A gyerekes
(Furihata Koiki)
Én,
Furihata Koiki az évnyitó óta… megállás nélkül zaklatom az egyik gólyánkat…
Mint a rajzklub becsületbeli tagja, első nap kiszúrtam a szigorú sorok közül
kiemelkedő, tökéletes alakját. Bár viszonylag hátra állították, de így se volt
nehéz szem elől téveszteni… Egy modell benyomását keltette, ahogy a válla
felett átdobva tartotta a zakóját. A nyakkendője kissé megereszkedve lógott, de
ez cseppet sem befolyásolta az elbűvölő kisugárzását. Maga volt a tökély a
mozdulat, amivel a kissé szemébe lógó vörös tincseket próbálta kisimítani.
Késztetést éreztem, hogy ceruzát és papírt kapjak elő, és megörökítsem ezt a
csodás látványt… azonban vissza kellett hőkölnöm a valóságba, miszerint az
iskolai évnyitón vagyok, ahol jelenleg a folytonos pislogásom hátrafelé se
érhet jó véget. Nem hogy még látványosabban mással foglalkozzak!
Idegesítő
volt némán állni és próbálni figyelni a beszédekre, miközben rosszul voltam a
melegtől és a körülöttem izzadó embertömeg szagától. Kezdett elfoltosodni a
kép, mire páran segítőkészen kikísértek a diákok soraiból, hogy levegőhöz
jussak. Ahogy lépdeltem kifelé, akaratlanul is rajta tartottam a szemem… Az
előtte és mögötte álló két fiú majd egy-egy fejjel alacsonyabbak voltak nála. Az
ingujját felhajtotta, így jól látszódott a jól kidolgozott, tökéletes, izmos
alkar… Az aurája, ahogy elmélyedt arckifejezéssel nézett el oldalra, szinte rám
erőszakolta, hogy fordítsam arra én is a tekintetem. Persze Ő is csak bambult,
és nem volt mit néznie. Ahogy a tömegen túl végre leülhettem egy padra
fellélegezni, tűnt csak fel, hogy nem csak én vagyok az egyetlen rajongója…
Nagy csoport lány figyelte hozzám hasonlóan többé-kevésbé feltűnően. Nem tudtam
rájuk haragudni érte. Csak természetes, hogy egy ilyen idilli képet senki se
szalasztana el! Arról nem is beszélve, hogy Hema Hikari is, miközben aggódóan
utánam nézett, félúton eltérítette a tekintetét… Tavaly sokat lógott velem,
dicsérte a rajzaimat és bátorított, hogy használjam ki a művészet nyújtotta
lehetőségeket. Nagyapám, akinek már nem első éve a nyakán élősködök, (mióta
apám Yokohamaba ment dolgozni, anyám pedig elhagyott) úgyszintén erre az útra
terelget. Úgy tartja, hogy a legszebb és megfogóbb alkotások azoktól a
művészektől készülnek, akiknek van miről alkotniuk, mert valóban átélték. Az eddigi
életem katasztrófái fejlesztik az emberi szép érzékemet. A kirekesztettség és
magány, amely néha belep megint csak olyan dolgokat képes kihozni belőlem, ami
erős impulzusként verődik vissza egy-egy rajzomon, festményemen. Hikari
többször volt már a festészeti alanyom, de csupán azért mentem bele ilyesmibe,
mert a legjobb barátom… Sokkal jobban szeretek férfialakokat megörökíteni. Többektől
hallottam, hogy az ilyen rajzaim és festményeim érzelmesebbek, látványosabbak
is. Ezzel pedig ő is tisztában van. Év végén vallotta be nekem, hogy azért
kezdett el velem beszélgetni ősszel, mert tetszettem neki, csak aztán lassan
rájött, hogy a dolog esélytelen… Bár igazából magam is csak akkor fogtam fel a
dolgot, mikor a lány telibe kimondta… Sose érdekeltek a lányok abban az
értelemben… és kiskorom óta többet lógtam lányokkal, mint fiúkkal… csak akkor
még azt hittem, csak a nővéreim neveltek félre…
Mindenesetre
több hétig kémkedtem a gólyasrác után, mire egy kis belső segítséggel
(Hikarinak hála) megtudtam a vezetéknevét; Goto. Az utánajárásaimnak hála jó
pár rajzom készült róla. De egyik sem tudta visszaadni azt a belőle áradó
tökéletességet és fantasztikus aurát…
-
Le akarom rajzolni Goto-kunt! – szenvedtem Hikarinak egyik szünetben. Ebben az
évben külön osztályba kerültünk, de szerencsére a kapcsolatunk a régi.
