Extra 5# A védelmezett

A védelmezett

(Seijuurou Akasaku)

Seijuurou Akasaku a nevem. A nővéremmel, Akitaijal pár napja ünnepeltük a hetedik születésnapunkat. Egypetéjű ikrek vagyunk, de csupán a kinézetünk hasonlít. Mivel Ő volt az idősebb, mindig is védelmezett engem azoktól, akik piszkáltak. Nagyon szerettem, ahogy azt hiszem, Ő is engem. Mindig mindenki Vele akart játszani, engem pedig próbáltak elkerülni. Ha Ő nem lett volna, iszonyúan magányos lettem volna, azt hiszem. Tudtam, hogy jobban a terhére vagyok, mint látszik, de ezt sose mutatta ki. Mindig széles mosollyal hívott a többiek közé. Sokszor irigykedtem is rá, hogy mindenki Őt szereti, de nem tudtam mérges lenni rá, miközben Ő volt a mindenem… Ami még kegyetlenebb volt azonban, hogy még a szüleink is különbséget tettek kettőnk közt. És persze mindig Akitai volt az, akivel kivételeztek… De a nővérem ilyenkor is a kedvemben járt! Mikor apáék vettek neki valamit, akkor Ő rögtön megosztotta velem, akár édesség volt, akár játék, akár mesekönyv! Nem tudtam volna Nélküle létezni! Így is gyakran olyan üresnek éreztem magam…

Volt egy kis házikónk a hegyekben, amit amolyan „nyaraló” címen használhattunk. Ott fenn remek volt a levegő és gyönyörű a látvány! Körös-körül hatalmas rizsteraszok voltak, ameddig a szem ellát. Az ég mindig ragyogóan kék volt, a hegyek mohos sziklái zöldelltek, a völgyekben csörgedező patakok mentén ilyenkor kivirágzott minden. Imádtam itt lenni! Csend és béke.

- Haza akarok menni! – ült le mellém duzzogva a nővérem csinos, városias öltözékben, miközben én a selymes fűben a hátamon fekve kémleltem az eget, apa egy régi ingjébe bújva (ami majdhogynem a bokámig ért) – Olyan unalmas itt lenni! Te nem unatkozol?

- Nem igazán… de mit szólnál, ha délután lemennénk a vízhez fürdeni? – kérdeztem Tőle izgatottan.

- Benne vagyok! – kacsintott le rám – Neked is tetszik az ötlet, Kuma-san? – nézett rá a kezében tartott plüssmedvére – Huhú, imádok pancsolni! – mondta eltorzított hangon, közben Kuma-sant mozgatva – Akkor azt hiszem, ezt megbeszéltük!

- Ez az! – vigyorogtam fel Rá. Dudorászva táncolni kezdett a macival. A hasamra fordultam, és figyeltem. Megérte a szüleinknek megvenni ezt a plüsst. Azóta el se engedi, mióta pár napja megkapta. Kuncogtam egyet az orrom alatt, ahogy Akitai egyre több csavart rakott a tánclépésekbe.

- Csak halkan! – pisszegett hátra a nővérem, mikor megnyikordult egy deszka a lábam alatt. Elvileg alvásidő van, de Akitai mindenképp ilyenkor akart lemenni a völgybe… - Nem szabad, hogy anyáék észrevegyenek! – súgta. Mikor végre a házat elhagytuk, összekötötte az inget rajtam, hogy nehogy felbukjak benne, aztán vigyorogva kicsit meglökte a vállam – Te vagy a fogó! – és futni kezdett, mire én nevetve kergetni kezdtem végig az ösvényen lefelé – Úgysem kapsz el! – pár perc sikertelen fogócska után gondolva egyet, levágtam egy kanyart egy meredekebb ösvényen.

- Meg vagy! – öltöttem rá a nyelvem, ahogy szinte nekem futott.

- Ez veszélyes! Ne csinálj máskor ilyet! – rótt meg, mire kissé elszégyelltem magam. Már olyan sokszor megjártuk ezt az ösvényt! Úgy ismerem, mint a tenyeremet… – De ne búsulj, hanem fuss! – vigyorgott rám, mire nevetve menekülni kezdtem – Úgy is elkaplak!

