Extra 3# A kíváncsi

A kíváncsi

(Shirokame Rei)

Shirokame Reinek hívnak. Én képviselem az osztályom a diáktanácsban, így könnyen belekerültem az iskolánk életébe. Rengeteg hobbim van, amiket így meg tudok mutatni magamból iskolai versenyeken, az iskolaújságban, kosármeccseken… De az igazi hobbi, amit űzök, valójában a kíváncsiságomból fakadó adatgyűjtés emberekről… nem nevezném kémkedésnek! Mint befolyásos tagja az iskolának, jogom van megnézni egy-két személyes papírt… Így is kerültem abba a helyzetbe, hogy egy kupac dossziéval a hónom alatt elkapott egyik osztálytársam…

- Ezek meg mik nálad, Rei? – vett fel egy papírköteget a földről, miután elejtettem ijedtségemben, hogy rajtakap valaki. Goto Mikoshiba… néha egészen jókedvű, és bárkinek segítőkészen szolgálatába áll… néha viszont még az arckifejezése is hihetetlen komolyságról árulkodik! Akkor is egy úriember módjára cselekszik, de rémisztő is valahol! – Miért vannak nálad Takagi-senpai tavalyi orvosi papírjai? – kínosan próbáltam kiszedni a kezéből a nyitott dossziét, de szorosan tartotta – Csak válaszolj a kérdésemre, Rei! – fogott szabad kezével az enyémre.

- Hát… - szélesen vigyorogva vakargattam a fejem hátulját. A kegyes igazságot, ha telibe a fejéhez vágom, bizonyára elengedi! – Átnézem a senpaiaink adatait, hogy közelebb kerülhessek hozzájuk.

- Mit? – kihúztam a kezei közül a papírokat, majd elsiettem mellette. Talán megúsztam egy időre…

Úgy egy óra múlva egy cukrászda hátsó részében teasüteményt rágcsálva lapozgattam a dossziékban. Szemeim éhesen falták a betűáradatot. Egy naplót halásztam elő a táskámból, hogy felírjak néhány fontosabb adatot. Magasság, súly, születési idő és hely, lakcím, vércsoport, csillagjegy, allergia, akkori vérnyomás, szemvizsgálat eredménye… Takagi-senpai, Furihata-senpai, Fuyugi-senpai és a harmadéves senpaiainkról szóló összes tavalyi információ a birtokomban! Fölényes vigyorral olvastam újra a sorokat, közben itt-ott megint felcsillantak a szemeim. Furihata Koiki csillagképe skorpió? Ki nem nézném belőle… esetleg vízöntő vagy szűz… Fuyugi Oohara pedig vízöntő? Bele könnyebben belelátnék egy kost, oroszlánt vagy skorpiót! Arról nem is szólva, hogyha Fuyugi-senpai 180cm, és Mikoshiba magasabb nála, mekkora állat lehet Mikoshiba?! Feszült figyelemmel követtem a kézírásom betűit. Takagi-senpai allergiás a macskaszőrre? Egyszer ezt ki kell próbálnom! Óh, Furihata-senpainak egy hét múlva születésnapja lesz! Ez már biztos a többieket is érdekelni fogja! Összecsaptam a füzetet, majd az utolsó süteményt is eltüntetve fizettem, és indultam haza. Az otthonaikat be kell jelölnöm a kistérképemen!

Másnap Mikoshiba szinte amint megjelentem, lecsapott rám az osztály előtt…

- Ugye tegnap csak viccből mondtad, hogy kilesed a senpaiok adatait?

- Hát persze! – vágtam rá vigyorogva. Ha ezt beveszi, minden szép és jó marad… - De képzeld, kedden lesz Furihata-senpai születésnap…ja! – nagyon hülye vagyok… Jöttem rá a mondat vége felé.

- Tényleg? – vált Mikoshiba tekintete érdeklődővé, pedig épp most jelentettem ki lényegében, hogy tényleg kilestem az adatokat… - Mi lenne, ha a többiekkel együtt beszereznénk neki valamit? – mosolygott rám. Ez a hirtelen hangulatváltozás ijesztő!

- Fuyugi-senpai tudtommal nem igazán kedveli őt, ahogy a többiek se… - húztam el a számat. Valójában nincs semmi bajom vele, csak sok furcsa dolgot hallok róla… meg nem sokkal utánunk jelentkezett csak a kosárklubba senpai létére…

- Igazad van, de attól még megpróbálhatnánk rávenni őket ennyire! Biztos jól esne Senpainak… - bambult hosszan maga elé a srác.

- Akkor mindent bele, és dumáljuk meg a dolgot! – markoltam a karjába, és húztam is a másodévesek osztálya felé – Fuyugi-senpai! – kiáltottam az alaknak, amint megpillantottam a folyosón szembejönni.

- He? Te ki is vagy? – nézett le rám unott, mélybarna szemekkel.

- Shirokame Rei vagyok – hajoltam meg illően, mire látványosan ásított egyet… - Tudod… egy kosárcsapatban játszunk… - próbáltam előhozni belőle az emlékeket.

- És? Attól még nem kell tudnom minden kis taknyos nevét, nem? – vonta fel kérdőn a szemöldökét. Miért utál engem ez az alak? – Ha akarsz valamit, bökd ki gyorsan! – a hangsúlya olyan lekezelő volt… egy pillanatig azt hittem, le is köp…

- Furihata-senpainak kedden születésnapja lesz, és arra gondoltunk…

- Nem érdekel Furihata – vágott közbe, majd zsebre tett kezekkel tovább indult. Néhány pillanatig még magam elé pislogtam.

- Minden rendben, Rei? – tette a vállamra egyik hatalmas tenyerét Mikoshiba.

- Miért viselkedik így velem Senpai?

- Ne vedd a szívedre! Azt hallottam, mindenkivel bunkó… - felsóhajtottam, majd próbálva egy hatalmas vigyorra váltani, előremutattam:

- Akkor beszéljünk a többiekkel! Ők biztos szívesen segítenek nekünk! – a nagydarab srác leengedte a vállamról a kezét, és mellettem lépdelve, mosolyogva folytattuk az utunkat. Valahogy nem tudtam a feladatunkra koncentrálni… Mi baja velem Fuyugi-senpainak? Tudom, hogy nem egyszerű eset, és hogy nem is jó környéken lakik… De engem miért utál ennyire? Nem tudom elhinni, hogy mindenkivel így bánik!

- Furihata-kun? – nézett fel ránk a padjából Takagi-senpai – Hát Fiúk… Én nem igazán rajongok a srácért… De ha mindenképp meg akarjátok szervezni… ám legyen! Majd beleadok, ha leszünk elegen.

- Az elegen, hány főt takar? – kérdeztem, lehetőleg a legbuzgóbbnak tűnő arckifejezéssel.

- Hogy őszinte legyek… - vakargatta az állát – nem látok rá semmi esélyt, hogy Oohara vagy a harmadévesek egyike is benne lenne… Vagy utálják, vagy nem foglalkoznak vele…

- Miért utálják a senpait? – kérdeztem.

- Oohara szavaival élve; Furihata csak egy semmirekellő akadály a kosárpályán. És ezt még csak nem is tudja magáról! Nem is igazán tudok mit felhozni a védelmére… Tényleg nem való ide – sóhajtotta.

- És ezért miért kell így elítélni?! Hogy nevezhet Fuyugi-senpai valakit semmirekellőnek?! – tört fel belőlem. Nem is igazán az zavart, hogy Furihata-senpairól így beszél… az bántott, hogy az előbb Velem hogy beszélt!

- Oohara mindenkivel ilyen a suliban – mosolyodott el.

- Csak az iskolában? – kaptam fel a tekintetem.

- Nem tudom… - rántott vállat – Sulin kívül nem nagyon szoktam találkozgatni vele… De biztos van olyan ember, akivel normálisan viselkedik! Különben már pszichológiai roncs lenne… Bár meg kell hagyni, nem tudom elképzelni, ahogy valakivel igazán jóízűen elbeszélget! Velem tavaly óta kommunikál, de még mindig nem jutottunk túl a börtönstílusú beszélgetésein… Mikor kicsit jobban felhúzom rosszkor, simán lekever nekem egy gyomrost vagy valami… pedig elvileg „barátok” vagyunk… - Fuyugi-senpai ezek szerint tényleg mindenkivel ilyen…

- Mennünk kell, Rei! – fogott a vállamra Mikoshiba – Óra után meg megkérdezhetjük a harmadéveseket – sóhajtva köszöntem el Takagi-senpaitól, majd siettünk vissza a tantermünkbe. Óra alatt láttam, hogy Mikoshiba türelmetlenül dobol az ujjaival az asztallapon. De nekem valamiért csak Fuyugi-senpai járt a fejemben! Miért viselkedik mindenkivel ilyen hűvösen és gonoszan? Vajon tényleg csak a rossz környezet teszi vele? Valahogy beszélni akarok vele! De ha nagyon felhúzom, csak engem is lecsap… elvégre, ha Senpaijal meg tudta tenni már többször, nekem is simán adhat egy ütést gyomortájékra…

Persze a harmadévesek is hárítottak, hogy nem érdekli őket túlzottan Furihata-senpai, így Mikoshiba egész idegesnek tűnt… Furcsa ilyennek látni… Mindig nyugodt és komoly. Mikor jöttünk visszafelé az osztályteremhez, a sors szembehozta velünk újra Fuyugi-senpait! Egy másodpercig civódtam magamban, hogy megszólítsam-e…

- Fuyugi-senpai! – integettem végül oda neki széles vigyorral, mire Ő sötét tekintettel végig mért – Iskola után nem megyünk el valahova enni? – kérdeztem, ahogy kitakarva az utat, elé álltam.

- Dolgom van – jelentette ki egyszerűen, és megpróbált kikerülni, mire két kezem széttárva előtte próbáltam visszatartani.

- Akkor esetleg elkísérhetlek?

- Nem – nehezen ment visszafogni egy nálam úgy húsz centivel magasabb, izmos srácot.

- Akkor mi lenne, ha ebédszünetben együtt ennénk? – kérdeztem, miközben már komoly dőlésszögben próbáltam ellen tartani neki.

- Mi a faszt akarsz Tőlem?! – nézett rám ideges szemekkel.

- Csak beszélgetni szeretnék Senpaijal – mosolyogtam rá, mire megragadta az ingem nyakát.

- Azt ajánlom, húzz el a közelemből, és keress valaki mást játszópajtásodnak!

- De Furihata-senpai születésnapjára azért eljössz? – kérdeztem, az ujjait fejtegetve a ruhámról.

- Ennyire nehéz a felfogásod?! – sziszegte a képembe – Utálom azt az idiótát! Ahogy Téged is! Tehát utoljára mondom; takarodj a közelemből!

- De… akkor el kéne engedned… - motyogtam, miközben még mindig a szabadságomért küzdöttem. Éreztem, ahogy a karja megfeszül…

- Meg akarsz halni?! – kérdezte, miközben az egyik karját hátrébb húzta, ütésre készülve. Rémülten hunytam le a szemeimet. Egész testemben remegtem. Egészen halálfélelmem lett…

- Fuyugi-senpai! – hallottam Mikoshiba hangját. Kifejezetten távolinak tűnt… csak a saját szívem riadt zakatolása erősödött a füleimben, vad ritmust verve. Biztosra vettem, hogy a senpai ökle nem is sokára lesújt rám… De ez nem következett be. Éreztem, ahogy leenged, majd mire kinyitottam a szemeimet, már jó pár lépéssel távolabb járt. Mikoshiba magas alakja egyszer csak kitakarta a képből. Mozgott a szája, de a sokktól nem fogtam fel a szavait még… Mire lassan visszatértem a világba, felfogtam, hogy a folyosó falának vagyok dőlve. Öt-hat diák állt körülöttem. Egy-kettő szánakozva, míg mások röhögve néztek rám.

- Elkísérjelek a mosdóba, vagy valami? – kérdezte (feltehetőleg már nem először) az osztálytársam. Másodpercekig pislogtam rá, majd kínosan összeszorítva a lábaim, vörösen bólintottam. Lehajtott fejjel, teljesen kipirulva, Mikoshiba vállát fogva ballagtam mögötte – Ne érezd magad emiatt rosszul! – szólt hátra bátorítóan mosolyogva – Elég nagy sokk lett volna bárki számára, ha Fuyugi-senpai ilyet tesz vele! – ezt én is tudom… de akkor is annyira kínos…

A mosdóba érve azt se tudtam igazán, mit tegyek. Nincs váltáscuccom a suliban… Mikoshiba segítőkészen szárította a gatyám… De ettől csak még kínosabban éreztem magam! Közel volt a becsengetés… ő mégis minden figyelmével azon volt, hogy kisegítsen ebből a helyzetből! Elhangzott a csengetés is, de meg se mozdult…

- Köszönöm, Mikoshiba! De menned kéne órára… majd én elintézem, és indulok! – motyogtam neki még mindig vörösen.

- Ugyan! Ha előbb közbeavatkoztam volna, mindez nem történik meg… - felelte bűnbánóan.

- De hisz már az is hihetetlen volt Tőled, hogy felszólaltál Fuyugi-senpai ellen!

- Te is ugyanezt tetted, nem gondolod? – mosolygott rám.

- Mi? Nem! Én csak… - de igen… ha úgy vesszük, igen – Mindenesetre, köszönök mindent…

- Szívesen segítettem – mosolygott még mindig kedvesen, amitől még mindig nem nagyon akart elmúlni a zavarom. Hiszen még mindig egy szál alsógatyában szárítkozom, miközben Ő a nadrágomon végez hasonló műveletet…

Az óra első öt percét lekéstük, amire a tanárnő dühös tekintetét, és egy kis büntető feladatot is kaptunk… Égett az arcom, ahányszor csak Mikoshibara néztem.