-
Már ezerszer elmondtam, hogy simán megkérdezhetnéd Tőle, hogy nem maradna e
benn egyik nap, hogy lefesd! Nem ez lenne az első alkalom, hogy megkérsz
valakit alanyodnak…
-
De Ő más! A tökéletes aura, ami körbeveszi, egyszerűen nem hagyja, hogy pár
méternél közelebb mehessek hozzá! – a lány arckifejezése mindent elárult…
-
Eszméletlen gyerekes vagy! Megértem, hogy elrabolta a szíved, de legalább a
körítő szöveged legyen hihetőbb! – süllyesztette az arcát a kezei közé – Így
nem fog előrehaladni a kapcsolatotok… - kivörösödve dülöngéltem a székkel – De
ha ennyire életképtelen vagy, majd én megkérem rá a nevedben! – ugrott fel
mellőlem.
-
Csak azt ne! – kaptam el rémülten a kezét – Meg fogom csinálni… de Te, Hikari
nem érzed át, hogy milyen nehéz a helyzetem…
-
Ne hisztizz már ennyit… - bokszolt finoman vállba, majd ült vissza mellém – Nálad
jobb pasit nem is találhatna az a srác! – kacsintott rám – Ha pedig piszkálni
kezdene, majd én ellátom a baját! – azzal fenyegetően felemelte az öklét.
-
Azért ne verd össze nagyon! – nevettem vele.
-
Óh, dehogy! Kell még az a csinos pofikája, hogy halála után még
megnekrofilkodhasd! – kacsintott rám, mire elpirulva egy kívülről kissé
nevetségesnek tűnő harcot játszottam le vele.
-
Ne merészeld bántani! – szeret heccelni ilyesmivel, de akkor se találnék nála
jobb barátot…
Azonban
az ígéretem, miszerint megkérem Gotot, hogy legyen az alanyom, nem teljesült,
annak ellenére, hogy Hikari naponta piszkált vele… Úgy éreztem, ideje feladni.
Mi értelme efféle álmokat kergetni? Egy ilyen srác, mint Ő, feltehetőleg egy
igazi nőcsábász… vagy ha még nem, majd lesz. A kettőnk szintje közötti
különbség világosan rámutat arra, hogy még ha a saját neméhez is vonzódna, se
én lehetnék a zsánere… Mégis kit érdekel egy olyan szürke alak, mint én?
Mélyeket
sóhajtva battyogtam a klubszoba felé. Már egy ideje nem jártam be, hiszen Goton
kívül nem tudtam másra koncentrálni… Most viszont, mint első lépés, talán
kereshetnék valami rajzolnivalót, ami picit eltereli a gondolataimat.
-
Áh, Furihata-kun! Hát itt is látunk! – üdvözölt egy széles mosollyal
Owari-sensei, a rajztanár és –klubvezető. Mindig nagyon lelkes és engem sokszor
felmagasztal – Talán még nem is találkoztál az új tagunkkal! – egy pillanatra
elakadt a lélegzetem. Lehetséges lenne, hogy Goto az? – Hadd mutassalak be
titeket egymásnak! – egy állvány mögül felállított egy alacsony srácot. A
gólyák színét viselte. Hosszúra hagyott, fekete haja nagyrészt takarta az
arcát. Bármennyire is próbáltam leplezni, hihetetlenül csalódott voltam (bár
hogy is képzelhettem, hogy épp Ő, egy ilyen tökéletes testalkatú fiú jönne
rajzolgatni…) – Ő itt Kohinata Ishida az egyes osztályból. És nem mellékesen,
egy rajongója a művészúrnak! – tette hozzá halkan. Mikor ezt mondta, a srác
összerezzent, és láttam, hogy az arcán a hófehér bőr elpirosodik.