Én voltam a fogó, mire leértünk, de ez cseppet sem zavarta egyikünket sem, ahogy megláttuk a felettünk szikrázó nap sugarait a hűs patakvízen tükröződni. Gyorsan levetkőztünk, Akitai felfogta a haját is, aztán lassan belegázoltunk a térdig érő patakba. Kuma-san egyik mancsát én, míg a másikat a nővérem fogta, úgy tartottuk a patak fölé. A legmélyebb ponton is csak derékig ért nekem a víz, mégis nagyon jól éreztük magunkat.

- Ezt neked! – fröccsölt az arcomba egy keveset, miután a plüsst egy sziklára kiültette.

- Háborút akarsz? – kérdeztem vigyorogva, majd nevetve kamatostul visszaadtam neki.

- Szóval bosszút állsz? – nézett rám gonoszan, majd vadul elkezdett fröcskölni.

Hosszan hadakoztunk még, aztán a partra kiülve a vízbe lógatva a lábunkat meséltünk egymásnak. Akitai nagyon szeretett általa kitalált történeteket mondani, és olyan izgalmas volt a legtöbb, hogy sose mertem félbeszakítani. Kuma-san is az ölében ülve hallgatta Őt.

- Lányok! – hallottuk meg a hátunk mögül apa ideges hangját – Már vagy egy órája keresünk Titeket!

- Bocsánat, Apu! Én rángattam le Akasakut… - kért rögtön bocsánatot a nővérem, pedig én kezdtem…

- Akitai! Ne vállald folyton magadra a felelősséget! Tudom, hogy Akasaku keze legalább annyira benne volt a dologban, mint a Tiéd! – közben leguggolva megsimogatta az arcát. Igaza volt, de akkor is… - Szóval sipirc felfelé mindkettő! – állt fel elkomorodott tekintettel.

Sose értettem, miért engem neveztek el Akasakunak, és a nővéremet Akitainak… Miért Ő a fájdalom és Én a virágzás (értsd: itami-fájdalom, saku-virágzás)? Nem is tudom, melyikünknek virágzó az élete és melyikünknek fájdalmas… Persze, mikor születtünk, ezt nem tudhatták. Azonban miféle sors az, ami ennyire kifigurázza a neveinket?

Felérve anya aggódó arccal Akitai nyakába borult, közben szipogva kérve, hogy máskor ne szökjünk csak így el. Rám lényegében egy pillantást se vetett… többes számban beszélt ugyan rólunk, de végig a nővéremre nézett. Már igazán megszokhattam volna… Cseppet úgy éreztem, ha csak Én tűnnék el, észre se vennék. Ez pedig csak még inkább bántott.

Büntetésként a délután további részét a szobánkban töltöttük, ahol Akitai rajzolt és átvette az elsős anyagot. Én az ablak előtt ültem és elvágyódva néztem a hegyeket. Bárcsak foghatnám a nővéremet, és egyszerűen leléphetnénk innen! Barlangokban és odvakban laknánk, a rizsföldekről és a patakokból szereznénk magunknak élelmet, és egész nap a vízben játszhatnánk! Olyan jó lenne! Örökre együtt játszani ebben a háborítatlan természetben…

- Akitai! – szólaltam meg egyszer csak. Ha Ő benne lenne, nyugodtan megpróbálhatnánk…

- Hm? – nézett fel rám a füzetéből.

- Te gondolkoztál már azon, milyen lenne anyáék nélkül élni? – meghökkentnek tűnt.

- Nem, még soha. De biztos szörnyű lenne! – szörnyű? Neki talán…

- És azon, hogy milyen lenne a szabad ég alatt aludni? – akkor közelítsük meg máshogy…

- Megennének a szúnyogok! És bármi állat odajöhetne! Fúj! – rázta ki a hideg.

- Ugyan! Csinálnánk tábortüzet! Azt egy állat se bírja!

- Fura ötleteid vannak… - hagyta rám a dolgot.

- Szóval nem szöknél el Velem a hegyekbe, igaz? – kérdeztem letörten.

- Mi? Mégis hogy juthat ilyesmi az eszedbe? Bármilyen vadállat megehetne! – fakadt ki, mire összehúzva a szemöldököm, visszafordultam az ablak felé. Milyen gyáva! Végre lehetne egy kis kaland az életében, és nem a városban kéne mindenféle esztelen partikra járnunk anyáékkal, erre megtagadja az ajánlatom, csak mert fél, hogy megeszik a vadállatok?!

