115. fejezet

115. fejezet

Vallomás

Egészen körbeölelt hátulról, miközben segített kiverni. Az ajkai hol hosszasan a nyakam szívták, hol csak csóközönnel borították el a vállaim. A kezei alatt remegtem már az érzéstől. Gyengéd volt és nem is túl sietősen haladt, mégis kifejezetten gyorsan a végéhez közeledtünk. Hátranéztem rá, mire hosszan megcsókolt, közben egyre inkább mozgatva a kezét. Beleremegtem, de még néhány másodpercig visszatartottam. Midorima lassan elengedett, és egy puszit nyomott a homlokomra. Óvatosan elfeküdtünk az ágyán. Jobb kezén a fejét támasztva nézett le rám, míg a másikkal lassan simogatta a karom. Próbáltam amennyire csak lehet, belefúrni a kipirult arcom az ágyneműjébe, de ez ebben az oldalfekvésben nagyon hülyén nézett ki. A szívem még mindig hevesen vert, ahogy a levegővételeim is szaporák voltak még. Midorima ezzel szemben egészen lenyugodott már. Jól esett, ahogy a szoba hidege elől védett a teste. Örömmel így maradtam volna még egy darabig. Ő se igazán tűnt úgy, hogy nem pártolná a dolgot… Néhány perccel később felhagyott a karom simogatásával, és összekulcsolva az ujjainkat, hátulról szorosan átölelt és még jobban hozzám bújt. Lélegzetét a nyakamon éreztem, ahogy letette a fejét az ágyra. Kellemesen megborzongtam tőle, és ujjaimmal finoman megszorítva az övéit próbáltam megtartani a jelenlegi pozíciót.

- Szeretlek! – motyogta a fülembe újra. Összerezzentem. Félreérti a helyzetet! Hogy magyarázzam el neki ezt úgy, hogy ne legyen rám mérges? – Olyan gyorsan ver a szíved… - súgta, teljes testével egészen hozzám simulva. Hát persze! Ez egy teljesen normális reakció arra, ha ilyenekkel traktálják az embert! Arról nem is beszélve, hogy a zen módba kapcsoltnak tűnő Midorimaé sebessége nagyjából az enyém négyzetével egyenlő! – Akashi… megőrjít az illatod… - éreztem, ahogy mélyen magába szívja. Egészen kirázott tőle a hideg – Ha tudnád, már mióta vártam ezt a pillanatot… - kíváncsian ránéztem. Tehát valóban már régebb óta így van a dologgal… Ősszel kezdtem úgy érezni, hogy egyre furcsábban viselkedik. De azért ijesztő, hogy ilyeneken járt az agya azokban az időkben! – Sose hittem volna, hogy ilyesmi megtörténhet! Arra gondoltam csak, hogy esetleg egyszer elvesztem a fejem melletted… de hogy Te magad kezdeményezz…! – elveszti a fejét? Itt aki egyedül elvesztette a fejét az én magam voltam… - Amióta csak megismertelek, különleges vagy számomra… - hirtelen összerándult a gyomrom. Ez így nagyon nem jó! Miért ad most nekem szerelmi vallomást? Ennyire nem látja át a helyzetemet? És én miért vagyok képtelen felszólalni, hogy félreérti a helyzetet? Miért ilyen nehéz kifejezni a valódi érzéseimet? – Bár oviban még elég rosszul közelítettem meg a dolgot, és nem voltam tisztában teljesen az érzelmeimmel… - óvoda? Hagyd abba! Midorima! Nem érted, hogy ezzel nem érsz el semmit? Fejezd be! Maradj csendben, és csak nyugtass meg! Ezzel csak felkavarsz bennem minden szart, amit próbálok elnyomni! – De már akkor is szerettelek…

- Miért? – éreztem, ahogy egy pillanat alatt kizökken a nyáladzásból – Minek mondod ezeket nekem most? – néma másodpercek után válaszolt csak halkan.

- Sajnálom… Tudom, hogy ez az utolsó évünk… de fogalmam se volt róla, hogy valaha is lesz alkalmam elmondani Neked ezeket… - még mindig nem érti. Nem érdekel, hogy ez az utolsó évünk-e vagy sem! Csak idegesít, hogy a legszétesettebb állapotomban arról áradozik nekem, hogy mennyire szerelmes belém…

- Nem értesz semmit… - motyogtam magam elé, mire az arcom maga felé fordította, és nem hagyva kibúvót csókolni kezdett. Tudtam, hogyha viszonzom, csak még inkább elmélyítem benne a tévhitet… azonban annyira vágytam a törődésre, a megnyugtató ajkakra, egy kis békére…

Nincs mit tenni! Nem én leszek, aki egy félreértés miatt pofára esik, hanem Ő! Nekem legfeljebb a lelkiismeretemnek fog fájni, ha tönkreteszem Midorimat… De ha ilyen értetlen, akkor felesleges kínos helyzetbe hoznom magam a jóléte miatt. Egy ilyen gazdag, elkényeztetett kölyök legrosszabb esetben majd kisírja minden bánatát anyucinak…

[Ezzel vége az első "kötet"-nek.]