Extra 2# A magányos farkas

A magányos farkas

(Fuyugi Oohara)

Fuyugi Oohara vagyok. A suliban és környékén hírneves „rosszfiú”. Legtöbbször büszkeséggel és megnyugvással tölt el, hogy az emberek távolságtartóak vagy egyenesen talpnyalók velem szemben. Azonban… ennek köszönhetően a „barátaim” is ellenséget látnak bennem. Szeretem a magányt… de időnként jobban esne, ha valaki figyelmesen végighallgatná a mondanivalómat, anélkül, hogy közben az öklömmel fenyegetném…

- Fuyugi Oohara-kunt kéretik az igazgatóiba! – recsegett a rádió, miután kifulladtan a pár perccel ezelőtti nézeteltéréstől az iskola előtti kőlépcsőkre vágtam magam.

- Franc! – vicsorodtam el egy pillanatra, majd feltápászkodtam, és zsebre vágott kezekkel nekiindultam a szoba felé. Az ajtóhoz érve egy kissrác kis híján nekem jött, de amint felnézett rám, gyorsan bocsánatot kérve elslisszolt. Tudja is, mi a rend! – ’Napot, Sensei! – biccentettem oda a szemüveges hölgynek az asztala túl oldalán. Hideg, szürke szemeivel rendesen végigpásztázott. Sokan paráznak is az ilyenek miatt tőle, de én már egészen hozzászoktam.

- Fuyugi-san! – kezdte kifejezetten illedelmes hangszínen – Szeretnélek újra figyelmeztetni, hogy mélyen tisztelt szüleid a Te zsebpénzedből fizetik az iskolának okozott károkat! Ami jelenleg két öltözőszekrény árát jelenti… Remélem, hogy év közben is elkezdesz dolgozni, mert botrány lesz ebből, ha így folytatod! Azt nem is említve, hogy Gasai-san nem rég elkéredzkedett a kórházba orrtörés gyanújával… - egyik finomvonású szemöldökét kérdően felemelte, mire akaratlanul is nyeltem egyet. Az igazgatónő kifejezetten szexis darab… bár nem épp a szeme vagy a szemöldöke fogott meg benne… Egy igazi, érett, fiatal nő! – Mit tud felhozni mentségére, Oohara-kun? – kicsit húsosabb ajkai minduntalan képeket hoztak elő belőlem, melyek sajnálatos mód, csupán a fantáziám szüleményei…

- Azt hiszem, elég gyenge indoknak hangozna, ha azt mondanám; Gasai kezdte… tehát mentségemül szóljon, hogy előtte figyelmeztettem; ha tovább piszkál, megbánja. Ezt bárki tanúsíthatja, aki az öltözőben volt… – támaszkodtam le az asztalára két karral. Hideg tekintete mélyen az enyémbe fúródott.

- A vita tárgya? – vette le rólam szemeit, majd felállt, és az ablakot kinyitva rágyújtott egy szál cigarettára.

- Azzal húzta az agyamat, hogy egy csóró geci vagyok, amiért még az edzőtábort is kihagyom. Kaphatnék egy szálat, Sensei? – hideg pillantással végig mért, majd hosszan kifújva a füstöt reagált.

- Tényleg nem a legjobb az anyagi helyzeted, de táborozni más okból se mész, nem? – újra beleszívott a cigarettába, majd egészen az arcomba hajolva, a füstöt rám lehelte. Még ez a tömény szag se tudta elrejteni, a tanárnőből áradó parfümillatot.

- Valóban – feleltem, miközben magamban elraktároztam az illatát – Két-három perc tömény szövege után simítottam csak ki a képét, amiért ilyeneket pofázik… - felült az asztallapra, lábait keresztbe téve. Akaratlanul is a szemeim a blúza tetejére tévedtek… Vajon mennyi lehet a push-up, és mennyi az igazi mell?

- Perverz kölyök vagy, Oohara-kun! – vigyorodott el, mire egy másodpercre kizökkentem végre a megfigyelésből – Holnapra hozd el a károkért fizetendő pénzt, és jótékonyan elfeledkezek arról az orrtörésről írni… - újra a cigarettájába szívott – Ha következőleg előfordul, be se foglak hívni, csak eltanácsollak innen! Nem kéne így folytatnod.

- Köszönöm, Sensei! – csókoltam neki kezet, mire elragadtatottan megint egy adag füstöt küldött a képembe.

- Ha egy öt évvel idősebb lennél, könnyebben átnéznék az ilyen dolgaidon… - tizenöt évesen is kellőképp ivarérett vagyok, nekem elhiheti! Bár ne csak szórakozna Velem, mint macska az egérrel… - Remélem megértetted, Oohara-kun, amit mondtam! – nyitott nekem ajtót, miután elnyomta a csikket.

- Értettem, Sensei! – hajoltam meg előtte. A lénye egyszerűen már ennyitől teljesen beindít! Egészen elábrándoztam, miközben a kapuk felé vettem az irányt…

- Fuyugi-senpai! – ordított valaki a hátam mögül, ahogy elindultam – Várj meg! – sietősebbre fogtam a lépteim – Senpai! – kicsaptam magam előtt a szekrényajtót, majd sietősen átvettem a cipőm, de így se voltam kellően gyors – Fuyugi-senpai! Mehetnénk haza együtt?

- Nem – jelentettem ki nyíltan.

- Na de miért nem? – kezdte el az ingem ujját rángatni a kis szőke srác.

- Nem haza megyek.

- Nem? Akkor mégis hová?

- Shirokame! Hagyj b…

- Rei! Szólíts csak Reinek, Senpai! – vigyorgott rám idegtépően széles mosollyal.

- Közöd? – kérdeztem becsukva a szekrényajtót. Egy pillanat némaság után a vállamra vettem a táskám, majd indultam, mire megint nekem jött.

- Fuyugi-senpai! Tudom, hogy ugyanarra laksz, mint én! – nyüszögte a karomba kapaszkodva.

- Mi vagy Te, egy kukkoló? – próbáltam lerázni magamról.

- Dehogyis! – vágta rá vörösen – Minden senpaiom után átnéztem ezt-azt, akik a csapatban vannak! Tanulni akarok Tőletek, Senpai!

- Idegesítő vagy – rántottam ki a markából a kezem – Hagyj békén! Mégis mit tudsz te Rólam, hogy az életemet furkáld?

- Csak a legutóbbi, iskolai vizsgálatok adatait néztem meg… - motyogta nekem.

- Csak?! Mi jogon ártod bele magad más ügyeibe?! – kaptam el a gallérját, és ha egy másodperc alatt nem kontrollálom magam, feltehetőleg fel is emeltem volna a kissrácot…

- De hisz mondtam… hogy csak kíváncsi vagyok Rátok… - szinte csipogó hangon szólalt meg, annyira remegett.

- Tőlem csinálhatod ezt bárkivel, de engem hagyj a bús picsába! – kicsit meglökve elengedtem, majd hosszú léptekkel otthagytam a suli udvarán.

Milyen egy idegesítő kis pöcs! Belerúgtam egy fémdobozba, amely csörömpölve szaladt át az utca túl felére. Ez a környék cseppet se egy ilyen kis szőke babapofinak való! Még hogy erre lakik… Talán nem is sejti, hogy Tokiónak van ilyen része is... Egy szakadt tömbház ajtajába fordultam. Megszokottan segítettem rá tiszta erőből annak a berozsdásodott vacaknak, hogy kinyíljon, majd becsaptam mögöttem. Felcaplattam három-négy emeletet, mikor már hallottam a szomszéd nő ordítozását a kutyájával. Ahogy végre elértem a lakás bejáratát, csodálkozva vettem észre, hogy az nyitva van… Ez viszont egyet jelent azzal, hogy anyám vagy apám itthon van…

Csendesen belopóztam egyenesen a szobámba. Ledobtam a táskám, majd sietve dezodoroztam, és az ablaküvegben nézve kicsit megigazítottam a hajam. A szekrényből előszedtem egy vastag pulcsit és az alatta fekvő tárcát. A lakást elhagyva kissé megnyugodhattam. Ahogy az utcán sétáltam, a pénzt számolgattam. A nyári munkámból kapott összeg nagy része már elhasználódott egy-két fontosabb dologra (mivel például a tavalyi iskolai egyenruhám kinőttem…). A télen, újév környékén keményen átdolgozott melómból pedig már semmi sem maradt… Minden esetre, most fontosabb dolgaim is vannak, minthogy a pénz miatt aggódjak! Célirányosan sétáltam ki ebből a trágyadombból, míg egy kis pékség elé nem értem. Pillanatok múlva az utam egy kis doboz, gusztusos péksütemény társaságában folytattam. Ahogy ezen a nagyrészt parkosított, tündöklő helyen sétáltam, egészen jókedvre is derültem! Ingben és nyakkendőben, egy tálca ízletes süteménnyel a kezemben, ezen a környéken se lógtam ki mások közül. Szerettem az egyenruhámban lenni. Azt az érzést keltette bennem néha, hogy a valódi életkörülményeim pusztán egy rémálom részei és igazából ugyanolyan vagyok, mint a többiek…

Egy virágárus előtt elhaladva megint felnyitottam a pénztárcám, majd egy kiszakadó sóhaj mellett visszaraktam azt a zsebembe. Míg nem értem a kiszemelt épülethez, egész pofás kis csokrot összeszedtem az út mellől! A hatalmas, kissé talán már renoválásra szoruló ház kapujában megigazítottam a nyakkendőm és az ingem újra, aztán beléptem. Mosolyogva fogadott odabenn egy negyvenes évei környékén járható hölgy.

- Fuyugi-san! Önben aztán nem csalódhatunk! Nincs olyan nap, mikor ne találkoznánk!