Én mindenképp elszökök egyszer innen! De akkor soha többet nem is jövök vissza. Akitaiért sem!

- Vacsora után pakoljatok nagyjából össze, mert holnap reggel elindulunk haza! – jelentette ki terítés közben apa.

- Mi? Na de miért? Hiszen csak három napja jöttünk ide! – fagytam le egy pillanatra.

- Szombat délutánra meghívtak minket Anya főnöke fiának az esküvőjére. Anyátoknak mindenképp ott kell lennie – sóhajtotta apa a halántékát masszírozva.

- De nekünk minek kell részt vennünk rajta! – kulcsoltam össze a mellkasom előtt a kezem.

- Titeket átviszlek Akashi-bácsikátokhoz, úgyhogy nem kell félned!

- De én szeretném látni az esküvőt! – rángatta apa karját Akitai, mire lehajolt hozzá, majd a fejét simogatva azt mondta:

- Kou-san azt mondta a kedvenceteket fogja sütni, és este elvisz Titeket magukkal az utcabálra! Lesz ott mindenféle! Játékok, plüssök, tűzijáték…

- Plüssök! – csillant fel a nővérem szeme.

- Bizony, azok is! – kacsintott rá apa – És ha rendes leszel, biztos szereznek Neked egyet! – Akitai kilőve. Csillogó tekintettel, ujjongva elfogadta az ajánlatot. Nekem ez se igazán tetszett, de még mindig jobb, mint egy esküvőn lézengeni… - És az egész családjuk Veletek megy, úgyhogy nem lesztek egyedül se! Ott lesz a kisfiuk, a kis Akashi is – mosolygott tovább a nővéremre.

- Jaj, emlékszem Rá! – csapta össze a kezeit Akitai – Mindig Kou-san lábán lógott, amikor ott voltunk.

- Óh, most már biztos megváltozott! Most fogja kezdeni az iskolát! – mesélte apa tovább. Bár igaz, lassan két éve, hogy utoljára náluk jártunk, de amilyen félős volt az a fiú, nem hiszem, hogy bármit változott volna…

Nem akarok hazamenni! De holnap reggel indulunk… ha el akarok szökni, akkor azt az éjszaka közepén kell tennem. És ha megteszem, utána nem jöhetek csak úgy vissza… Másnap már nem fogom itt találni Őket… Azonban meg kell tennem!

Vacsora után összepakoltam a cuccaimat (már amik a túlélésemhez kellenek). Bepakoltam pár ruhát, pokrócot, törölközőt, könyvet, haj- és fogkefét, pár szendvicset, amiket anya készített holnapra, egy palack vizet és a fotóalbumomat. A sporttáska zipzárját nehezen behúztam, majd a többi cuccom az ágyam alá dugtam, hogy anyáéknak este még ne tűnjön fel, hogy más terveim vannak…

Lámpaoltás után Akitai még halkan beszélt hozzám, mire nem sokon múlt, hogy elaludjak én is! De amint hallottam, hogy lágy szuszogásba kezd, felemeltem a táskát, és kimentem a házikóból. A szüleim szobájában még égett a villany, így nagyon halk voltam. Elindultam lefelé az ösvényen. Ahogy haladtam, kezdett elnehezedni a vállamon a táska.

