112. fejezet

112. fejezet

Előjáték

Ahogy az ajkaink elváltak, halkan felnyüsszentem. Annyira jó érzés volt! Persze utána rögtön összeszorítottam a szám, hogy ne hozzam még kínosabb helyzetbe magamat… Midorima így is túl sokat lát az arcomból, még azon az időközben elhomályosult szemüvegen keresztül is! Annyira figyelt engem! Minden apró reakcióm látta… ez annyira kínos! Bár Ő se nagyon tudta rejtegetni a zavarát.

Elengedte a kezeimet, mire azokkal lassan a hátába martam, hogy még közelebb érezzem magamhoz. Kissé meglepettnek tűnt, de néhány másodpercre rá már egészen a testemre simult. Hosszan, forrón csókolt, bár a technikája még mindig csiszolásra szorult. A szabad kezével tartotta magát, miközben a másik egyre jobban izgatott. Valahogy időközben mindkét lábával az enyémek közé furakodott… Magamat győzködtem arról, hogy nem ezt akarom, és helytelen dolgot teszek. De a körmeim így is egyre jobban belevájtak Midorima hátába, a nyelvem vad csatát vívott az övével, alul pedig szinte égtem a vágytól, ahogy fogdosott!

Hirtelen abbamaradt minden, és csak lihegve, fölém hajolva nézett le rám pár pillanatig. Lefosztotta magáról a kezeimet, mire az ujjaim görcsösen szorultak ökölbe. De erőm nem volt ellenkezni. Mindkét karjával a vállaim felett támaszkodott, miközben heves lélegzete forróságát éreztem magamon. Folytasd! Néztem fel rá… De ehelyett elfordította tekintetét, és levette a szemüvegét, majd az éjjeliszekrényre helyezte. Hosszú, néma pillantásokkal illetett. Mit vár? Mondanom kéne valamit? Egyelőre egy nyamvadt szó kimondására se lennék képes… De ez a kínos csend kegyetlen! Remegő hangon, szinte csak suttogva szóltam hozzá:

- Kérlek… folytasd! – az arckifejezése leírhatatlan volt… valahogy meglepettnek tűnt, zavartnak és elégedettnek is.

- Rendben… - motyogta halkan, miközben óvatosan fél karját visszavezetve az oldalamon, folytatni kezdte az eddigit. Ahogy újra hozzám ért, két kezemmel az ingjébe markoltam, és közelebb húzva magamhoz, kezdeményeztem egy újabb csókot. A lassú, de biztos fejlődés egészen megbabonázott! Alig várom a következő lépcsőfokot! – Akashi! Minden rendben? – kérdezte, mikor egy kicsivel erőszakosabban elkezdett hátulról izgatni. Szavakkal képtelen voltam válaszolni, így csak cseppet megemelve a csípőm az övé felé és megint csak csókolva reméltem, hogy átmegy neki a válasz… Azonban az ajkait leválasztotta az enyémekről, és nem foglalkozva a hirtelen mozdulattól meghasadt ingjével, kissé felült. Újabb értetlenkedő pillantásom után két kezét a nadrágomhoz vitte, és remegve kigombolta, és lehúzta a zipzárt. Közben végig idegesen tekintgetett rám, mintha csak ellenkező reakciót várna Tőlem… De azt nem kapott. Vörösen markoltam a lepedőbe, és figyeltem Őt… ahogy gyengéden simogatni kezd lenn, immár csupán egy rétegen keresztül. A szemei mélyen az enyéimbe mélyedtek, ahogy lassan másik tenyere hátulról húzni kezdte lefelé a ruhám. Másodpercek múlva a nadrágom és zoknim tőlünk úgy fél méterre le lett téve. Nem igazán sieti el Midorima a dolgokat… - Így jó? – kérdezte, miközben egyszerre izgatott elölről és hátulról. Eléggé nehezen korrigáltam a mozgásom. A lábaim remegtek. Hogy kérdezheti meg ezt ilyenkor? És úgy figyelte az arcom a zöld szempár! Aztán végre éreztem, ahogy az alsógatyám lejjebb tolja, és lassan egyik ujját óvatosan belém csúsztatja. Lecsuktam a szemeim, és az ajkamba haraptam – Ne feszíts ennyire! Ez még csak egy ujjam… - súgta kissé rám hajolva. Mégis hogy lazítsak egy ilyen helyzetben?! – Nyugi! – simított végig másik kezével az arcomon, mire vörösen megremegtem alatta – Vigyázni fogok Rád! – még közelebb jött, és csókolgatni kezdte a nyakamat. Az ujja közben óvatosan hatolt egyre mélyebben belém, lassacskán gyorsítva a tempón. Midorima hangja valahogy megnyugtató volt. Utálom magam, amiért ezt teszem az elmúlt napok után, de egészen őszintén kimondom; eszméletlenül kívántam Őt, és ha bármi vagy bárki most ennek útjába próbálna állni… semmiképp nem hagynám, hogy vége érjen ennek! A mozgás egyre jobban gyorsult, mire akaratlanul is felnyögtem, ahogy mélyen belém hatolt az ujja. Riadtan rám nézett, majd a fülembe búgta – Szeretlek, Akashi!