-
Nagyon örülök, hogy megismerhetem, Furihata-senpai! – mondta remegő hangon,
miközben üdvözlésképp meghajolt. Egy pillanatig meg se tudtam igazából
szólalni.
-
Öhm… Részemről a szerencse… - hajoltam meg én is, kissé nehezen találva
szavakat. Napok óta először bejövök a klubba, és erre ez fogad… nagyon jól
esik, csak kissé zavarba ejtő is.
-
Látod, Én megmondtam, hogy az a kis kiállítás a műveinkből jót tesz Neked is! –
veregette meg a vállam a sensei. Nyáron ugyanis az iskolában kiplakátolták
egy-két rajzomat (és jó pár másik tagét is…) – Kohinata-kun egészen odáig van
egy-két darabért!
Érzékelhetően,
Owari-sensei volt az egyetlen, aki élvezte ezt a beszélgetést. Ishida és én is
elég kínosan vizslattuk a padlót, mígnem végre lógva hagyott minket, és
elfoglalhattam a helyem egy padban. A srác állványa nem messze volt, és
miközben egy csendéletnek nekikezdtem, minden pillanatban éreztem a tekintetét
magamon és a lapomon. Lassacskán már fülig vörösödtem, és képtelen voltam
koncentrálni. Miért kell ennyire figyelnie? Vajon én is ennyire idegesíthetem
Gotot? Ha nem lenne itt rajtunk kívül még ez a pár ember, biztos váltanék vele
pár szót, hogy ha akar valamit, mondja meg, de ne idegesítsen… Telibe ránéztem,
mire a fehérből rákvörös lett az arca, és elbámult a másik irányba. De amint
visszafordultam, megint éreztem a tekintetét magamon… Ezt nem bírom!
-
Kimegyek mosdóba, Sensei – válaszoltam a kérdő tekintetre, majd becsuktam magam
után az ajtót. Mit kezdjek ezzel? A mosdóban kicsit megmostam az arcom hideg
vízzel, hátha cseppet lenyugszom. Mit akar ez a kölyök? – Mit csináljak így? –
támaszkodtam a mosdókagylóra. Aztán lépteket hallottam meg kintről, így kicsit
próbáltam rendbe szedni magam, majd nyitottam az ajtót. Amint kiléptem,
megláttam a tőlem pár méterre álló gólyát – Mondd, hogy csak wcre igyekszel, és
nem engem követsz! – sóhajtottam neki, mire kínosan lehajtotta a fejét.
-
Ha… lehetne… szeretnék beszélni… Senpaijal… - motyogta vörösen. Felsóhajtottam.
-
Miről akarsz beszélni?
-
Te miért kezdtél el rajzolni? – ez az a nagy kérdés, ami miatt húzta az
agyamat?
-
Hát… Szeretem a festészetet és a rajzot. Békés és szép dolgok születnek belőlük…
- a sablonduma. De remélem nem fog faggatni tovább. Csendben volt, így
visszakérdeztem – Miért, Te?
-
Én? – rándult össze, majd még jobban összehúzta magát – Szeretek rajzolni… -
nyögte ki.
-
Na igen – nevettem fel – Mégis mi másért jönne valaki rajzklubba? – Ishida még
jobban elvörösödött és görcsölt – Jól vagy? – léptem közelebb hozzá. Ahogy a
vállára tettem a kezem, felnézett rám:
-
Szeretem a rajzaidat, Senpai. Mi több… imádom őket! A műveid mutatják meg
igazán, hogy ki is vagy! Azért jöttem ebbe a klubba, hogy megismerjelek, és
megtudjam, hogy valóban olyan vagy-e, amilyennek a rajzaid mutatnak! - sose
hittem volna, hogy ilyen visszajelzést kapok. Ishida úgy beszél hozzám, mint
valami hős szerelmes, miközben a munkáimról szónokol…
-
Kohinata-kun! – túrtam el a haját a szemeiből. Riadtan nézett rám, amelytől
leginkább egy rémült őzhöz hasonlított – És a rajzaimból ilyen embernek láttál?