- Örülök, hogy ma is látom! – hajoltam meg, majd céltudatosan elindultam a lépcsőn felfelé. Az ajtósorok mellett elhaladva végre megtorpantam az egyik előtt. Utolsó igazítás, majd lenyomtam a kilincset.

- Csak nem az én kis Ooharam! – vigyorgott rám az ágyban ülő, apró, aszott nénike.

- Szia, Nagyi! – mosolyogtam vissza.

Mindenfélét meséltem neki, amit érdeklődve végig is hallgatott, közben a sütit majszolva. Engem is kínálgatott, de közöltem vele, hogy most nem kívánom… Majd szokás szerint, a beszélgetés befejeztével kisétáltunk a közeli temetőbe, ahol nagyapám sírján elhelyeztük közösen a csokrot. Nagyi bátorítóan mosolygott rám, mikor kezdtem volna kissé elérzékenyülni.

A szobájában ágyba fektettem, majd szinte, ahogy becsuktam az ajtaját, hallottam is, amint jóízűen horkolni kezd. Elmosolyodtam, majd a portáshölgytől is elköszöntem, és a szürkülő égre nézve elhagytam az otthont. Nagyi az egyetlen, aki aggályok nélkül beszél velem… Így talán nem is csoda, hogy amennyi időt csak tudok, Vele töltök!

A nagykaput behúzva magam után, szinte teljesen kiakadtam a látványtól! Az épülettel szembeni kis tér szökőkútja szélén egy alacsony, szőke srác ült, és figyelt engem… Miután észrevette, hogy látom, feltápászkodott, és egyértelműen elindult felém! Nincs miért elfutnom. Ha zaklatni akar, állok elébe, és szarrá verem a kis köcsögöt!

- Fuyugi-senpai! – integetett felém, mintha eddig nem vettük volna észre egymást… - A nagymamád volt az a néni, akivel az előbb láttalak? Kedvesnek tűnt…

- Mi a faszt keresel itt?! – bömböltem rá, de fizikailag még nem cselekedtem.

- Én… csak… - dadogott.

- Mondtam, hogy engem hagyjál békén! Most boldog vagy?! Láthattad, ahogy a nagymamámmal beszélgetek. Fantasztikus! Szerintem írj róla egy cikket az iskolaújságba is! Hülye paraszt! – valahogy egyre jobban idegelt ez a fiú!

- Sajnálom… Senpai… - motyogta az orra alatt – Csak annyira magányosnak tűnsz mindig a suliban… Kíváncsi voltam, hogy mikor nem ott vagy, akkor is egyedül vagy-e – ledöbbentem. A diákok általában elkerülnek engem. Azonban Rei rendellenesen loholt a nyakamban. Biztosra vettem, hogy pusztán zaklatni akar, csak nem érti, hogy annak egy-két pofon lesz a vége… Az eszembe se jutott, hogy jó szándékból próbál velem lógni…

- Te nem vagy épeszű – jelentettem ki – De köszönöm – borzoltam meg a haját, mire egy pillanatra összerezzent, majd vigyorogva felnézett rám.

- Akkor megyünk együtt, Fuyugi-senpai? – nem tudtam nem elmosolyodni rajta. Ám legyen… ha valóban arra lakik, amerre én… bólintottam, így el is indultunk. Nagyon nyílt volt, és mindenféléről tudott volna órákig rizsázni. Azonban ami igazán meglepett, az az volt, hogy én milyen őszintén beszélgettem vele!

Persze ez az akkoriban fantasztikusnak tűnő kapcsolat Vele, idővel megváltozott bennem! Mármint a hozzáállásom. Egyre többet pofázott feleslegesen. Egyre több időt töltött a társaságomban (még Nagyinak is be kellett mutatnom, mert meg akarta ismerni!). Egyre kevesebb szabadidőm lett. Egyre kevesebb magányos és egyben nyugodt percem volt!

- Rei! Szállj ki az ölemből! Mégis mit gondolsz, mit gondolnak az emberek, ha így látnak minket?! – kérdeztem Tőle, mikor a teletöltött széksorokon úgy döntött, az ölem választja ülőalkalmatosságul…

- Fájnak a lábaim! – makacskodott.

- Akkor hagyj felállni, és a helyemre ülhetsz!

- De én Senpai ölében akarok ülni! – egyre inkább éreztem, ahogy a körülöttünk lévők tekintetei ránk vetülnek.

- Gyerünk már! – próbáltam letolni magamról, de erre megfordult, és szorosan ölelve kapaszkodott belém, mire éreztem, hogy fülig vörösödök – Szállj már le rólam! – szétnyitottam a lábaim, hátha a gravitáció segítségével a padlóra esik, de még kínosabb helyzetté alakítva a dolgot szélesebb terpeszben helyezkedett el a felsőcombjaimra felcsúszva, és úgy fonta össze a lábainkat.

- Nem! Nem! Nem! Fuyugi-senpaijal maradok! – egyre hangosabban ordított… életem legszégyenletesebb és zavarba ejtőbb percei teltek el akkor.