Extra 1# A pletykafészek

A pletykafészek

(Takagi Hayato)

A nevem Hayato. A Takagi-család elsőszülött fia vagyok. Amióta az eszemet tudom, bátyám és példaképemként tekintek Senpaira. Az óvodát egy évvel kezdte előttem, azonban iskolában már két évvel felettem járt. A szüleink jó kapcsolatot tápláltak egymás között, ahogy Senpai és én is. A korkülönbség nem számított; mindenhova együtt jártunk. Mikor a suliban bekerült az énekkarba, én is vele tartottam. Mikor csatlakozott a foci-klubhoz, én is mentem. Mikor érdeklődni kezdett a baseball felé, én ajánlottam neki, hogy próbáljuk ki. Mindig együtt voltunk. Mindig követtem Őt, bárhova is ment. Mindig is úgy képzeltem el az életemet, hogy a közelében vagyok…

Mikor először két évet az óvodában nélküle töltöttem, délután szinte minden nap találkoztunk, és rengeteg érdekes dolgot mesélt, ami az iskolában történt vele. Iskolába akartam már járni! Mikor utána alsó-középbe került, még mindig találkozgattunk, amennyit csak tudtunk. Alig vártam, hogy én is ugyanabba az iskolába kerüljek! Bár remek tanuló voltam, a felvételin direkt rontottam, hogy biztosra ne a szüleim által elsőnek megjelölt helyre kerüljek… csak Senpaijal akartam lenni! És csodálatos módon, megint egy iskolába járhattam Vele! Egy évig…

Senpai harmadéves volt, mikor én gólyaként bekerültem. Már évnyitóról együtt indultunk haza, ahol már előre felajánlotta a kosárlabda-klubot, ahol Ő maga volt a csapatkapitány, tavaly óta! Ezek után persze már az első klubfoglalkozáson beajánlott a csapatba. Suli után szinte minden nap Senpai gyakorolt velem, hogy minél előbb az Ő szintjükre kerüljek. Rengeteg tanácsot és segítséget kaptam Tőle, így már az első komolyabb meccsüket a kispadról nézhettem (bár akkor még nem volt lehetőségem a pályára lépni).

Életem eddigi legszebb éve telt el akkor, mígnem az utolsó hetekben rá nem döbbentem a szörnyű igazságra: két évet újra Senpai nélkül kell töltenem… Persze, most is tartjuk majd a kapcsolatot. Azonban Senpai mikor a ballagására indultunk, közölt velem egy szörnyű dolgot; miszerint jövőre Hokkaido lesz az otthona. Nem is tagadhatom le a könnyeimet… Teljesen összeomlott bennem minden, amit eddig elgondoltam! Két teljes évre minden lehetőségem megszűnik, hogy Vele legyek! A családja is vele megy, így még csak miattuk se látogatna gyakran vissza! Senpai nagyon rémültnek tűnt, mikor sírni kezdtem, és az öltönyébe markolva ordítottam neki, hogy „Utállak!” és „Soha többé nem akarlak látni!”… Tudom, hogy egy tizennégy éves fiútól már elég nevetséges ez a viselkedés, de… nem tudtam elfogadni a tényt, hogy Senpai eltűnik az életemből… Ő hosszan megölelt, és azt mondta, hogy nagyon fogok hiányozni neki, és annyira sajnálja, hogy így lett... és már jó ideje el akarta mondani, de félt, hogy megutálom érte, és akkor még az a pár napja is nélkülem telne el… Azt ígérte, meg fog látogatni… Azt ígérte, hogy idősebb korában visszajön értem, és együtt fogjuk leélni az életünket! Hogy mindörökre a bátyám marad! Hogy mindig meg fog engem védeni, és nem engedi meg senkinek sem, hogy bántson!

Most már tudom, hogy ezek csak üres szavak voltak. Csak szórakozott velem világ életemben. Élvezte, hogy mindig azt csinálom, amit Ő. Minden nap örömmel figyelte, ahogy utánzom minden lépését. De ez már a múlt! Bár a hajam továbbra is ugyanúgy növesztem, mint Ő, mikor utoljára láttam… ugyanúgy öltözködöm… és még mindig a kosár-klub tagja vagyok, aminek így, hogy Ő elment, én másodévesen a kapitánya lettem (amit valamilyen rejtélyes módon, miután hosszan nyaggattam az edzőt, sikerült megszereznem…). De persze ennek semmi köze Senpaihoz… Csupán tetszett a stílusa.