– az arca vörösebb lett, és az ajkaiba harapott, miközben elnézett mellettem.
Kíváncsian vártam a választ. Nem igazán értem ezt a fiút… Miért olyan nehéz
normálisan beszélni velem? – Kohinata-kun? – figyeltem az arcát. Idegesen rágta
a szája szélét. Aztán elkaptam egy másodpercig, ahogy visszapillant rám.
-
Lehetne egy kérésem Öntől, Senpai?
-
Persze. Mondjad csak! – mosolyogtam rá bátorítóan.
-
Lehetséges lenne, hogy… lerajzoljon engem? – meglepett a kérése, de
megkönnyebbültem, hogy egy ilyen könnyen teljesíthető dolgot kért.
-
Szívesen lerajzollak, ha tényleg ezt szeretnéd.
-
Tényleg? – egy másodpercre felcsillantak a szemei – Nagyon szépen köszönöm,
Furihata-senpai! – vigyorogva összeborzoltam a haját. Mosolygott, és a
látványától egy doromboló macska jutott eszembe… Aranyos volt, ahogy
elégedetten hagyta, hogy a fejét piszkáljam – Cserébe szeretne Senpai valamit
esetleg? – kérdezte, mikor leraktam a kezem. Mégis mit akarhatnék a
kouhaiomtól?
-
Köszönöm, de nem fáradtság ez nekem! Nem kell semmit se tenned ezért –
csalódottnak tűnt.
-
Ha mégis tehetek bármit Senpaiért, akkor rögtön szóljon! – közben egészen
macskamódon bújt a vállamhoz. Fura fiú…
Másnap
Ishida arra kért, hogy csupán a klubtevékenység után rajzoljam le.
Rábólintottam rögtön, hiszen egy pénteki nap volt. Owari-sensei köszönt el
tőlünk utoljára, majd a fiú kérésére behúztuk a függönyöket is. A lemenő nap
még így is jó fényviszonyokat adott nekem a rajzoláshoz.
-
Kohinata-kun! Hogy szeretnéd, hogy lerajzoljalak? – kérdeztem tőle, ahogy
előkészítettem papírt és szénceruzát.
-
Nem is tudom… - jött oda hozzám. Elgondolkodva figyeltem, merről sikerülhetne
legjobban róla a rajz – Senpai mit gondol? – két karját a nyakam köré fonta, és
szemből az ölembe ült.
-
Ishida! – ejtettem le a ceruzát, ahogy eltoltam magamtól – Mit csinálsz? – nem
hagy koncentrálni, mikor ilyesmiket csinál.
-
Sajnálom, Senpai… - fordult el, majd háttal nekem a pad oldalának dőlt, és
mélyen felsóhajtott – A keresztnevemen szólítottál… - megrökönyödtem. Bárkivel
előfordulhat, hogy a keresztnevén szólít valakit egyszer…
-
Szólítsalak inkább így? – tettem le magam mellé az előbb felvett szénceruzát és
papírt, majd fél kézzel a padra támaszkodtam, ránézve.
-
Örülnék neki, Senpai… - hallottam felőle halkan. Kétség kívül úgy éreztem, nem
az az igazi vágya, hogy lerajzoljam… de mégis, mit tegyek? – Akkor lerajzol,
Furihata-senpai?
-
Csak akkor, ha cserébe Te is abbahagyod a senpai-ozást, Ishida! – feleltem
neki. A fiú felült az eggyel előttem lévő padra, majd meglazította a
nyakkendőjét, miközben válaszolt:
-
Rendben… Koiki - levette a nyakkendőjét végre, majd elkezdte kigombolni az
ingjét – de aktrajzot szeretnék! – éreztem, hogy a gyomrom összerándul, ahogy
ezt kimondja… azonban cseppet sem úgy, ahogy eddig! Valahogy egészen kezdett
érdekessé válni a dolog… miután megszabadult az ingjétől és lerúgta a cipőit,
elfordulva vette le a nadrágját és az alsóját. Ahogy hátranézett rám, az egész
arca vörös volt – Senp… Koiki! Ne nézz még! – rótt meg, miközben várakozva figyeltem.
