig széles mosollyal hívott a többiek közé. Sokszor irigykedtem is rá, hogy mindenki Őt szereti, de nem tudtam mérges lenni rá, miközben Ő volt a mindenem… Ami még kegyetlenebb volt azonban, hogy még a szüleink is különbséget tettek kettőnk közt. És persze mindig Akitai volt az, akivel kivételeztek… De a nővérem ilyenkor is a kedvemben járt! Mikor apáék vettek neki valamit, akkor Ő rögtön megosztotta velem, akár édesség volt, akár játék, akár mesekönyv! Nem tudtam volna Nélküle létezni! Így is gyakran olyan üresnek éreztem magam…

Volt egy kis házikónk a hegyekben, amit amolyan „nyaraló” címen használhattunk. Ott fenn remek volt a levegő és gyönyörű a látvány! Körös-körül hatalmas rizsteraszok voltak, ameddig a szem ellát. Az ég mindig ragyogóan kék volt, a hegyek mohos sziklái zöldelltek, a völgyekben csörgedező patakok mentén ilyenkor kivirágzott minden. Imádtam itt lenni! Csend és béke.

- Haza akarok menni! – ült le mellém duzzogva a nővérem csinos, városias öltözékben, miközben én a selymes fűben a hátamon fekve kémleltem az eget, apa egy régi ingjébe bújva (ami majdhogynem a bokámig ért) – Olyan unalmas itt lenni! Te nem unatkozol?

- Nem igazán… de mit szólnál, ha délután lemennénk a vízhez fürdeni? – kérdeztem Tőle izgatottan.

- Benne vagyok! – kacsintott le rám – Neked is tetszik az ötlet, Kuma-san? – nézett rá a kezében tartott plüssmedvére – Huhú, imádok pancsolni! – mondta eltorzított hangon, közben Kuma-sant mozgatva – Akkor azt hiszem, ezt megbeszéltük!

- Ez az! – vigyorogtam fel Rá. Dudorászva táncolni kezdett a macival. A hasamra fordultam, és figyeltem. Megérte a szüleinknek megvenni ezt a plüsst. Azóta el se engedi, mióta pár napja megkapta. Kuncogtam egyet az orrom alatt, ahogy Akitai egyre több csavart rakott a tánclépésekbe.

- Csak halkan! – pisszegett hátra a nővérem, mikor megnyikordult egy deszka a lábam alatt. Elvileg alvásidő van, de Akitai mindenképp ilyenkor akart lemenni a völgybe… - Nem szabad, hogy anyáék észrevegyenek! – súgta. Mikor végre a házat elhagytuk, összekötötte az inget rajtam, hogy nehogy felbukjak benne, aztán vigyorogva kicsit meglökte a vállam – Te vagy a fogó! – és futni kezdett, mire én nevetve kergetni kezdtem végig az ösvényen lefelé – Úgysem kapsz el! – pár perc sikertelen fogócska után gondolva egyet, levágtam egy kanyart egy meredekebb ösvényen.

- Meg vagy! – öltöttem rá a nyelvem, ahogy szinte nekem futott.

- Ez veszélyes! Ne csinálj máskor ilyet! – rótt meg, mire kissé elszégyelltem magam. Már olyan sokszor megjártuk ezt az ösvényt! Úgy ismerem, mint a tenyeremet… – De ne búsulj, hanem fuss! – vigyorgott rám, mire nevetve menekülni kezdtem – Úgy is elkaplak!

Én voltam a fogó, mire leértünk, de ez cseppet sem zavarta egyikünket sem, ahogy megláttuk a felettünk szikrázó nap sugarait a hűs patakvízen tükröződni. Gyorsan levetkőztünk, Akitai felfogta a haját is, aztán lassan belegázoltunk a térdig érő patakba. Kuma-san egyik mancsát én, míg a másikat a nővérem fogta, úgy tartottuk a patak fölé. A legmélyebb ponton is csak derékig ért nekem a víz, mégis nagyon jól éreztük magunkat.

- Ezt neked! – fröccsölt az arcomba egy keveset, miután a plüsst egy sziklára kiültette.

- Háborút akarsz? – kérdeztem vigyorogva, majd nevetve kamatostul visszaadtam neki.

- Szóval bosszút állsz? – nézett rám gonoszan, majd vadul elkezdett fröcskölni.

Hosszan hadakoztunk még, aztán a partra kiülve a vízbe lógatva a lábunkat meséltünk egymásnak. Akitai nagyon szeretett általa kitalált történeteket mondani, és olyan izgalmas volt a legtöbb, hogy sose mertem félbeszakítani. Kuma-san is az ölében ülve hallgatta Őt.

- Lányok! – hallottuk meg a hátunk mögül apa ideges hangját – Már vagy egy órája keresünk Titeket!

- Bocsánat, Apu! Én rángattam le Akasakut… - kért rögtön bocsánatot a nővérem, pedig én kezdtem…

- Akitai! Ne vállald folyton magadra a felelősséget! Tudom, hogy Akasaku keze legalább annyira benne volt a dologban, mint a Tiéd! – közben leguggolva megsimogatta az arcát. Igaza volt, de akkor is… - Szóval sipirc felfelé mindkettő! – állt fel elkomorodott tekintettel.

Sose értettem, miért engem neveztek el Akasakunak, és a nővéremet Akitainak… Miért Ő a fájdalom és Én a virágzás (értsd: itami-fájdalom, saku-virágzás)? Nem is tudom, melyikünknek virágzó az élete és melyikünknek fájdalmas… Persze, mikor születtünk, ezt nem tudhatták. Azonban miféle sors az, ami ennyire kifigurázza a neveinket?

Felérve anya aggódó arccal Akitai nyakába borult, közben szipogva kérve, hogy máskor ne szökjünk csak így el. Rám lényegében egy pillantást se vetett… többes számban beszélt ugyan rólunk, de végig a nővéremre nézett. Már igazán megszokhattam volna… Cseppet úgy éreztem, ha csak Én tűnnék el, észre se vennék. Ez pedig csak még inkább bántott.

Büntetésként a délután további részét a szobánkban töltöttük, ahol Akitai rajzolt és átvette az elsős anyagot. Én az ablak előtt ültem és elvágyódva néztem a hegyeket. Bárcsak foghatnám a nővéremet, és egyszerűen leléphetnénk innen! Barlangokban és odvakban laknánk, a rizsföldekről és a patakokból szereznénk magunknak élelmet, és egész nap a vízben játszhatnánk! Olyan jó lenne! Örökre együtt játszani ebben a háborítatlan természetben…

- Akitai! – szólaltam meg egyszer csak. Ha Ő benne lenne, nyugodtan megpróbálhatnánk…

- Hm? – nézett fel rám a füzetéből.

- Te gondolkoztál már azon, milyen lenne anyáék nélkül élni? – meghökkentnek tűnt.

- Nem, még soha. De biztos szörnyű lenne! – szörnyű? Neki talán…

- És azon, hogy milyen lenne a szabad ég alatt aludni? – akkor közelítsük meg máshogy…

- Megennének a szúnyogok! És bármi állat odajöhetne! Fúj! – rázta ki a hideg.

- Ugyan! Csinálnánk tábortüzet! Azt egy állat se bírja!

- Fura ötleteid vannak… - hagyta rám a dolgot.

- Szóval nem szöknél el Velem a hegyekbe, igaz? – kérdeztem letörten.

- Mi? Mégis hogy juthat ilyesmi az eszedbe? Bármilyen vadállat megehetne! – fakadt ki, mire összehúzva a szemöldököm, visszafordultam az ablak felé. Milyen gyáva! Végre lehetne egy kis kaland az életében, és nem a városban kéne mindenféle esztelen partikra járnunk anyáékkal, erre megtagadja az ajánlatom, csak mert fél, hogy megeszik a vadállatok?!

Én mindenképp elszökök egyszer innen! De akkor soha többet nem is jövök vissza. Akitaiért sem!

- Vacsora után pakoljatok nagyjából össze, mert holnap reggel elindulunk haza! – jelentette ki terítés közben apa.

- Mi? Na de miért? Hiszen csak három napja jöttünk ide! – fagytam le egy pillanatra.

- Szombat délutánra meghívtak minket Anya főnöke fiának az esküvőjére. Anyátoknak mindenképp ott kell lennie – sóhajtotta apa a halántékát masszírozva.

- De nekünk minek kell részt vennünk rajta! – kulcsoltam össze a mellkasom előtt a kezem.

- Titeket átviszlek Akashi-bácsikátokhoz, úgyhogy nem kell félned!

- De én szeretném látni az esküvőt! – rángatta apa karját Akitai, mire lehajolt hozzá, majd a fejét simogatva azt mondta:

- Kou-san azt mondta a kedvenceteket fogja sütni, és este elvisz Titeket magukkal az utcabálra! Lesz ott mindenféle! Játékok, plüssök, tűzijáték…

- Plüssök! – csillant fel a nővérem szeme.

- Bizony, azok is! – kacsintott rá apa – És ha rendes leszel, biztos szereznek Neked egyet! – Akitai kilőve. Csillogó tekintettel, ujjongva elfogadta az ajánlatot. Nekem ez se igazán tetszett, de még mindig jobb, mint egy esküvőn lézengeni… - És az egész családjuk Veletek megy, úgyhogy nem lesztek egyedül se! Ott lesz a kisfiuk, a kis Akashi is – mosolygott tovább a nővéremre.