- Francba, de nehéz! - dobtam magam mellé. Majd gondolva egyet próbálva levágni a kanyart, a cuccomat lelöktem egy rövidítésnél. Én rendesen megjártam az utat, majd párszor még eljátszottam ezt – Fú! – huppantam a tetejére fáradtan. Egyre nehezebben visznek tovább a lábaim… pedig lefelé menetelek! Újra erőt vettem magamon, majd egy meredekebb részen megismételtem a táska lelökését. A hold és a csillagok által megvilágított szakaszon hirtelen megakadt a cuccom egy az útban álló bokorban – Ne már! – indultam el óvatosan a kavicsos hegyoldalon. Ha ezt Akitai látná, biztos kitekerné a nyakamat, amiért ezen a részen leereszkedem! De most nem szabad Rá gondolnom! Ráztam meg a fejem, majd mentem tovább lefelé. Már egészen közel jártam a bokorhoz, mikor megszaladtak alattam a kavicsok, és a fenekemre csapódva csúsztam lejjebb pár métert. Ijedtemben felsikkantottam, majd vadul kalapáló szívvel megragadtam a táskám szíját – Hú! Ez meleg helyzet volt! – fújtam ki a levegőt. Nehezebb ez a szökés, mint hittem! Kicsit végre megnyugodva, megint megtaszajtottam lefelé a cuccom, mire újra elestem, ahogy a fél lábam alól kimászott a talaj. Rémülten nyúltam valami kapaszkodó után, mert egyre meredekebb lett a hegyoldal, de a kezem nem ért semmit! Aztán egy másodpercre éreztem, hogy a kavicsos föld eltűnik alólam! Sikítani akartam ijedtemben, azonban hirtelen földet értem, és megálltam. Nem eshettem olyan nagyot, de picit megütöttem a fejemet. A hátamra fordulva néztem a csillagos égre. Gyönyörű volt, mint mindig. De ahogy felfogtam a helyzetemet, kicsit se érdekelt már, milyen szép az ég! Valami üregbe vagy mibe eshettem, mert minden oldalról olyan ember nagyságú fal vett körbe. A legmagasabb résznél láttam, hogy a táskám lóg. Valamiben fenn akadt. A szemeim elöntötték a könnyek, miközben riadtan próbálgattam kapaszkodót találni a falak egyikén. De úgy tűnt; nincs kiút! – Valaki segítsen! – sírdogáltam halkan a gödör fenekén – Kérem! – nem tudom mennyi idő telt el ott, de nekem egy évezrednek tűnt! De kívülről motoszkálást hallottam – Segítség! – kiáltottam, mire végre meghallottam egy emberi hangot.

- Ne félj! Segítek!

- Akitai? – hökkentem meg – Akitai! Te vagy az? Hát észrevetted, hogy eltűntem? – megkönnyebbültnek és boldognak éreztem magam – Annyira örülök, hogy megtaláltál!

- Hálálkodni ráér később is! Kapaszkodj ebbe! – láttam, amint egy kötél vége csapódik a verem falához. Elég rövid volt a kötél, de mikor lábujjhegyre álltam, rendesen rá tudtam már fogni. Amint a széléhez értem, és éreztem, amint a kis kéz a karomra fog, és kisegít, rémülten bújtam hozzá.

- Köszönöm, Akitai! Annyira köszönöm! – nem szólalt meg, csak hagyta, hogy kisírjam magam rajta, és abbamaradjon a remegésem.

- Menj vissza a házba! Majd én viszem a cuccod – hallottam meg, ahogy abbahagytam az ölelést. Felálltam, és lassan el is indultam. Hátra akartam nézni rá, hogy biztosra vegyem, mögöttem van, mikor újra megszólalt: - Siess kicsit, vagy Apáék észreveszik, hogy elszöktél! – igaza van. Most nincs időm bevárni! Rendbe kell szednem magam, még mielőtt felkel a nap! Futva elindultam felfelé. Most nem éreztem fáradtságot, csak tudatosult bennem, hogy Akitai nélkül nem mehetek el sehova…

Felérve gyorsan megmosakodtam, és pizsamába öltözve visszabújtam az ágyamba. A nővérem már az ágyában feküdt.

- Akitai! – szóltam hozzá halkan. Nem sokkal ezelőtt érhetett haza, még biztosan nem alszik – Akitai! – léptem az ágyához, majd kicsit meglöktem a kezét.

- Heh? Mi az? Indulunk is haza? – nézett fel rám álomkóros szemekkel.

- Dehogyis – kuncogtam – Csak még egyszer meg szeretném köszönni, hogy megmentettél!

- Már megint miről beszélsz? – ásított – Álmodtál valamit? – meghökkentem. Nem is emlékszik arra, hogy megmentett?

- Tudod… kihúztál a veremből.

- Aha, aha. Biztos… - fordult a másik oldalára, majd szuszogott is. Mi a fene?

Körbenéztem, de a sporttáska nem volt sehol. Megnéztem a ház körül is mindenfelé, de a cuccom nem láttam. Mégis mi történik? Zavarodottan feküdtem vissza az ágyamba. Biztos, hogy Akitai hangját hallottam! Az Ő keze volt, amelyik kihúzott a gödörből. Az Ő illatát éreztem, miközben öleltem az Ő testét! Minden rá vall! Biztos csak hülyéskedik és eldugta a táskám! Nincs rá más magyarázat!

Másnap reggel anya hatalmas hisztit csapott, amiért lába kélt a sporttáskámnak, amiről a nővérem továbbra is hárította, hogy bármi köze lenne a dologhoz. Azonban feltűnt még egy hatalmas probléma:

- Anya! Én addig nem megyek innen tapodtat sem, amíg nincs meg Kuma-san! – ordította Akitai.

- Kicsim! Már amióta felkeltél, keressük… - a lány hirtelen elkapta a karom, és behúzott a szobánkba, majd mérgesen figyelve az arcom megkérdezte:

- Ugye nem Te loptad el, mert azt hiszed, eldugtam a táskádat!

- Mégis hogy juthat ilyesmi az eszedbe? – kérdeztem kétségbeesve. Egyre zavarodottabb voltam. Már nem tudtam, mit higgyek! Akitai mentett meg, de közben mégsem – Sajnálom, hogy gyanúsítgattalak ilyesmivel, de magam se értem, hova tűnhetett a cuccom!

- Cöh! – hagyott hátra. Annyira fáj, hogy így viselkedik Velem! Eddig sose éreztem magam ennyire ramatyul…

Végül bepakoltunk a kocsiba, és a duzzogó nővérem is beszállt. Miközben elindultunk, előre kértem apát, hogy álljunk meg azon a környéken, ahol mondom. Ahogy a veremhez értünk, valóban ott lógott még mindig a sporttáska! Megkönnyebbülve húztam ki onnan. Egy ágba akadt bele a szíja. Tehát Akitai ezek szerint megmentett, csak a cuccom hozatalával felhagyott. Akkor valóban én vádoltam csak hamisan! A kötél is ott volt, ahol este maradt. Leraktam a táskát magam mellé, és bizonyítékként a nővérem számára, elkezdtem felhúzni. De felsikkantottam, ahogy a másik végén megláttam Kuma-sant! A nyakába volt kötve a kötél. Alig látszott ki a koszból, és úgy tűnt, mintha valami őrült megtépte volna! A tömése az oldalánál kilátszott, és lógott az egyik lába. A fél gombszeme helyén pedig csupán egy kis szál jelezte, hogy valaha két szeme volt… Döbbenten tartottam a kötélen lógó plüsst.

- Valami gond van? – hallottam meg apa hangját, mire visszakiáltottam:

- Megtaláltam Kuma-sant! – igazából, ha úgy vesszük, újabb bizonyítékot találtam arra, hogy Akitai mentett meg! Hisz hogyan máshogy is került volna ide a mackó?

- Tényleg? – rohant felém a nővérem – Hogyhogy itt van? – ahogy azonban mellémért, lefagyva pislogott a felakasztott plüssre – Ez… ez nem lehet… Kuma-san! – láttam, ahogy könnyek gyűlnek a szemébe – Te démon! Mégis mit tettél Vele! – ripakodott rám, mire újra görcsbe rándult a gyomrom.

- De hisz Te tetted… - próbáltam védeni magam. De mégis hogyan védjem magam? Mindig is Ő volt, aki megvédett…

- Ez nem Kuma-san! – fordított végül hátat nekem, majd ült vissza a kocsiba.

- Mi? – néztem rá – Hiszen még a címkén is ott a neve, amit Te írtál rá filctollal! – mutattam fel, mire idegesen rám nézett.

- Ez akkor se Kuma-san! Dobd vissza! És Te is utána ugorhatnál… - hallottam meg.

- Akitai! – szóltak rá anyáék.

Mindig is azt reméltem, hogy Akitai és Én örökkön örökké jó viszonyban maradunk, és szeretjük egymást. Ő továbbra is védelmez engem, és épp olyan vidám marad, mint mindig. De miféle hiú ábránd is volt! Azóta csak mindenkitől még jobban elrémiszt. Azt meséli az embereknek, hogy kibelezem a plüsseiket, hogy babafejeket gyűjtök, hogy az ördög lánya vagyok és démonokkal barátkozom… Az egyetlen, aki megért engem, az Kuma-san, vagyis amióta Akitai lemondott róla; Kiiroma…