A teste cseppet sem azt a tökéletességet sugározta, amit a legtöbb emberé, akit
lerajzoltam… vézna volt és erőtlen… azonban a gyomromból induló kellemes
bizsergés egyre inkább eluralkodott rajtam. Zavartan próbált elhelyezkedni a
padon, közben lopva felém pillantgatva. Már nem szólt rám… pedig egy
másodpercre se vettem le róla a szemem! – Így szerinted jó lesz? – kérdezte,
mikor térdeit felhúzva, féloldalasan ült nekem. Karjaival kínosan ölelte át a
lábait, próbálva még inkább takargatni magát. Bólintottam, és pár perc alatt
felvázoltam. Amint a skicc kész lett, leraktam a cuccokat, és felálltam – Be is
fejezted? – nézett rám kérdően Ishida.
-
Többet akarok rajzolni rólad! – léptem mellé, mire zavartan összehúzta magát –
Nyugi! – tettem a kezem a feje tetejére, és finoman simogattam – Szeretnék
Rólad egy olyan aktot, amin kevésbé rejtegeted magad! – megint megrettent
őzikeszemekkel meredt rám. De meglepetésemre, halkan azt felelte:
-
Ha ezt szeretnéd, megteszem, Koiki – nem tudom igazából, miért tettem, de
miután ezt mondta, elsöpörtem az arcából a haját, és az ajkaim az övéire
tapasztottam. Behunytam a szemeim a csók erejéig. Ahogy az ajkaink elváltak,
Ishida riadt tekintetében már egészen más érzelem dominált… Furcsa volt a
tudat, hogy az első csókom egy ilyen pillanatban adom… miközben aktrajzot
készítek egy srácról… - Senpai… - nézett hosszan a szemeimbe. Megmondtam, hogy
tegeződjön! Száját résnyire nyitva hagyta, és a kezem finoman megragadva húzott
vissza magához. Ahogy az ajkaink megint találkoztak, éreztem, ahogy a nyelvét
finoman az enyémhez érinti. Kissé megriadtam. Az előzőhöz képest mostanra
egészen világossá vált számomra, hogy nem én vagyok az, aki akar valamit
Ishidatól… Bár meg kell hagyni, hogy a meztelen testének látványa és a
franciacsókja egyre inkább megindítottak bennem valamit! A fiú szorosan magához
ölelt közben. A körmei még az ingemen keresztül is éreztem, amint a hátamba
marnak. Kezdtem magam egyre kínosabban érezni… Az iskolában vagyunk! A testem
mégsem cselekedett ellene. A kezeim maguktól mozdultak, amikor óvatosan
elfektették a srácot, majd teljesen fölé másztam, és úgy csókoltam. Ishida
meztelen testén látszódott és érződött, ahogy az izmok megfeszülnek – A rajzaiból
épp ilyennek képzeltem Senpait… - mosolygott fel rám.
-
Mármint milyennek? – pillantottam rá kérdőn, miközben lassan végigsimította az
oldalamat – Áh, ezt ne csináld! – szóltam rá, miközben kirázott a hideg.
-
Miért ne csináljam? Nem esik jól, Senpai?
-
Hülye érzés… - néztem el mellette, mire halkan felnevetett – Most meg mi van?
-
Csináljon Velem, amit szeretne, Senpai! Engem nem zavar… – hosszan nézett rám alólam.
Én… bármi olyanra… képtelen vagyok! Mégis mit gondol?! Tizenhárom vagy –négy éves
kisfiú még csak! – Valami gond van, Senpai? – mégis mit kéne tennem?! Ennyi is
túl sok volt nekem mára! Leszálltam róla, majd sietve felkaptam a cuccom, és
léptem is ki a teremből.
-
Bocsi, mennem kell! Szia! – csuktam be az ajtót mögöttem, majd leviharzottam a
szekrényekhez. Mégis mi a fenét csinálok?! Ez undorító! Mégis, hogy tehetem mindezt
a suliban?! Annyira szégyellem magam… és még fel is izgultam Ishidatól rendesen…
Mekkora idióta vagyok! Az öklöm a szekrénynek vágtam, és gyorsan elhagytam az
iskola épületét.
(folytatása következik...)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése