Extra 4.2# Az áldozat

Az áldozat

(Furihata Koiki)

Most kifejezetten örültem a hétvégének. Jobban, mint átlagosan egy diák. Át kellett gondolnom ezt a dolgot Ishidaval… Szombaton átmentem Hikarihoz, bár nehezen tudtam nekikezdeni mesélni erről… Kínos egy lánnyal beszélgetni arról, hogy mik történtek előző nap.

- Szóval megcsókolt? – kérdezte kíváncsian. Valójában kapcsolatok terén eddig egyikünknek se volt tapasztalata, így nem is tudtam, mit reméljek a lánytól.

- Nem… Valójában én csókoltam meg először… - mondtam elvörösödve.

- De ha nem akarsz tőle semmit, miért csókoltad meg? Olyan bonyolultak a férfiak! – fogta a fejét.

- Ne is mondd! Valami szörnyű, hogy rávett ilyesmire! – öleltem át a térdeimet.

- És most mit fogsz kezdeni vele?

- Reméltem, hogy Te tudsz majd mondani valamit… - fektettem az arcomat a térdeimre.

- Óh, ha csak ez kell! – szólalt meg vidám hangon – Én, Hema Hikari azt tanácsolom… hogy… hogy… hát… Ha azt akarod, hogy békén hagyjon, játszd el előtte, hogy van valakid! Akár egy lány is…

- Lennél a kamubarátnőm? – kaptam fel a fejem rögtön, mire Hikari egy kicsit túl is játszva a figurát, csábosan rám pislogott. Mindketten felnevettünk erre.

- Viszont ez esetben, Szívszerelmem, hétfő reggel állj itt a kapuban, mire indulok! – emelte fel az orrát, és nemesi mozdulattal odatartotta nekem a karját.

- Ez csak természetes, Hölgyem! – leheltem lovagiasan csókot a kézfejére, mire a másik kezével legyezgetni kezdte az arcát.

- Óh, Uram! Zavarba hoz!

Egészen estig ott maradtam, és egyfolytában nevettünk. A lovagias pártól a végére eljutottunk a gengszter és örömlánya kategóriába. Hikari búcsúzásnál azért hozzátette, hogy az első felállásra szavazna inkább, mire letérdelve előtte újabb kézcsókkal köszöntem el.

Mindez után vidáman és fütyörészve mentem haza, ahol nagypapa meg is jegyezte ezt. Mondtam neki, hogy ma Hikarival még viccesebb volt a délután. Mosolygott, de nem faggatott a részletekről, pedig az egyik felem azért örült volna neki, ha elmesélhetem, míg persze bennem volt az a fenntartás is, hogy a végén olyat is elmondanék, amit nem akarok…

És így kerültem hétfő reggel abba a kínos helyzetbe, hogy miközben a lány táskáját hoztam, közben a kezét fogva és fennhangon nevetve, a suliba lépve Goto-kun nekem jött.

- Bo… - kezdte volna, mikor lenézett rám, és látta, amint Hikari felsegítget, közben „Édesem”-nek, vagy minek hívva… - Bocsánat, Furihata-senpai! – hajolt meg előttem, majd kikerült, és tovább ment. Éreztem, hogy teljesen ki vagyok pirulva. Miért kellett épp ilyenkor ilyet mondania a lánynak?

- Koiki! Hiszen ez nagyszerű! – ugrott a nyakamba, mire még kényelmetlenebbül kezdtem érezni magam mellette.

- Mégis mi olyan nagyszerű? Ha itt is volt Ishida, Goto-kunnal minden lehetőségem elveszett! – sóhajtottam halkan.

- Miről beszélsz? – nézett rám nagy szemekkel – Nem hallottad? Tudja a nevedet! És zavarba jött, mikor meglátott minket! Tuti most eszi a méreg, amiért a „barátnőd” vagyok! – vigyorgott rám. Tényleg tudja a nevem? Ha viszont ez igaz, akkor biztos érdeklődött irántam! Akkor pedig…! Meg kell neki valahogy magyaráznom, hogy nem járunk Hikarival… De mégis mit csináljak? – És nem mellesleg egy alacsony, sötéthajú gólyasrác jött mögötte egy rajzmappával… - suttogta. Tehát ha úgy vesszük, kettőt egy csapásra…

- Hikari! El se tudom képzelni, mi lenne velem Nélküled! – mosolyogtam rá, majd folytattuk az utunkat.

A lányt elkísértem az osztályába, majd elindultam a sajátomba. Még viszonylag korai volt az idő, de át akartam nézni a jegyzeteim, így nem maradtam Hikarival. A kisebb folyosókon csak elvétve láttam diákokat. Ahogy az egyik mellett elsétáltam, valaki megragadta a vállam, és visszarántott. Felszisszentem a meglepetéstől. Nem nagyon ellenkeztem, hisz nem sok időm volt rá, így a hátam mögött éreztem a hideg falfelültet. Szemben velem azonban valaki ajkai zárták le az enyémeket. A sötét hajtengerből ugyanaz a pénteki illat szállt fel. A nyelve pedig hasonlóképp érintette az enyém. Két karjával oldalról fogott a vállaimra, és tartott ellen nekem. A csókja végén felnézett rám, szikrázó, melegbarna tekintetével.

- Senpai! – nem tudom, hogy képes erre, de miközben én tökéletesen tisztában voltam vele, hogy a suliban vagyunk, méghozzá nem is túl eldugott helyen, mégis újra kellemes bizsergést éreztem lentről. Az eddig belém karmoló ujjai simogatni kezdték a kezeim hosszan.

- Ishida… - a karjaim kiszabadítottam, majd a tenyereimbe fektettem az arcát, és megint csókot kezdeményeztem. Ebben a másodpercben megéreztem, ahogy az eddig a kezeim cirógatásával elfoglalt ujjai az oldalam és hasam alján játszadoznak. Riadtan összerándultam egy másodpercre, kissé megharapva a számba furakodott nyelvét – Mégis mit gondolsz? – válaszként egyik keze a nadrágomra vándorolt – Ishi…da… - összeszorítottam a fogaim, ahogy szórakozottan simogatott odalenn.

- Jó érzés, Senpai? – súgta a fülembe. Behunytam a szemeimet, és próbáltam ép ésszel gondolkozni, hogy jöhetnék ki ebből jól. De nehezebb így koncentrálni, mint hittem! – Így talán még jobb lesz, Senpai! – kapcsolta ki az övcsatom, majd egyik kezével a gatyámba nyúlt. Éreztem, hogy még vörösebb vagyok, ahogy még izgatottabb is… - Jó érzés, Senpai? – nézett fel rám vigyorogva – Szeretnéd, ha… - kezdett neki a mondandójának, miközben kivette a kezét az alsógatyámból, és leguggolt.

- Kohinata! Furihata! Mi folyik itt?! – Tsugurima-sensei, egy fiatal nyelvtanárnőnk állt a folyosó sarkán. Ishida hirtelen felugrott, miközben én próbáltam eggyé válni a fallal szégyenemben – Remélem, ismeritek az iskolai szabályzatot annyira, hogy tisztában legyetek azzal, hogy ezzel nagyon messzire mentetek! – hogy történhetett ez? Jelenleg Sensei csak annyit lát az esetből, hogy a falnak dőlve állok, lehúzott sliccel és hát… erekcióval – Csak közlöm, hogy az Igazgatónőhöz még most beviszlek Titeket! – most? Ilyen állapotban? Sietősen, remegő kézzel nyúltam a gatyámhoz.

- Tsugurima-sensei! Rémesen restellem, hogy ilyen félreérthető szituációban talált minket – hajolt meg mélyen Ishida, bocsánatkérően. Ki akarja húzni magát a dologból? Annak ellenére, hogy csakis Ő tehet a dologról?! – Mikor megláttam így a senpait, meg akartam állítani, hogy legalább akkor a mosdóba menjen, de mivel nem hallgatott rám… közelebb jöttem, hátha sikerül kizökkentenem a „dolog”-ból, és felfogja, mit is tesz… Őszintén, szörnyen sajnálom, Sensei!

- Kohinata-kun! – mosolygott rá a sensei - Hogy Te milyen elragadóan nagy mesélő vagy! – Ishida pillanatnyi mosolya azon nyomban lefagyott, mikor felfogta, mit is mondott a tanárnő.

- De hisz valóban így történt! – fakadt ki.

- Furihata-kun? – nézett rám ugyanazzal a mosollyal. Nem tudtam megszólalni. Görcsölt a gyomrom az idegességtől – Minden rendben? – változott meg a tekintete, cseppet aggódóvá.

- Csak rájátszik! Ne higgyen már neki, Sensei! – hisztizett a srác. Mégis, mit akart Tőlem, ha egy ilyen esetben képes rám hárítani minden felelősséget?

Egy jó adag fejmosást kaptunk az igazgatónőtől (bár azt hittem, kegyetlenebb lesz velünk…), majd mikor szabadulhattunk órára, Ishida hozzám szólt:

- Nagyon sajnálom, Senpai! Nagyon megijedtem Tsugurima-senseitől… - közben a kezét a vállamra tette.

- Érdekel is engem, hogy mi van Veled! – rántottam el a vállam, majd elsiettem az osztályomba.

Mindamellett, hogy én nem vágytam kifejezetten rendes kapcsolatra Ishidaval, jót tett az önbizalmamnak, hogy valaki észrevesz. De kár volt azt hinnem, hogy ez a fiú többet is lát bennem, mint egy „megfelel” tag, aki enged… Micsoda idióta vagyok!

Szerencsére a dolog az igazgatói falai között maradt, így nem szivárgott ki. Összesen négyen tudunk róla (illetve Hikari is, tehát öten…), és nem hinném, hogy Ishida terjeszteni akarja… Azonban már lassan egy teljes hete nem járok be klubfoglalkozásra, és ahányszor csak látom a fiút, a lehető legtávolabb megyek tőle. Hikari is egyre jobban aggódik értem, mert így, hogy nem járok rajzolni és festeni, neki sincs nagyon hova mennie…

- Koiki! – ugrott a nyakamba egyik szünetben a lány.

- Mi van már, Hikari? – fejtettem le magamról az ujjait.

- Mikoshiba! Most tudtam meg! Ugye büszke vagy rám? – mi? Már megint mit fedezett fel? – Mikoshibanak hívják! Goto Mikoshiba! És még azt is tudom, hogy melyik klubban van! – Goto?

- Csak nem az a Goto? – néztem izgatottan rá.

- Dehogynem! – vigyorgott öntelten a képembe – Még hozzá az iskolai kosárklub kiváló tagja! Egész konkrétan ma kapott hivatalosan is helyet a csapatban! 10-es mezszámmal már játszhat is a következő próba meccsen, a hétvégén! – kosárlabda? Mit is vártam? Ennél találóbb sport talán nem is lehetne számára… - És megjegyezném… - hajolt közelebb hozzám, majd suttogva folytatta - …hogy hétfőn, szerdán és pénteken, órák után kötelező edzés van… - értem. Tehát ma nyugodt szívvel kiülhetnénk a lelátóra, nézni őket.

- Akkor meg is van a délutáni programunk, Hikari? – vigyorogtam rá.

- Hát… izé… - vakargatta a feje hátulját – Őszintén szólva, ma megnézegettem pár klubot, és… az egyik barátnőm beajánlott a röplabdaklubba… Gondoltam, ha nem is kötelezem el magam oda rögtön, de megnézem, hátha tetszene. És mivel maga a sport szimpatikus, úgy gondoltam, ma részt veszek egy klubfoglalkozáson… - kissé zavart, hogy Hikari csak így cserben hagy ilyenkor, de meg tudtam érteni, hogy unalmas minden nap suli után rögtön hazamenni, csak mert én képtelen vagyok ott hagyni a rajzklubot vagy legalább bejárni oda…

- De hisz ez szuper, Hikari! – vettem fel egy álvigyort – Biztos jól fogod érezni magad ott! Sok sikert majd a röplabdaklubban!

- Koiki! – nézett rám szomorú tekintettel – Az, hogy csatlakozom egy klubhoz, nem jelenti azt, hogy örökre elválnak az útjaink. Csupán annyit, hogy a hétköznap délutánjaim néhánya foglalt lesz. Ettől függetlenül ugyanúgy beszélgethetünk…

- Ne hagyj el, Hikari! – öleltem meg a lányt – Ha így mondod ezeket a dolgokat, az olyan, mintha örökre búcsút vennél Tőlem! – éreztem, amint a fejem tetejét simogatja.

- Butus… megmondtam, hogy nem változik semmi.

- Biztos? – néztem fel rá csillogó szemekkel.

- Teljes mértékben – biccentett Hikari.

- Ne is változzon! – hajtottam vissza a fejem a vállára.

Végül minden igaznak bizonyult, amit Hikari mondott. Goto Mikoshiba, 10-es mezszám alatt részt vett a hétvégén lezajló első próbamérkőzésen egy másik iskola ellen. Hogy honnan is tudom pontosan? Még azon a hétfőn elhatároztam, hogy továbblépek a múltamon, és ott hagyom a magányos művészlétet, helyette pedig megpróbálok valami egészen újat! És ha már a kosárklubban úgy is ott van Goto-kun…

- Mikoshiba! – üvöltöttem a kispadról pár másik sráccal, ahogy Goto az utolsó másodpercekben hozta egyre jobban a labdát. Bár a meccs, már így is eldőlt a mi javunkra, mégis látszódott a magas, vörös fiún, hogy szívét-lelkét beleadja még ilyenkor is a játékba. Egyszerűen tökéletes.