Mindenesetre… ebben az évben jó pár új taggal bővült a klub. Egyáltalán nem az volt, mint régen Senpaijal és a többi senpaijal… Néhány mostani harmadéves még mindig itt van, meg az egyik évfolyamtársam. A gólyák közül is megjelent egy-két tehetséges. Volt köztük egy hatalmas srác, aki úgy kosarazott, mint egy profi! Bár meg volt hozzá az alkata és magassága… mázlista, aki ennyire rátermett. Azonban még egy olyat, mint Senpai, talán már sose találok…

Néhány edzés után, Nigo-sensei teljesen kikészült. Mármint mindenkivel elégedett volt szinte… kivétel velem. Azt mondta, rosszabbul játszok, mint egy kezdő. Persze ez a véleménye megváltozott, mikor csatlakozott hozzánk a már tavalyról is sokat kibeszélt szerencsétlenség az évfolyamomról. Felettébb sokat segített az Ő béna látványa, miközben kosarazni próbált… egyszerűen nevetséges volt minden lépése! A csapatban csak még több pletyka kezdett el terjengeni róla, mit is keres Ő egyáltalán itt. Szárnyra kelt a híre, hogy míg várt a rajzszakkörre, beült a lelátóra. Mikor meglátta játszani a gólya Mikoshibat, még aznap megkereste Nigo-edzőt… Ezek után csatlakozott is a klubhoz, és valóban sokszor lehetett látni, hogy a srácot stíröli! Ekkor kezdett el terjengeni csak igazán a felvetése annak, hogy meleg…

Aztán egyik nap feltűnt, hogy a gólyasrác, mögé állva tanítja rádobni rendesen… Kezdett felvetődni a fejemben, hogy ezek tényleg nem normálisak. Mikor az edzésnek vége lett, egészen véletlenül vitt csak utánuk az utam… Mivel az ellenkező irányba laktam, mint ők, kíváncsi voltam arra a környékre! Együtt sétálgattak lassan hazafelé… hangosan nevetgéltek valamin. Közelebb akartam menni, hogy hallhassam, miről is beszélnek ennyire jókedvűen... Egyre jobban fúrta az oldalam a kíváncsiság, igazak-e a pletykák. Miután lefordultak egy sarkon, sietve utánuk mentem, nehogy egy lopott pillanatukról is lemaradjak! De mikor befordultam, ledöbbenve csapódtam vissza a fal túl oldalára…

Másnap Oohara kérdően figyelt engem, miközben mindentudóan, gonoszan mosolyogva ültem be mellé a padba első órán.

- Takagi! Már megint mi az ördögöt hallottál?

- Nem hallottam! A saját szememmel láttam! – fontam össze a karjaimat, majd felemelt orral folytattam – De ez titok. Nem mondhatom el senkinek… - éreztem, ahogy kezd érdeklődni a téma iránt…

- Undorító vagy, Takagi. Komolyan, mint egy diáklány! Pletykálkodsz össze-vissza, de még azt is úgy, mint a legnagyobb picsák! – valahol bírom a srácot, főleg mivel sokszor mentette már meg a seggem egy-egy komolyabb helyzetből, mióta Senpai nincs, pont a pletykálkodásaim miatt…

- Legyen, elmondom… - adtam be a derekam, nem nagyon foglalkozva a beszólásával – Goto Mikoshiba tegnap… - hatásszünet – együtt ment haza Furihata Koikivel.

- Ha komolyan ez a nagy híred, közlöm, hogy amióta csapattársak, ez így megy… - támasztotta Oohara a tenyerébe az állát – Ebben nincs semmi extra!

- Csak hiszed! Ha tudnád, mi volt utána! – kacsintottam rá, mire kérdően rám nézett álmosságtól fátyolos tekintettel – Ha ennyire nem érdekel, nem mondok semmit!

- Nem mindegy, hogy mit mondok? Másodpercek múlva úgyis kinyögöd magadtól is… – legyintett egyet a kezével, aztán elfordult, és elkezdte lapozgatni a füzetét.

- Na már! – bökdöstem meg az oldalát, mire egészen félelmetes arckifejezéssel rám nézett.

- Halljuk! – sóhajtott, mire kertelés nélkül folytattam.

- Ahogy mögöttük mentem, láttam, ahogy Mikoshiba hátulról átkarolja… - hatásszünet, de mielőtt még Oohara újra közbeszólt, folytattam – Ez egy kisutcában volt, és Mikoshiba kezei mozogtak… Tuti kiverte neki! Vagy talán még több… - vigyorogtam rá perverzen.

- Te annyira hülye vagy! – sóhajtott fel – Még ha így is lett volna… nem is tudom, ki volt az, aki „Senpai”-hoz ment át pornót nézni, és együtt fappolt egy másik sráccal… - nyeltem egyet. A kettő rohadtul nem ugyanaz! Én nem vagyok szerelmes Senpaiba! És egyébként is… minek kell ezt az osztályban hangosan kimondania? – Elpirultál – lökte meg a vállam, majd visszarévedt a füzetébe.