- Jaj, emlékszem Rá! – csapta össze a kezeit Akitai – Mindig Kou-san lábán lógott, amikor ott voltunk.

- Óh, most már biztos megváltozott! Most fogja kezdeni az iskolát! – mesélte apa tovább. Bár igaz, lassan két éve, hogy utoljára náluk jártunk, de amilyen félős volt az a fiú, nem hiszem, hogy bármit változott volna…

Nem akarok hazamenni! De holnap reggel indulunk… ha el akarok szökni, akkor azt az éjszaka közepén kell tennem. És ha megteszem, utána nem jöhetek csak úgy vissza… Másnap már nem fogom itt találni Őket… Azonban meg kell tennem!

Vacsora után összepakoltam a cuccaimat (már amik a túlélésemhez kellenek). Bepakoltam pár ruhát, pokrócot, törölközőt, könyvet, haj- és fogkefét, pár szendvicset, amiket anya készített holnapra, egy palack vizet és a fotóalbumomat. A sporttáska zipzárját nehezen behúztam, majd a többi cuccom az ágyam alá dugtam, hogy anyáéknak este még ne tűnjön fel, hogy más terveim vannak…

Lámpaoltás után Akitai még halkan beszélt hozzám, mire nem sokon múlt, hogy elaludjak én is! De amint hallottam, hogy lágy szuszogásba kezd, felemeltem a táskát, és kimentem a házikóból. A szüleim szobájában még égett a villany, így nagyon halk voltam. Elindultam lefelé az ösvényen. Ahogy haladtam, kezdett elnehezedni a vállamon a táska.

- Francba, de nehéz! - dobtam magam mellé. Majd gondolva egyet próbálva levágni a kanyart, a cuccomat lelöktem egy rövidítésnél. Én rendesen megjártam az utat, majd párszor még eljátszottam ezt – Fú! – huppantam a tetejére fáradtan. Egyre nehezebben visznek tovább a lábaim… pedig lefelé menetelek! Újra erőt vettem magamon, majd egy meredekebb részen megismételtem a táska lelökését. A hold és a csillagok által megvilágított szakaszon hirtelen megakadt a cuccom egy az útban álló bokorban – Ne már! – indultam el óvatosan a kavicsos hegyoldalon. Ha ezt Akitai látná, biztos kitekerné a nyakamat, amiért ezen a részen leereszkedem! De most nem szabad Rá gondolnom! Ráztam meg a fejem, majd mentem tovább lefelé. Már egészen közel jártam a bokorhoz, mikor megszaladtak alattam a kavicsok, és a fenekemre csapódva csúsztam lejjebb pár métert. Ijedtemben felsikkantottam, majd vadul kalapáló szívvel megragadtam a táskám szíját – Hú! Ez meleg helyzet volt! – fújtam ki a levegőt. Nehezebb ez a szökés, mint hittem! Kicsit végre megnyugodva, megint megtaszajtottam lefelé a cuccom, mire újra elestem, ahogy a fél lábam alól kimászott a talaj. Rémülten nyúltam valami kapaszkodó után, mert egyre meredekebb lett a hegyoldal, de a kezem nem ért semmit! Aztán egy másodpercre éreztem, hogy a kavicsos föld eltűnik alólam! Sikítani akartam ijedtemben, azonban hirtelen földet értem, és megálltam. Nem eshettem olyan nagyot, de picit megütöttem a fejemet. A hátamra fordulva néztem a csillagos égre. Gyönyörű volt, mint mindig. De ahogy felfogtam a helyzetemet, kicsit se érdekelt már, milyen szép az ég! Valami üregbe vagy mibe eshettem, mert minden oldalról olyan ember nagyságú fal vett körbe. A legmagasabb résznél láttam, hogy a táskám lóg. Valamiben fenn akadt. A szemeim elöntötték a könnyek, miközben riadtan próbálgattam kapaszkodót találni a falak egyikén. De úgy tűnt; nincs kiút! – Valaki segítsen! – sírdogáltam halkan a gödör fenekén – Kérem! – nem tudom mennyi idő telt el ott, de nekem egy évezrednek tűnt! De kívülről motoszkálást hallottam – Segítség! – kiáltottam, mire végre meghallottam egy emberi hangot.

- Ne félj! Segítek!

- Akitai? – hökkentem meg – Akitai! Te vagy az? Hát észrevetted, hogy eltűntem? – megkönnyebbültnek és boldognak éreztem magam – Annyira örülök, hogy megtaláltál!

- Hálálkodni ráér később is! Kapaszkodj ebbe! – láttam, amint egy kötél vége csapódik a verem falához. Elég rövid volt a kötél, de mikor lábujjhegyre álltam, rendesen rá tudtam már fogni. Amint a széléhez értem, és éreztem, amint a kis kéz a karomra fog, és kisegít, rémülten bújtam hozzá.

- Köszönöm, Akitai! Annyira köszönöm! – nem szólalt meg, csak hagyta, hogy kisírjam magam rajta, és abbamaradjon a remegésem.

- Menj vissza a házba! Majd én viszem a cuccod – hallottam meg, ahogy abbahagytam az ölelést. Felálltam, és lassan el is indultam. Hátra akartam nézni rá, hogy biztosra vegyem, mögöttem van, mikor újra megszólalt: - Siess kicsit, vagy Apáék észreveszik, hogy elszöktél! – igaza van. Most nincs időm bevárni! Rendbe kell szednem magam, még mielőtt felkel a nap! Futva elindultam felfelé. Most nem éreztem fáradtságot, csak tudatosult bennem, hogy Akitai nélkül nem mehetek el sehova…

Felérve gyorsan megmosakodtam, és pizsamába öltözve visszabújtam az ágyamba. A nővérem már az ágyában feküdt.

- Akitai! – szóltam hozzá halkan. Nem sokkal ezelőtt érhetett haza, még biztosan nem alszik – Akitai! – léptem az ágyához, majd kicsit meglöktem a kezét.

- Heh? Mi az? Indulunk is haza? – nézett fel rám álomkóros szemekkel.

- Dehogyis – kuncogtam – Csak még egyszer meg szeretném köszönni, hogy megmentettél!

- Már megint miről beszélsz? – ásított – Álmodtál valamit? – meghökkentem. Nem is emlékszik arra, hogy megmentett?

- Tudod… kihúztál a veremből.

- Aha, aha. Biztos… - fordult a másik oldalára, majd szuszogott is. Mi a fene?

Körbenéztem, de a sporttáska nem volt sehol. Megnéztem a ház körül is mindenfelé, de a cuccom nem láttam. Mégis mi történik? Zavarodottan feküdtem vissza az ágyamba. Biztos, hogy Akitai hangját hallottam! Az Ő keze volt, amelyik kihúzott a gödörből. Az Ő illatát éreztem, miközben öleltem az Ő testét! Minden rá vall! Biztos csak hülyéskedik és eldugta a táskám! Nincs rá más magyarázat!

Másnap reggel anya hatalmas hisztit csapott, amiért lába kélt a sporttáskámnak, amiről a nővérem továbbra is hárította, hogy bármi köze lenne a dologhoz. Azonban feltűnt még egy hatalmas probléma:

- Anya! Én addig nem megyek innen tapodtat sem, amíg nincs meg Kuma-san! – ordította Akitai.

- Kicsim! Már amióta felkeltél, keressük… - a lány hirtelen elkapta a karom, és behúzott a szobánkba, majd mérgesen figyelve az arcom megkérdezte:

- Ugye nem Te loptad el, mert azt hiszed, eldugtam a táskádat!

- Mégis hogy juthat ilyesmi az eszedbe? – kérdeztem kétségbeesve. Egyre zavarodottabb voltam. Már nem tudtam, mit higgyek! Akitai mentett meg, de közben mégsem – Sajnálom, hogy gyanúsítgattalak ilyesmivel, de magam se értem, hova tűnhetett a cuccom!

- Cöh! – hagyott hátra. Annyira fáj, hogy így viselkedik Velem! Eddig sose éreztem magam ennyire ramatyul…

Végül bepakoltunk a kocsiba, és a duzzogó nővérem is beszállt. Miközben elindultunk, előre kértem apát, hogy álljunk meg azon a környéken, ahol mondom. Ahogy a veremhez értünk, valóban ott lógott még mindig a sporttáska! Megkönnyebbülve húztam ki onnan. Egy ágba akadt bele a szíja. Tehát Akitai ezek szerint megmentett, csak a cuccom hozatalával felhagyott. Akkor valóban én vádoltam csak hamisan! A kötél is ott volt, ahol este maradt. Leraktam a táskát magam mellé, és bizonyítékként a nővérem számára, elkezdtem felhúzni. De felsikkantottam, ahogy a másik végén megláttam Kuma-sant! A nyakába volt kötve a kötél. Alig látszott ki a koszból, és úgy tűnt, mintha valami őrült megtépte volna! A tömése az oldalánál kilátszott, és lógott az egyik lába. A fél gombszeme helyén pedig csupán egy kis szál jelezte, hogy valaha két szeme volt… Döbbenten tartottam a kötélen lógó plüsst.

- Valami gond van? – hallottam meg apa hangját, mire visszakiáltottam:

- Megtaláltam Kuma-sant! – igazából, ha úgy vesszük, újabb bizonyítékot találtam arra, hogy Akitai mentett meg! Hisz hogyan máshogy is került volna ide a mackó?

- Tényleg? – rohant felém a nővérem – Hogyhogy itt van? – ahogy azonban mellémért, lefagyva pislogott a felakasztott plüssre – Ez… ez nem lehet… Kuma-san! – láttam, ahogy könnyek gyűlnek a szemébe – Te démon! Mégis mit tettél Vele! – ripakodott rám, mire újra görcsbe rándult a gyomrom.

- De hisz Te tetted… - próbáltam védeni magam. De mégis hogyan védjem magam? Mindig is Ő volt, aki megvédett…

- Ez nem Kuma-san! – fordított végül hátat nekem, majd ült vissza a kocsiba.

- Mi? – néztem rá – Hiszen még a címkén is ott a neve, amit Te írtál rá filctollal! – mutattam fel, mire idegesen rám nézett.

- Ez akkor se Kuma-san! Dobd vissza! És Te is utána ugorhatnál… - hallottam meg.

- Akitai! – szóltak rá anyáék.

Mindig is azt reméltem, hogy Akitai és Én örökkön örökké jó viszonyban maradunk, és szeretjük egymást. Ő továbbra is védelmez engem, és épp olyan vidám marad, mint mindig. De miféle hiú ábránd is volt! Azóta csak mindenkitől még jobban elrémiszt. Azt meséli az embereknek, hogy kibelezem a plüsseiket, hogy babafejeket gyűjtök, hogy az ördög lánya vagyok és démonokkal barátkozom… Az egyetlen, aki megért engem, az Kuma-san, vagyis amióta Akitai lemondott róla; Kiiroma…

Extra 4.2# Az áldozat

Az áldozat

(Furihata Koiki)

Most kifejezetten örültem a hétvégének. Jobban, mint átlagosan egy diák. Át kellett gondolnom ezt a dolgot Ishidaval… Szombaton átmentem Hikarihoz, bár nehezen tudtam nekikezdeni mesélni erről… Kínos egy lánnyal beszélgetni arról, hogy mik történtek előző nap.

- Szóval megcsókolt? – kérdezte kíváncsian. Valójában kapcsolatok terén eddig egyikünknek se volt tapasztalata, így nem is tudtam, mit reméljek a lánytól.

- Nem… Valójában én csókoltam meg először… - mondtam elvörösödve.

- De ha nem akarsz tőle semmit, miért csókoltad meg? Olyan bonyolultak a férfiak! – fogta a fejét.

- Ne is mondd! Valami szörnyű, hogy rávett ilyesmire! – öleltem át a térdeimet.

- És most mit fogsz kezdeni vele?

- Reméltem, hogy Te tudsz majd mondani valamit… - fektettem az arcomat a térdeimre.

- Óh, ha csak ez kell! – szólalt meg vidám hangon – Én, Hema Hikari azt tanácsolom… hogy… hogy… hát… Ha azt akarod, hogy békén hagyjon, játszd el előtte, hogy van valakid! Akár egy lány is…

- Lennél a kamubarátnőm? – kaptam fel a fejem rögtön, mire Hikari egy kicsit túl is játszva a figurát, csábosan rám pislogott. Mindketten felnevettünk erre.

- Viszont ez esetben, Szívszerelmem, hétfő reggel állj itt a kapuban, mire indulok! – emelte fel az orrát, és nemesi mozdulattal odatartotta nekem a karját.

- Ez csak természetes, Hölgyem! – leheltem lovagiasan csókot a kézfejére, mire a másik kezével legyezgetni kezdte az arcát.

- Óh, Uram! Zavarba hoz!

Egészen estig ott maradtam, és egyfolytában nevettünk. A lovagias pártól a végére eljutottunk a gengszter és örömlánya kategóriába. Hikari búcsúzásnál azért hozzátette, hogy az első felállásra szavazna inkább, mire letérdelve előtte újabb kézcsókkal köszöntem el.

Mindez után vidáman és fütyörészve mentem haza, ahol nagypapa meg is jegyezte ezt. Mondtam neki, hogy ma Hikarival még viccesebb volt a délután. Mosolygott, de nem faggatott a részletekről, pedig az egyik felem azért örült volna neki, ha elmesélhetem, míg persze bennem volt az a fenntartás is, hogy a végén olyat is elmondanék, amit nem akarok…

És így kerültem hétfő reggel abba a kínos helyzetbe, hogy miközben a lány táskáját hoztam, közben a kezét fogva és fennhangon nevetve, a suliba lépve Goto-kun nekem jött.

- Bo… - kezdte volna, mikor lenézett rám, és látta, amint Hikari felsegítget, közben „Édesem”-nek, vagy minek hívva… - Bocsánat, Furihata-senpai! – hajolt meg előttem, majd kikerült, és tovább ment. Éreztem, hogy teljesen ki vagyok pirulva. Miért kellett épp ilyenkor ilyet mondania a lánynak?

- Koiki! Hiszen ez nagyszerű! – ugrott a nyakamba, mire még kényelmetlenebbül kezdtem érezni magam mellette.

- Mégis mi olyan nagyszerű? Ha itt is volt Ishida, Goto-kunnal minden lehetőségem elveszett! – sóhajtottam halkan.

- Miről beszélsz? – nézett rám nagy szemekkel – Nem hallottad? Tudja a nevedet! És zavarba jött, mikor meglátott minket! Tuti most eszi a méreg, amiért a „barátnőd” vagyok! – vigyorgott rám. Tényleg tudja a nevem? Ha viszont ez igaz, akkor biztos érdeklődött irántam! Akkor pedig…! Meg kell neki valahogy magyaráznom, hogy nem járunk Hikarival… De mégis mit csináljak? – És nem mellesleg egy alacsony, sötéthajú gólyasrác jött mögötte egy rajzmappával… - suttogta. Tehát ha úgy vesszük, kettőt egy csapásra…

- Hikari! El se tudom képzelni, mi lenne velem Nélküled! – mosolyogtam rá, majd folytattuk az utunkat.

A lányt elkísértem az osztályába, majd elindultam a sajátomba. Még viszonylag korai volt az idő, de át akartam nézni a jegyzeteim, így nem maradtam Hikarival. A kisebb folyosókon csak elvétve láttam diákokat. Ahogy az egyik mellett elsétáltam, valaki megragadta a vállam, és visszarántott. Felszisszentem a meglepetéstől. Nem nagyon ellenkeztem, hisz nem sok időm volt rá, így a hátam mögött éreztem a hideg falfelültet. Szemben velem azonban valaki ajkai zárták le az enyémeket. A sötét hajtengerből ugyanaz a pénteki illat szállt fel. A nyelve pedig hasonlóképp érintette az enyém. Két karjával oldalról fogott a vállaimra, és tartott ellen nekem. A csókja végén felnézett rám, szikrázó, melegbarna tekintetével.

- Senpai! – nem tudom, hogy képes erre, de miközben én tökéletesen tisztában voltam vele, hogy a suliban vagyunk, méghozzá nem is túl eldugott helyen, mégis újra kellemes bizsergést éreztem lentről. Az eddig belém karmoló ujjai simogatni kezdték a kezeim hosszan.

- Ishida… - a karjaim kiszabadítottam, majd a tenyereimbe fektettem az arcát, és megint csókot kezdeményeztem. Ebben a másodpercben megéreztem, ahogy az eddig a kezeim cirógatásával elfoglalt ujjai az oldalam és hasam alján játszadoznak. Riadtan összerándultam egy másodpercre, kissé megharapva a számba furakodott nyelvét – Mégis mit gondolsz? – válaszként egyik keze a nadrágomra vándorolt – Ishi…da… - összeszorítottam a fogaim, ahogy szórakozottan simogatott odalenn.

- Jó érzés, Senpai? – súgta a fülembe. Behunytam a szemeimet, és próbáltam ép ésszel gondolkozni, hogy jöhetnék ki ebből jól. De nehezebb így koncentrálni, mint hittem! – Így talán még jobb lesz, Senpai! – kapcsolta ki az övcsatom, majd egyik kezével a gatyámba nyúlt. Éreztem, hogy még vörösebb vagyok, ahogy még izgatottabb is… - Jó érzés, Senpai? – nézett fel rám vigyorogva – Szeretnéd, ha… - kezdett neki a mondandójának, miközben kivette a kezét az alsógatyámból, és leguggolt.

- Kohinata! Furihata! Mi folyik itt?! – Tsugurima-sensei, egy fiatal nyelvtanárnőnk állt a folyosó sarkán. Ishida hirtelen felugrott, miközben én próbáltam eggyé válni a fallal szégyenemben – Remélem, ismeritek az iskolai szabályzatot annyira, hogy tisztában legyetek azzal, hogy ezzel nagyon messzire mentetek! – hogy történhetett ez? Jelenleg Sensei csak annyit lát az esetből, hogy a falnak dőlve állok, lehúzott sliccel és hát… erekcióval – Csak közlöm, hogy az Igazgatónőhöz még most beviszlek Titeket! – most? Ilyen állapotban? Sietősen, remegő kézzel nyúltam a gatyámhoz.

- Tsugurima-sensei! Rémesen restellem, hogy ilyen félreérthető szituációban talált minket – hajolt meg mélyen Ishida, bocsánatkérően. Ki akarja húzni magát a dologból? Annak ellenére, hogy csakis Ő tehet a dologról?! – Mikor megláttam így a senpait, meg akartam állítani, hogy legalább akkor a mosdóba menjen, de mivel nem hallgatott rám… közelebb jöttem, hátha sikerül kizökkentenem a „dolog”-ból, és felfogja, mit is tesz… Őszintén, szörnyen sajnálom, Sensei!

- Kohinata-kun! – mosolygott rá a sensei - Hogy Te milyen elragadóan nagy mesélő vagy! – Ishida pillanatnyi mosolya azon nyomban lefagyott, mikor felfogta, mit is mondott a tanárnő.

- De hisz valóban így történt! – fakadt ki.

- Furihata-kun? – nézett rám ugyanazzal a mosollyal. Nem tudtam megszólalni. Görcsölt a gyomrom az idegességtől – Minden rendben? – változott meg a tekintete, cseppet aggódóvá.

- Csak rájátszik! Ne higgyen már neki, Sensei! – hisztizett a srác. Mégis, mit akart Tőlem, ha egy ilyen esetben képes rám hárítani minden felelősséget?

Egy jó adag fejmosást kaptunk az igazgatónőtől (bár azt hittem, kegyetlenebb lesz velünk…), majd mikor szabadulhattunk órára, Ishida hozzám szólt:

- Nagyon sajnálom, Senpai! Nagyon megijedtem Tsugurima-senseitől… - közben a kezét a vállamra tette.

- Érdekel is engem, hogy mi van Veled! – rántottam el a vállam, majd elsiettem az osztályomba.

Mindamellett, hogy én nem vágytam kifejezetten rendes kapcsolatra Ishidaval, jót tett az önbizalmamnak, hogy valaki észrevesz. De kár volt azt hinnem, hogy ez a fiú többet is lát bennem, mint egy „megfelel” tag, aki enged… Micsoda idióta vagyok!

Szerencsére a dolog az igazgatói falai között maradt, így nem szivárgott ki. Összesen négyen tudunk róla (illetve Hikari is, tehát öten…), és nem hinném, hogy Ishida terjeszteni akarja… Azonban már lassan egy teljes hete nem járok be klubfoglalkozásra, és ahányszor csak látom a fiút, a lehető legtávolabb megyek tőle. Hikari is egyre jobban aggódik értem, mert így, hogy nem járok rajzolni és festeni, neki sincs nagyon hova mennie…

- Koiki! – ugrott a nyakamba egyik szünetben a lány.

- Mi van már, Hikari? – fejtettem le magamról az ujjait.

- Mikoshiba! Most tudtam meg! Ugye büszke vagy rám? – mi? Már megint mit fedezett fel? – Mikoshibanak hívják! Goto Mikoshiba! És még azt is tudom, hogy melyik klubban van! – Goto?

- Csak nem az a Goto? – néztem izgatottan rá.

- Dehogynem! – vigyorgott öntelten a képembe – Még hozzá az iskolai kosárklub kiváló tagja! Egész konkrétan ma kapott hivatalosan is helyet a csapatban! 10-es mezszámmal már játszhat is a következő próba meccsen, a hétvégén! – kosárlabda? Mit is vártam? Ennél találóbb sport talán nem is lehetne számára… - És megjegyezném… - hajolt közelebb hozzám, majd suttogva folytatta - …hogy hétfőn, szerdán és pénteken, órák után kötelező edzés van… - értem. Tehát ma nyugodt szívvel kiülhetnénk a lelátóra, nézni őket.

- Akkor meg is van a délutáni programunk, Hikari? – vigyorogtam rá.

- Hát… izé… - vakargatta a feje hátulját – Őszintén szólva, ma megnézegettem pár klubot, és… az egyik barátnőm beajánlott a röplabdaklubba… Gondoltam, ha nem is kötelezem el magam oda rögtön, de megnézem, hátha tetszene. És mivel maga a sport szimpatikus, úgy gondoltam, ma részt veszek egy klubfoglalkozáson… - kissé zavart, hogy Hikari csak így cserben hagy ilyenkor, de meg tudtam érteni, hogy unalmas minden nap suli után rögtön hazamenni, csak mert én képtelen vagyok ott hagyni a rajzklubot vagy legalább bejárni oda…

- De hisz ez szuper, Hikari! – vettem fel egy álvigyort – Biztos jól fogod érezni magad ott! Sok sikert majd a röplabdaklubban!

- Koiki! – nézett rám szomorú tekintettel – Az, hogy csatlakozom egy klubhoz, nem jelenti azt, hogy örökre elválnak az útjaink. Csupán annyit, hogy a hétköznap délutánjaim néhánya foglalt lesz. Ettől függetlenül ugyanúgy beszélgethetünk…

- Ne hagyj el, Hikari! – öleltem meg a lányt – Ha így mondod ezeket a dolgokat, az olyan, mintha örökre búcsút vennél Tőlem! – éreztem, amint a fejem tetejét simogatja.

- Butus… megmondtam, hogy nem változik semmi.

- Biztos? – néztem fel rá csillogó szemekkel.

- Teljes mértékben – biccentett Hikari.

- Ne is változzon! – hajtottam vissza a fejem a vállára.

Végül minden igaznak bizonyult, amit Hikari mondott. Goto Mikoshiba, 10-es mezszám alatt részt vett a hétvégén lezajló első próbamérkőzésen egy másik iskola ellen. Hogy honnan is tudom pontosan? Még azon a hétfőn elhatároztam, hogy továbblépek a múltamon, és ott hagyom a magányos művészlétet, helyette pedig megpróbálok valami egészen újat! És ha már a kosárklubban úgy is ott van Goto-kun…

- Mikoshiba! – üvöltöttem a kispadról pár másik sráccal, ahogy Goto az utolsó másodpercekben hozta egyre jobban a labdát. Bár a meccs, már így is eldőlt a mi javunkra, mégis látszódott a magas, vörös fiún, hogy szívét-lelkét beleadja még ilyenkor is a játékba. Egyszerűen tökéletes.

Extra 4.1# A gyerekes

A gyerekes

(Furihata Koiki)

Én, Furihata Koiki az évnyitó óta… megállás nélkül zaklatom az egyik gólyánkat… Mint a rajzklub becsületbeli tagja, első nap kiszúrtam a szigorú sorok közül kiemelkedő, tökéletes alakját. Bár viszonylag hátra állították, de így se volt nehéz szem elől téveszteni… Egy modell benyomását keltette, ahogy a válla felett átdobva tartotta a zakóját. A nyakkendője kissé megereszkedve lógott, de ez cseppet sem befolyásolta az elbűvölő kisugárzását. Maga volt a tökély a mozdulat, amivel a kissé szemébe lógó vörös tincseket próbálta kisimítani. Késztetést éreztem, hogy ceruzát és papírt kapjak elő, és megörökítsem ezt a csodás látványt… azonban vissza kellett hőkölnöm a valóságba, miszerint az iskolai évnyitón vagyok, ahol jelenleg a folytonos pislogásom hátrafelé se érhet jó véget. Nem hogy még látványosabban mással foglalkozzak!

Idegesítő volt némán állni és próbálni figyelni a beszédekre, miközben rosszul voltam a melegtől és a körülöttem izzadó embertömeg szagától. Kezdett elfoltosodni a kép, mire páran segítőkészen kikísértek a diákok soraiból, hogy levegőhöz jussak. Ahogy lépdeltem kifelé, akaratlanul is rajta tartottam a szemem… Az előtte és mögötte álló két fiú majd egy-egy fejjel alacsonyabbak voltak nála. Az ingujját felhajtotta, így jól látszódott a jól kidolgozott, tökéletes, izmos alkar… Az aurája, ahogy elmélyedt arckifejezéssel nézett el oldalra, szinte rám erőszakolta, hogy fordítsam arra én is a tekintetem. Persze Ő is csak bambult, és nem volt mit néznie. Ahogy a tömegen túl végre leülhettem egy padra fellélegezni, tűnt csak fel, hogy nem csak én vagyok az egyetlen rajongója… Nagy csoport lány figyelte hozzám hasonlóan többé-kevésbé feltűnően. Nem tudtam rájuk haragudni érte. Csak természetes, hogy egy ilyen idilli képet senki se szalasztana el! Arról nem is beszélve, hogy Hema Hikari is, miközben aggódóan utánam nézett, félúton eltérítette a tekintetét… Tavaly sokat lógott velem, dicsérte a rajzaimat és bátorított, hogy használjam ki a művészet nyújtotta lehetőségeket. Nagyapám, akinek már nem első éve a nyakán élősködök, (mióta apám Yokohamaba ment dolgozni, anyám pedig elhagyott) úgyszintén erre az útra terelget. Úgy tartja, hogy a legszebb és megfogóbb alkotások azoktól a művészektől készülnek, akiknek van miről alkotniuk, mert valóban átélték. Az eddigi életem katasztrófái fejlesztik az emberi szép érzékemet. A kirekesztettség és magány, amely néha belep megint csak olyan dolgokat képes kihozni belőlem, ami erős impulzusként verődik vissza egy-egy rajzomon, festményemen. Hikari többször volt már a festészeti alanyom, de csupán azért mentem bele ilyesmibe, mert a legjobb barátom… Sokkal jobban szeretek férfialakokat megörökíteni. Többektől hallottam, hogy az ilyen rajzaim és festményeim érzelmesebbek, látványosabbak is. Ezzel pedig ő is tisztában van. Év végén vallotta be nekem, hogy azért kezdett el velem beszélgetni ősszel, mert tetszettem neki, csak aztán lassan rájött, hogy a dolog esélytelen… Bár igazából magam is csak akkor fogtam fel a dolgot, mikor a lány telibe kimondta… Sose érdekeltek a lányok abban az értelemben… és kiskorom óta többet lógtam lányokkal, mint fiúkkal… csak akkor még azt hittem, csak a nővéreim neveltek félre…

Mindenesetre több hétig kémkedtem a gólyasrác után, mire egy kis belső segítséggel (Hikarinak hála) megtudtam a vezetéknevét; Goto. Az utánajárásaimnak hála jó pár rajzom készült róla. De egyik sem tudta visszaadni azt a belőle áradó tökéletességet és fantasztikus aurát…

- Le akarom rajzolni Goto-kunt! – szenvedtem Hikarinak egyik szünetben. Ebben az évben külön osztályba kerültünk, de szerencsére a kapcsolatunk a régi.

- Már ezerszer elmondtam, hogy simán megkérdezhetnéd Tőle, hogy nem maradna e benn egyik nap, hogy lefesd! Nem ez lenne az első alkalom, hogy megkérsz valakit alanyodnak…

- De Ő más! A tökéletes aura, ami körbeveszi, egyszerűen nem hagyja, hogy pár méternél közelebb mehessek hozzá! – a lány arckifejezése mindent elárult…

- Eszméletlen gyerekes vagy! Megértem, hogy elrabolta a szíved, de legalább a körítő szöveged legyen hihetőbb! – süllyesztette az arcát a kezei közé – Így nem fog előrehaladni a kapcsolatotok… - kivörösödve dülöngéltem a székkel – De ha ennyire életképtelen vagy, majd én megkérem rá a nevedben! – ugrott fel mellőlem.

- Csak azt ne! – kaptam el rémülten a kezét – Meg fogom csinálni… de Te, Hikari nem érzed át, hogy milyen nehéz a helyzetem…

- Ne hisztizz már ennyit… - bokszolt finoman vállba, majd ült vissza mellém – Nálad jobb pasit nem is találhatna az a srác! – kacsintott rám – Ha pedig piszkálni kezdene, majd én ellátom a baját! – azzal fenyegetően felemelte az öklét.

- Azért ne verd össze nagyon! – nevettem vele.

- Óh, dehogy! Kell még az a csinos pofikája, hogy halála után még megnekrofilkodhasd! – kacsintott rám, mire elpirulva egy kívülről kissé nevetségesnek tűnő harcot játszottam le vele.

- Ne merészeld bántani! – szeret heccelni ilyesmivel, de akkor se találnék nála jobb barátot…

Azonban az ígéretem, miszerint megkérem Gotot, hogy legyen az alanyom, nem teljesült, annak ellenére, hogy Hikari naponta piszkált vele… Úgy éreztem, ideje feladni. Mi értelme efféle álmokat kergetni? Egy ilyen srác, mint Ő, feltehetőleg egy igazi nőcsábász… vagy ha még nem, majd lesz. A kettőnk szintje közötti különbség világosan rámutat arra, hogy még ha a saját neméhez is vonzódna, se én lehetnék a zsánere… Mégis kit érdekel egy olyan szürke alak, mint én?

Mélyeket sóhajtva battyogtam a klubszoba felé. Már egy ideje nem jártam be, hiszen Goton kívül nem tudtam másra koncentrálni… Most viszont, mint első lépés, talán kereshetnék valami rajzolnivalót, ami picit eltereli a gondolataimat.

- Áh, Furihata-kun! Hát itt is látunk! – üdvözölt egy széles mosollyal Owari-sensei, a rajztanár és –klubvezető. Mindig nagyon lelkes és engem sokszor felmagasztal – Talán még nem is találkoztál az új tagunkkal! – egy pillanatra elakadt a lélegzetem. Lehetséges lenne, hogy Goto az? – Hadd mutassalak be titeket egymásnak! – egy állvány mögül felállított egy alacsony srácot. A gólyák színét viselte. Hosszúra hagyott, fekete haja nagyrészt takarta az arcát. Bármennyire is próbáltam leplezni, hihetetlenül csalódott voltam (bár hogy is képzelhettem, hogy épp Ő, egy ilyen tökéletes testalkatú fiú jönne rajzolgatni…) – Ő itt Kohinata Ishida az egyes osztályból. És nem mellékesen, egy rajongója a művészúrnak! – tette hozzá halkan. Mikor ezt mondta, a srác összerezzent, és láttam, hogy az arcán a hófehér bőr elpirosodik.

- Nagyon örülök, hogy megismerhetem, Furihata-senpai! – mondta remegő hangon, miközben üdvözlésképp meghajolt. Egy pillanatig meg se tudtam igazából szólalni.

- Öhm… Részemről a szerencse… - hajoltam meg én is, kissé nehezen találva szavakat. Napok óta először bejövök a klubba, és erre ez fogad… nagyon jól esik, csak kissé zavarba ejtő is.

- Látod, Én megmondtam, hogy az a kis kiállítás a műveinkből jót tesz Neked is! – veregette meg a vállam a sensei. Nyáron ugyanis az iskolában kiplakátolták egy-két rajzomat (és jó pár másik tagét is…) – Kohinata-kun egészen odáig van egy-két darabért!

Érzékelhetően, Owari-sensei volt az egyetlen, aki élvezte ezt a beszélgetést. Ishida és én is elég kínosan vizslattuk a padlót, mígnem végre lógva hagyott minket, és elfoglalhattam a helyem egy padban. A srác állványa nem messze volt, és miközben egy csendéletnek nekikezdtem, minden pillanatban éreztem a tekintetét magamon és a lapomon. Lassacskán már fülig vörösödtem, és képtelen voltam koncentrálni. Miért kell ennyire figyelnie? Vajon én is ennyire idegesíthetem Gotot? Ha nem lenne itt rajtunk kívül még ez a pár ember, biztos váltanék vele pár szót, hogy ha akar valamit, mondja meg, de ne idegesítsen… Telibe ránéztem, mire a fehérből rákvörös lett az arca, és elbámult a másik irányba. De amint visszafordultam, megint éreztem a tekintetét magamon… Ezt nem bírom!

- Kimegyek mosdóba, Sensei – válaszoltam a kérdő tekintetre, majd becsuktam magam után az ajtót. Mit kezdjek ezzel? A mosdóban kicsit megmostam az arcom hideg vízzel, hátha cseppet lenyugszom. Mit akar ez a kölyök? – Mit csináljak így? – támaszkodtam a mosdókagylóra. Aztán lépteket hallottam meg kintről, így kicsit próbáltam rendbe szedni magam, majd nyitottam az ajtót. Amint kiléptem, megláttam a tőlem pár méterre álló gólyát – Mondd, hogy csak wcre igyekszel, és nem engem követsz! – sóhajtottam neki, mire kínosan lehajtotta a fejét.

- Ha… lehetne… szeretnék beszélni… Senpaijal… - motyogta vörösen. Felsóhajtottam.

- Miről akarsz beszélni?

- Te miért kezdtél el rajzolni? – ez az a nagy kérdés, ami miatt húzta az agyamat?

- Hát… Szeretem a festészetet és a rajzot. Békés és szép dolgok születnek belőlük… - a sablonduma. De remélem nem fog faggatni tovább. Csendben volt, így visszakérdeztem – Miért, Te?

- Én? – rándult össze, majd még jobban összehúzta magát – Szeretek rajzolni… - nyögte ki.

- Na igen – nevettem fel – Mégis mi másért jönne valaki rajzklubba? – Ishida még jobban elvörösödött és görcsölt – Jól vagy? – léptem közelebb hozzá. Ahogy a vállára tettem a kezem, felnézett rám:

- Szeretem a rajzaidat, Senpai. Mi több… imádom őket! A műveid mutatják meg igazán, hogy ki is vagy! Azért jöttem ebbe a klubba, hogy megismerjelek, és megtudjam, hogy valóban olyan vagy-e, amilyennek a rajzaid mutatnak! - sose hittem volna, hogy ilyen visszajelzést kapok. Ishida úgy beszél hozzám, mint valami hős szerelmes, miközben a munkáimról szónokol…

- Kohinata-kun! – túrtam el a haját a szemeiből. Riadtan nézett rám, amelytől leginkább egy rémült őzhöz hasonlított – És a rajzaimból ilyen embernek láttál? – az arca vörösebb lett, és az ajkaiba harapott, miközben elnézett mellettem. Kíváncsian vártam a választ. Nem igazán értem ezt a fiút… Miért olyan nehéz normálisan beszélni velem? – Kohinata-kun? – figyeltem az arcát. Idegesen rágta a szája szélét. Aztán elkaptam egy másodpercig, ahogy visszapillant rám.

- Lehetne egy kérésem Öntől, Senpai?

- Persze. Mondjad csak! – mosolyogtam rá bátorítóan.

- Lehetséges lenne, hogy… lerajzoljon engem? – meglepett a kérése, de megkönnyebbültem, hogy egy ilyen könnyen teljesíthető dolgot kért.

- Szívesen lerajzollak, ha tényleg ezt szeretnéd.

- Tényleg? – egy másodpercre felcsillantak a szemei – Nagyon szépen köszönöm, Furihata-senpai! – vigyorogva összeborzoltam a haját. Mosolygott, és a látványától egy doromboló macska jutott eszembe… Aranyos volt, ahogy elégedetten hagyta, hogy a fejét piszkáljam – Cserébe szeretne Senpai valamit esetleg? – kérdezte, mikor leraktam a kezem. Mégis mit akarhatnék a kouhaiomtól?

- Köszönöm, de nem fáradtság ez nekem! Nem kell semmit se tenned ezért – csalódottnak tűnt.

- Ha mégis tehetek bármit Senpaiért, akkor rögtön szóljon! – közben egészen macskamódon bújt a vállamhoz. Fura fiú…

Másnap Ishida arra kért, hogy csupán a klubtevékenység után rajzoljam le. Rábólintottam rögtön, hiszen egy pénteki nap volt. Owari-sensei köszönt el tőlünk utoljára, majd a fiú kérésére behúztuk a függönyöket is. A lemenő nap még így is jó fényviszonyokat adott nekem a rajzoláshoz.

- Kohinata-kun! Hogy szeretnéd, hogy lerajzoljalak? – kérdeztem tőle, ahogy előkészítettem papírt és szénceruzát.

- Nem is tudom… - jött oda hozzám. Elgondolkodva figyeltem, merről sikerülhetne legjobban róla a rajz – Senpai mit gondol? – két karját a nyakam köré fonta, és szemből az ölembe ült.

- Ishida! – ejtettem le a ceruzát, ahogy eltoltam magamtól – Mit csinálsz? – nem hagy koncentrálni, mikor ilyesmiket csinál.

- Sajnálom, Senpai… - fordult el, majd háttal nekem a pad oldalának dőlt, és mélyen felsóhajtott – A keresztnevemen szólítottál… - megrökönyödtem. Bárkivel előfordulhat, hogy a keresztnevén szólít valakit egyszer…

- Szólítsalak inkább így? – tettem le magam mellé az előbb felvett szénceruzát és papírt, majd fél kézzel a padra támaszkodtam, ránézve.

- Örülnék neki, Senpai… - hallottam felőle halkan. Kétség kívül úgy éreztem, nem az az igazi vágya, hogy lerajzoljam… de mégis, mit tegyek? – Akkor lerajzol, Furihata-senpai?

- Csak akkor, ha cserébe Te is abbahagyod a senpai-ozást, Ishida! – feleltem neki. A fiú felült az eggyel előttem lévő padra, majd meglazította a nyakkendőjét, miközben válaszolt:

- Rendben… Koiki - levette a nyakkendőjét végre, majd elkezdte kigombolni az ingjét – de aktrajzot szeretnék! – éreztem, hogy a gyomrom összerándul, ahogy ezt kimondja… azonban cseppet sem úgy, ahogy eddig! Valahogy egészen kezdett érdekessé válni a dolog… miután megszabadult az ingjétől és lerúgta a cipőit, elfordulva vette le a nadrágját és az alsóját. Ahogy hátranézett rám, az egész arca vörös volt – Senp… Koiki! Ne nézz még! – rótt meg, miközben várakozva figyeltem. A teste cseppet sem azt a tökéletességet sugározta, amit a legtöbb emberé, akit lerajzoltam… vézna volt és erőtlen… azonban a gyomromból induló kellemes bizsergés egyre inkább eluralkodott rajtam. Zavartan próbált elhelyezkedni a padon, közben lopva felém pillantgatva. Már nem szólt rám… pedig egy másodpercre se vettem le róla a szemem! – Így szerinted jó lesz? – kérdezte, mikor térdeit felhúzva, féloldalasan ült nekem. Karjaival kínosan ölelte át a lábait, próbálva még inkább takargatni magát. Bólintottam, és pár perc alatt felvázoltam. Amint a skicc kész lett, leraktam a cuccokat, és felálltam – Be is fejezted? – nézett rám kérdően Ishida.

- Többet akarok rajzolni rólad! – léptem mellé, mire zavartan összehúzta magát – Nyugi! – tettem a kezem a feje tetejére, és finoman simogattam – Szeretnék Rólad egy olyan aktot, amin kevésbé rejtegeted magad! – megint megrettent őzikeszemekkel meredt rám. De meglepetésemre, halkan azt felelte:

- Ha ezt szeretnéd, megteszem, Koiki – nem tudom igazából, miért tettem, de miután ezt mondta, elsöpörtem az arcából a haját, és az ajkaim az övéire tapasztottam. Behunytam a szemeim a csók erejéig. Ahogy az ajkaink elváltak, Ishida riadt tekintetében már egészen más érzelem dominált… Furcsa volt a tudat, hogy az első csókom egy ilyen pillanatban adom… miközben aktrajzot készítek egy srácról… - Senpai… - nézett hosszan a szemeimbe. Megmondtam, hogy tegeződjön! Száját résnyire nyitva hagyta, és a kezem finoman megragadva húzott vissza magához. Ahogy az ajkaink megint találkoztak, éreztem, ahogy a nyelvét finoman az enyémhez érinti. Kissé megriadtam. Az előzőhöz képest mostanra egészen világossá vált számomra, hogy nem én vagyok az, aki akar valamit Ishidatól… Bár meg kell hagyni, hogy a meztelen testének látványa és a franciacsókja egyre inkább megindítottak bennem valamit! A fiú szorosan magához ölelt közben. A körmei még az ingemen keresztül is éreztem, amint a hátamba marnak. Kezdtem magam egyre kínosabban érezni… Az iskolában vagyunk! A testem mégsem cselekedett ellene. A kezeim maguktól mozdultak, amikor óvatosan elfektették a srácot, majd teljesen fölé másztam, és úgy csókoltam. Ishida meztelen testén látszódott és érződött, ahogy az izmok megfeszülnek – A rajzaiból épp ilyennek képzeltem Senpait… - mosolygott fel rám.

- Mármint milyennek? – pillantottam rá kérdőn, miközben lassan végigsimította az oldalamat – Áh, ezt ne csináld! – szóltam rá, miközben kirázott a hideg.

- Miért ne csináljam? Nem esik jól, Senpai?

- Hülye érzés… - néztem el mellette, mire halkan felnevetett – Most meg mi van?

- Csináljon Velem, amit szeretne, Senpai! Engem nem zavar… – hosszan nézett rám alólam. Én… bármi olyanra… képtelen vagyok! Mégis mit gondol?! Tizenhárom vagy –négy éves kisfiú még csak! – Valami gond van, Senpai? – mégis mit kéne tennem?! Ennyi is túl sok volt nekem mára! Leszálltam róla, majd sietve felkaptam a cuccom, és léptem is ki a teremből.

- Bocsi, mennem kell! Szia! – csuktam be az ajtót mögöttem, majd leviharzottam a szekrényekhez. Mégis mi a fenét csinálok?! Ez undorító! Mégis, hogy tehetem mindezt a suliban?! Annyira szégyellem magam… és még fel is izgultam Ishidatól rendesen… Mekkora idióta vagyok! Az öklöm a szekrénynek vágtam, és gyorsan elhagytam az iskola épületét.

(folytatása következik...)

Kvíz ^^

Szia ^^

Készítettem egy személyiségtesztet, aminek a végén a történet szereplői közül láthatod meg, melyikük is illik hozzád a legjobban. Egyelőre 10 kérdés jutott eszembe, de később még ez bővülhet :) A kvízben felmerülő kérdések nem kapcsolódnak mind konkrétan egy-egy szereplőhöz, ezzel talán kevésbé átlátható a teszt mivoltja...

A teszt kitöltéséhez írd fel az általad választott betűket egy lapra, vagy valahova!

1. Az alábbiak közül, melyik madár a kedvenced?

a) kolibri

b) cinege

c) jégmadár

d) veréb

e) kakukk

f) sólyom

g) sas

2. Melyik a kedvenc színed?

a) kék

b) zöld

c) fehér

d) sárga

e) lila

f) fekete

g) vörös

3. Te egy társaságban…

a) a jókedvet biztosítod

b) mosolyogva beszélgetsz mindenkivel

c) minden pletykát elmondasz a többieknek

d) beszélgetsz azokkal, akik odajönnek hozzád

e) csendben megfigyelsz egy-két neked szembetűnő embert

f) rászállsz valakire, és idegesíted

g) keresed a bajt

4. Ha valaki a barátaid közül segítségre szorul, Te…

a) azonnal hívod a mentőket, a rendőrséget és a tűzoltókat… (bármit, amit csak tudsz)

b) próbálsz minél inkább a segítségére lenni

c) elvégzel rajta minden kérdés nélkül egy elsősegélyt

d) rémülten figyeled pár percig, majd segítséget hívsz

e) megállsz nézni, mi ütött belé

f) röhögsz rajta

g) okoztad a problémát

5. A barátaiddal horrorfilmet néztek. Te vagy az, aki…

a) rá se néztél a képernyőre, csak szóval tartottad a többieket és röhögtél

b) bebújt az ágy alá ijedtében

c) a rémületed próbálva visszafogni megetted az összes pattogatott kukoricát

d) élvezte a filmet, bár a kanapé karfáján látszanak még a körömnyomaid

e) nyugodt szívvel végignézte a filmet

f) az utolsó, drámai vérengző jelenetet is csillogó szemekkel nézte

g) a film végén röhögve előveszed a láncfűrészt, és ijesztgeted a többieket

6. Melyik munkát választanád az alábbiak közül?

a) színész

b) állatorvosi segéd

c) újságíró

d) úszómester

e) művész

f) nyomozó

g) katona

7. Az alábbiak közül, mivel foglalkoznál legszívesebben szabadidődben?

a) kivonulás a természetbe (horgászat/napozás/pihengetés az árnyékban)

b) túrázgatás

c) találkozás a barátokkal

d) számítógépes játékok

e) koncertek, ivás

f) túlélő tábor

g) állatviadalokra járás

8. Egy kisgyerek megkérdezi Tőled a helyes utat. Miután elmondod neki, szó nélkül tovább áll. Te erre…

a) utána integetsz, hogy örültél, hogy segíthettél neki

b) mosolyogva felsóhajtasz, amiért ma is tehettél valamit másokért

c) vállat rándítasz, és elfelejted

d) azon fortyogsz magadban, hogy igazán kinyöghetett volna egy köszönömöt

e) utána kiáltasz, hogy ’Szívesen!’

f) cifrán káromkodsz egyet magadban, halkan vagy akár utána is

g) elkapod, és elkezdesz vele ordítozni, amiért semmibe veszi a segítséged

9. A legjobban rád illő kifejezés:

a) vidám (még a környezetére is kihat)

b) elégedett

c) jókedvű

d) hangulatváltoztatós

e) szomorú

f) szeretethiányos

g) depressziós

10. Melyik a kedvenc fejezeted az alábbiak közül?

a) a 11. fejezet, aminek a végén Akashi Kichaiiro-chuu-t ad Koikinek, hogy ne sírjon ^.^ olyan cuki…

b) a 17. fejezet, amikor Koiki kezdeményez

c) az extra fejezetek, mert betekintést nyújtanak mellékszereplők életébe

d) a 72. fejezet, amiben végre Akashi legyőzi a másik énjét

e) a 73. fejezet, amiben Akashi egészen bevadul, mikor Koikivel van

f) a 43. fejezet, mikor Akashi kivájja a saját szemét, hogy eltávolíthassa a másik énjét

g) a 95. fejezet, amiben Akashi káoszt teremt lelki szemeinek

A kérdések végére értél. Most a következőnek megfelelően add össze a pontszámaidat:

a)-válaszonként 1 pont

b)-válaszonként 2 pont

c)-válaszonként 3 pont

d)-válaszonként 4 pont

e)-válaszonként 5 pont

f)-válaszonként 6 pont

g)-válaszonként 7 pont

Ha összeadtad a pontjaidat:

 10-18 pontig Shirokame Rei vagy :D
Mindig vidám és barátságos. Néha talán túlzottan is a figyelem középpontjába építed magad, de mindemellett sokan szeretnek és csodálják az erőd :)

 19-27 pontig Furihata Koiki vagy ^^
Barátságos, de félénk. Kedves vagy, bár kissé naiv. A kedvenc, kis paradox karakterem vagy ^.^

28-35 pontig Takagi Hayato vagy :)
Szeretsz mindenfélét észrevenni magad körül, és könnyen mélyre ásod magad érdekes dolgokban. A probléma, hogy gyakran az ilyesmi nem rád tartozik... ><"

36-42 pontig Seijuurou Akashi vagy ;)
A tipikusan változatos és fordulatos személyiség. Aki az egyik pillanatban a felhőkben jár, máskor meg gyilkos hajlamokkal él :P

43-50 pontig Seijuurou Akasaku vagy c:
A megfigyelő, akinek a kisugárzása azért komolyan befolyásolja a többieket. Cseppet ijesztő is, de a lelke mélyén más is lakozik, nem csak egy rémisztő plüssgyilkos ;D

51-59 pontig Sárgaszemű Akashi, avagy a "Másik Én" vagy *w*
Vannak olyan dolgaid, amelyektől másoknak borsódzik a háta, de talán épp ettől vagy egyedi! Ravasz és megfontolt vagy, mint egy igazi gyilkos... *w*

60-70 pontig Fuyugi Oohara vagy :P
Erős és magabiztos vagy, azonban azért az agresszió nem mindig a legjobb dolog! Néha cseppet túlzásba viszed a dolgot! :O

Bővebb leírásokat is fogok majd adni, addig is, remélem mindenki elégedett a kapott karakterrel! :)
Ez a teszt alapvetően agresszió szerint állítja sorba a karaktereket... A madaraknál sas helyett először keselyűt akartam, mint egy megátalkodott dögevő, azonban a sast feltehetőleg esélyesebb, hogy valaki megjelöli >< Az elbűvölő kolibritől a hatalmas ragadozó sasig jut így a létra. A színeknél is próbáltam egy agresszivitást jelző színskálát kialakítani. A kék, barátság és szeretet színétől, egy domináns, vad vörösig. A többi azt hiszem, már egyértelműbb, hogy soroltam be :)
Kommentbe, kinek ki jutott! :D
(Én a "Másik Én" lettem xD)

Extra 3# A kíváncsi

A kíváncsi

(Shirokame Rei)

Shirokame Reinek hívnak. Én képviselem az osztályom a diáktanácsban, így könnyen belekerültem az iskolánk életébe. Rengeteg hobbim van, amiket így meg tudok mutatni magamból iskolai versenyeken, az iskolaújságban, kosármeccseken… De az igazi hobbi, amit űzök, valójában a kíváncsiságomból fakadó adatgyűjtés emberekről… nem nevezném kémkedésnek! Mint befolyásos tagja az iskolának, jogom van megnézni egy-két személyes papírt… Így is kerültem abba a helyzetbe, hogy egy kupac dossziéval a hónom alatt elkapott egyik osztálytársam…

- Ezek meg mik nálad, Rei? – vett fel egy papírköteget a földről, miután elejtettem ijedtségemben, hogy rajtakap valaki. Goto Mikoshiba… néha egészen jókedvű, és bárkinek segítőkészen szolgálatába áll… néha viszont még az arckifejezése is hihetetlen komolyságról árulkodik! Akkor is egy úriember módjára cselekszik, de rémisztő is valahol! – Miért vannak nálad Takagi-senpai tavalyi orvosi papírjai? – kínosan próbáltam kiszedni a kezéből a nyitott dossziét, de szorosan tartotta – Csak válaszolj a kérdésemre, Rei! – fogott szabad kezével az enyémre.

- Hát… - szélesen vigyorogva vakargattam a fejem hátulját. A kegyes igazságot, ha telibe a fejéhez vágom, bizonyára elengedi! – Átnézem a senpaiaink adatait, hogy közelebb kerülhessek hozzájuk.

- Mit? – kihúztam a kezei közül a papírokat, majd elsiettem mellette. Talán megúsztam egy időre…

Úgy egy óra múlva egy cukrászda hátsó részében teasüteményt rágcsálva lapozgattam a dossziékban. Szemeim éhesen falták a betűáradatot. Egy naplót halásztam elő a táskámból, hogy felírjak néhány fontosabb adatot. Magasság, súly, születési idő és hely, lakcím, vércsoport, csillagjegy, allergia, akkori vérnyomás, szemvizsgálat eredménye… Takagi-senpai, Furihata-senpai, Fuyugi-senpai és a harmadéves senpaiainkról szóló összes tavalyi információ a birtokomban! Fölényes vigyorral olvastam újra a sorokat, közben itt-ott megint felcsillantak a szemeim. Furihata Koiki csillagképe skorpió? Ki nem nézném belőle… esetleg vízöntő vagy szűz… Fuyugi Oohara pedig vízöntő? Bele könnyebben belelátnék egy kost, oroszlánt vagy skorpiót! Arról nem is szólva, hogyha Fuyugi-senpai 180cm, és Mikoshiba magasabb nála, mekkora állat lehet Mikoshiba?! Feszült figyelemmel követtem a kézírásom betűit. Takagi-senpai allergiás a macskaszőrre? Egyszer ezt ki kell próbálnom! Óh, Furihata-senpainak egy hét múlva születésnapja lesz! Ez már biztos a többieket is érdekelni fogja! Összecsaptam a füzetet, majd az utolsó süteményt is eltüntetve fizettem, és indultam haza. Az otthonaikat be kell jelölnöm a kistérképemen!

Másnap Mikoshiba szinte amint megjelentem, lecsapott rám az osztály előtt…

- Ugye tegnap csak viccből mondtad, hogy kilesed a senpaiok adatait?

- Hát persze! – vágtam rá vigyorogva. Ha ezt beveszi, minden szép és jó marad… - De képzeld, kedden lesz Furihata-senpai születésnap…ja! – nagyon hülye vagyok… Jöttem rá a mondat vége felé.

- Tényleg? – vált Mikoshiba tekintete érdeklődővé, pedig épp most jelentettem ki lényegében, hogy tényleg kilestem az adatokat… - Mi lenne, ha a többiekkel együtt beszereznénk neki valamit? – mosolygott rám. Ez a hirtelen hangulatváltozás ijesztő!

- Fuyugi-senpai tudtommal nem igazán kedveli őt, ahogy a többiek se… - húztam el a számat. Valójában nincs semmi bajom vele, csak sok furcsa dolgot hallok róla… meg nem sokkal utánunk jelentkezett csak a kosárklubba senpai létére…

- Igazad van, de attól még megpróbálhatnánk rávenni őket ennyire! Biztos jól esne Senpainak… - bambult hosszan maga elé a srác.