Senpai és én teljesen más kategória vagyunk! Ő olyan nekem, mintha a bátyám lenne! Óvoda óta ismerjük egymást! Koiki és Mikoshiba pusztán néhány hónapja maximum! És különben is… csakis azért kértem Senpai segítségét, mert ezelőtt sosem csináltam még, és azt se tudtam, mit tegyek! Bármit is mond Oohara, a kettő dolog között áthidalhatatlan szakadék van! Mi nem szeretők voltunk…

Azonban meg kell hagyni; ha tényleg volt is köztük valami, jól titkolták… Mikoshiba mindenki mással is kifejezetten kedves és segítőkész volt, Koiki pedig nem csoda, hogy gyakran beszélget az egyetlen emberrel, aki normálisan áll hozzá… És ami a legzavaróbb volt az idő múlásával, hogy egyre többször beleláttam magamat és Senpait kettejükbe…

Épp elmerengtem a látványban, ahogy Mikoshiba próbál egy egyszerűbb dobást megtanítani Koikinek, aki minden figyelmével összpontosít rá. Közben egyre inkább fűtöttek az emlékek, mikor Senpai kijött velem délutánonként a pályára, és hasonlóan tanított… Méghozzá ez az egyik első dobás volt, amit sikerült elsajátítanom, hála Neki! Utáltam őket! Nem akarok emlékezni ezekre a dolgokra! Miért nem feledhetek el mindent, ami összeköt Vele?

- Takagi! – csapott a hátamra Oohara üdvözlésképp – Már úgyis csak a kis madárkáink csiripelnek a pályán… Nem kísérnéd el Reit? Valami papírokat akar elintézni, de már az agyamra megy…

- Bocs, de még itt maradok kicsit edzeni… - álltam fel a padról egy labdával a kezemben.

- Jól van, bazd meg! De lenne jobb dolgom is…

- Rei amúgy se véletlenül Téged kért! Tudja, hogy idegesít engem… - léptem egyet előre – De azért Neked jó szórakozást! – öltöttem rá a nyelvem, majd a káromkodására nem is figyelve kezdtem el pattogtatni. Nem értem, mit panaszkodik Rei miatt! Egyfolytában együtt lógnak. És nem csak a kis szőke rajta, hanem Oohara is Reien… Hirtelen egy labda a lábamnak pattant. Idegesen fordultam a bűnös felé, mire Koiki ijedten hajolt meg előttem a bocsánatomért esedezve – Furihata! Ha ennyire szarul megy, jobb lenne, ha kilépnél a picsába! – ordítottam rá, mire megszeppenve, remegő tekintettel kezdte el a padlót vizsgálni. Egyszer csak Mikoshiba állt mellé, majd rám nézve megszólalt:

- Senpai igenis keményen dolgozik! – ez újra olyan emlékeket ébresztett bennem, amiket nem akartam megint átérezni… - És nem értem, miért kell ilyen lekezelően bánnod Vele! Senpai az egyik legjobb ember a világon, akit ismerek! – hagyjátok abba, idióták! Mint csapatkapitány, nincs jogom a csapattagjaim előtt összeomlani. Ennyi tartás van bennem! Sziklakemény, érzéketlen arckifejezéssel feleltem erre.

- Attól még nincs joga lerontani a csapat teljesítményét! Ha a senpaiaink nem lennének, nem is tudom, mihez kezdenénk! Kénytelenek lennénk beállítani ezt – mutattam az alacsony srác felé, aki tökéletes érzelmi roncs arccal figyelte a talajt.

- Rengeteget tanult Senpai, mióta idejött! – vívta tovább a szócsatát a vörös. Kiáltottam volna neki, hogy fejezze be ezt! Ne „Senpai”-ozzon itt nekem… De féltem, amint kimondom, eluralkodnak rajtam az érzelmeim… - Csapatkapitányként nem hiszem, hogy mások kifigurázása lenne a feladatod! Ha úgy érzed, nem elég jó, menj oda hozzá, és segíts neki fejlődni! Mutasd be, Te mit tudsz! – olyan kegyetlen… Hogy vághat ilyeneket a fejemhez, miközben a mellkasom majd felszakad a benne kialakult űr miatt?

- Goto-kun! – néztem fel rá újra megkeményítve az arcizmaim – Annyit fel tudok ismerni, hogy ki az, akivel érdemes is foglalkozni, és ki az, aki teljesen reménytelen eset! – Koiki időközben a karjába csimpaszkodott, és könnyes szemekkel próbálta elrángatni innen.

- Csalódtam Benned, Senpai… - sóhajtotta halkan, de érthetően. Összeszorult a gyomrom. Mikor minden nélkül itt hagyott Senpai, akkor vágtam ezt hozzá… Utálom őket! Miért nem képesek megérteni, hogy ezt fejezzék be? Persze… a csapatból egyedül Oohara tud Senpairól…

- Pedig Furihataban nagyobbat csalódhattál! Ennyi törődés után is, ilyen szarul teljesít… - éreztem, ahogy Mikoshibaban egyre inkább felmegy a pumpa. Koiki konkrétan már minden erejével ellentartott neki.

- Utállak, Senpai! – nem sokáig fogom ezt bírni… minden nélkül, most fordítottam hátat nekik, majd az öltözőbe sietve a zuhany alá bújtam, és némán sírni kezdtem. Az öklömmel a csempébe ütöttem párszor, miközben próbáltam legalább a hangom visszafojtani.

- Senpai! Senpai! Senpai! – motyogtam könnyes tekintettel a forróra vált víz ölelésében – Miért hagytál el engem?