- Akkor mindent bele, és dumáljuk meg a dolgot! – markoltam a karjába, és húztam is a másodévesek osztálya felé – Fuyugi-senpai! – kiáltottam az alaknak, amint megpillantottam a folyosón szembejönni.

- He? Te ki is vagy? – nézett le rám unott, mélybarna szemekkel.

- Shirokame Rei vagyok – hajoltam meg illően, mire látványosan ásított egyet… - Tudod… egy kosárcsapatban játszunk… - próbáltam előhozni belőle az emlékeket.

- És? Attól még nem kell tudnom minden kis taknyos nevét, nem? – vonta fel kérdőn a szemöldökét. Miért utál engem ez az alak? – Ha akarsz valamit, bökd ki gyorsan! – a hangsúlya olyan lekezelő volt… egy pillanatig azt hittem, le is köp…

- Furihata-senpainak kedden születésnapja lesz, és arra gondoltunk…

- Nem érdekel Furihata – vágott közbe, majd zsebre tett kezekkel tovább indult. Néhány pillanatig még magam elé pislogtam.

- Minden rendben, Rei? – tette a vállamra egyik hatalmas tenyerét Mikoshiba.

- Miért viselkedik így velem Senpai?

- Ne vedd a szívedre! Azt hallottam, mindenkivel bunkó… - felsóhajtottam, majd próbálva egy hatalmas vigyorra váltani, előremutattam:

- Akkor beszéljünk a többiekkel! Ők biztos szívesen segítenek nekünk! – a nagydarab srác leengedte a vállamról a kezét, és mellettem lépdelve, mosolyogva folytattuk az utunkat. Valahogy nem tudtam a feladatunkra koncentrálni… Mi baja velem Fuyugi-senpainak? Tudom, hogy nem egyszerű eset, és hogy nem is jó környéken lakik… De engem miért utál ennyire? Nem tudom elhinni, hogy mindenkivel így bánik!

- Furihata-kun? – nézett fel ránk a padjából Takagi-senpai – Hát Fiúk… Én nem igazán rajongok a srácért… De ha mindenképp meg akarjátok szervezni… ám legyen! Majd beleadok, ha leszünk elegen.

- Az elegen, hány főt takar? – kérdeztem, lehetőleg a legbuzgóbbnak tűnő arckifejezéssel.

- Hogy őszinte legyek… - vakargatta az állát – nem látok rá semmi esélyt, hogy Oohara vagy a harmadévesek egyike is benne lenne… Vagy utálják, vagy nem foglalkoznak vele…

- Miért utálják a senpait? – kérdeztem.

- Oohara szavaival élve; Furihata csak egy semmirekellő akadály a kosárpályán. És ezt még csak nem is tudja magáról! Nem is igazán tudok mit felhozni a védelmére… Tényleg nem való ide – sóhajtotta.

- És ezért miért kell így elítélni?! Hogy nevezhet Fuyugi-senpai valakit semmirekellőnek?! – tört fel belőlem. Nem is igazán az zavart, hogy Furihata-senpairól így beszél… az bántott, hogy az előbb Velem hogy beszélt!

- Oohara mindenkivel ilyen a suliban – mosolyodott el.

- Csak az iskolában? – kaptam fel a tekintetem.

- Nem tudom… - rántott vállat – Sulin kívül nem nagyon szoktam találkozgatni vele… De biztos van olyan ember, akivel normálisan viselkedik! Különben már pszichológiai roncs lenne… Bár meg kell hagyni, nem tudom elképzelni, ahogy valakivel igazán jóízűen elbeszélget! Velem tavaly óta kommunikál, de még mindig nem jutottunk túl a börtönstílusú beszélgetésein… Mikor kicsit jobban felhúzom rosszkor, simán lekever nekem egy gyomrost vagy valami… pedig elvileg „barátok” vagyunk… - Fuyugi-senpai ezek szerint tényleg mindenkivel ilyen…

- Mennünk kell, Rei! – fogott a vállamra Mikoshiba – Óra után meg megkérdezhetjük a harmadéveseket – sóhajtva köszöntem el Takagi-senpaitól, majd siettünk vissza a tantermünkbe. Óra alatt láttam, hogy Mikoshiba türelmetlenül dobol az ujjaival az asztallapon. De nekem valamiért csak Fuyugi-senpai járt a fejemben! Miért viselkedik mindenkivel ilyen hűvösen és gonoszan? Vajon tényleg csak a rossz környezet teszi vele? Valahogy beszélni akarok vele! De ha nagyon felhúzom, csak engem is lecsap… elvégre, ha Senpaijal meg tudta tenni már többször, nekem is simán adhat egy ütést gyomortájékra…

Persze a harmadévesek is hárítottak, hogy nem érdekli őket túlzottan Furihata-senpai, így Mikoshiba egész idegesnek tűnt… Furcsa ilyennek látni… Mindig nyugodt és komoly. Mikor jöttünk visszafelé az osztályteremhez, a sors szembehozta velünk újra Fuyugi-senpait! Egy másodpercig civódtam magamban, hogy megszólítsam-e…

- Fuyugi-senpai! – integettem végül oda neki széles vigyorral, mire Ő sötét tekintettel végig mért – Iskola után nem megyünk el valahova enni? – kérdeztem, ahogy kitakarva az utat, elé álltam.

- Dolgom van – jelentette ki egyszerűen, és megpróbált kikerülni, mire két kezem széttárva előtte próbáltam visszatartani.

- Akkor esetleg elkísérhetlek?

- Nem – nehezen ment visszafogni egy nálam úgy húsz centivel magasabb, izmos srácot.

- Akkor mi lenne, ha ebédszünetben együtt ennénk? – kérdeztem, miközben már komoly dőlésszögben próbáltam ellen tartani neki.

- Mi a faszt akarsz Tőlem?! – nézett rám ideges szemekkel.

- Csak beszélgetni szeretnék Senpaijal – mosolyogtam rá, mire megragadta az ingem nyakát.

- Azt ajánlom, húzz el a közelemből, és keress valaki mást játszópajtásodnak!

- De Furihata-senpai születésnapjára azért eljössz? – kérdeztem, az ujjait fejtegetve a ruhámról.

- Ennyire nehéz a felfogásod?! – sziszegte a képembe – Utálom azt az idiótát! Ahogy Téged is! Tehát utoljára mondom; takarodj a közelemből!

- De… akkor el kéne engedned… - motyogtam, miközben még mindig a szabadságomért küzdöttem. Éreztem, ahogy a karja megfeszül…

- Meg akarsz halni?! – kérdezte, miközben az egyik karját hátrébb húzta, ütésre készülve. Rémülten hunytam le a szemeimet. Egész testemben remegtem. Egészen halálfélelmem lett…

- Fuyugi-senpai! – hallottam Mikoshiba hangját. Kifejezetten távolinak tűnt… csak a saját szívem riadt zakatolása erősödött a füleimben, vad ritmust verve. Biztosra vettem, hogy a senpai ökle nem is sokára lesújt rám… De ez nem következett be. Éreztem, ahogy leenged, majd mire kinyitottam a szemeimet, már jó pár lépéssel távolabb járt. Mikoshiba magas alakja egyszer csak kitakarta a képből. Mozgott a szája, de a sokktól nem fogtam fel a szavait még… Mire lassan visszatértem a világba, felfogtam, hogy a folyosó falának vagyok dőlve. Öt-hat diák állt körülöttem. Egy-kettő szánakozva, míg mások röhögve néztek rám.

- Elkísérjelek a mosdóba, vagy valami? – kérdezte (feltehetőleg már nem először) az osztálytársam. Másodpercekig pislogtam rá, majd kínosan összeszorítva a lábaim, vörösen bólintottam. Lehajtott fejjel, teljesen kipirulva, Mikoshiba vállát fogva ballagtam mögötte – Ne érezd magad emiatt rosszul! – szólt hátra bátorítóan mosolyogva – Elég nagy sokk lett volna bárki számára, ha Fuyugi-senpai ilyet tesz vele! – ezt én is tudom… de akkor is annyira kínos…

A mosdóba érve azt se tudtam igazán, mit tegyek. Nincs váltáscuccom a suliban… Mikoshiba segítőkészen szárította a gatyám… De ettől csak még kínosabban éreztem magam! Közel volt a becsengetés… ő mégis minden figyelmével azon volt, hogy kisegítsen ebből a helyzetből! Elhangzott a csengetés is, de meg se mozdult…

- Köszönöm, Mikoshiba! De menned kéne órára… majd én elintézem, és indulok! – motyogtam neki még mindig vörösen.

- Ugyan! Ha előbb közbeavatkoztam volna, mindez nem történik meg… - felelte bűnbánóan.

- De hisz már az is hihetetlen volt Tőled, hogy felszólaltál Fuyugi-senpai ellen!

- Te is ugyanezt tetted, nem gondolod? – mosolygott rám.

- Mi? Nem! Én csak… - de igen… ha úgy vesszük, igen – Mindenesetre, köszönök mindent…

- Szívesen segítettem – mosolygott még mindig kedvesen, amitől még mindig nem nagyon akart elmúlni a zavarom. Hiszen még mindig egy szál alsógatyában szárítkozom, miközben Ő a nadrágomon végez hasonló műveletet…

Az óra első öt percét lekéstük, amire a tanárnő dühös tekintetét, és egy kis büntető feladatot is kaptunk… Égett az arcom, ahányszor csak Mikoshibara néztem.