104. fejezet

104. fejezet

Csalódottság

Második félidő, utolsó pár perc. Egyre idegesebb vagyok. Lassan indulnom kell. De a pontozótábla szerint nagyon szoros a meccs… Koikiék most is egyetlen ponttal vezetnek csupán. Mindegyikük eléggé ki van fulladva. A labda Ooharanál. De Ooharat ketten fogják, így nem tud egykönnyen megindulni! Akasaku már bökdösi az oldalamat, de ha most felállok, és lemaradok a végeredményről, Koikinek lesz is oka mérgesnek lenni rám! A nagydarab srác végre passzol az épp kiszabaduló Reinek! A kis szőke viszi, de az egyik ellenfél elszedi a labdát! És bedobja… Nincs sok idő. Az ellenséges csapat átvette a vezetést. Mikoshiba viszi a labdát a palánk felé, de megállítják!

- Indulj már! – könyököl az oldalamba Akasaku, mire felszisszenek, majd feltápászkodok. Amint elindulok az ajtó felé, hangos kiáltást hallok:

- Koiki! – akaratlanul is a pályára vetettem egy pillantást. Koiki fogadta a passzot, és minden erejével fut, maga mellett vezetve a labdát.

Ezt mindenképp meg kell várnom! Látnom kell, amikor ezen a meccsen pontot szerez! Csak Őt figyeltem. Minden lépésén látszott, hogy tényleg nyerni akar. Egy srác már nagyon rámászott, de úgy tűnik, meg tudja csinálni! Már nincs messze a palánktól. Kifejezetten közel van már a palánkhoz, mikor rádob végre. A mögötte érkező ellenfél már nem tud beleszólni. Ez a dobás már eldőlt!

Aztán egy másodpercre kirázott a hideg. Az a kosárlabda… lepattant?! Pedig annyira remeknek tűnt! Minden tökéletesen adott volt! Csak… a pontossággal voltak problémák… Koiki lefagyott. Szinte éreztem, hogy mindjárt elsírja magát. Csak állt egyhelyben, miközben a másik csapat megszerezte a lepattanót. De újabb pontot már nem tudtak szerezni… Egyetlen ponttal verték meg Koikiéket… méghozzá, ha úgy vesszük, miatta…

Felettébb kínos… Léptem a folyosóra, aminek a sarkán befordulva meg is láttam az öltözőket. Talán jobb lesz, ha itt várom meg, mint az öltöző bejárata előtt, ahol a csapattársai belém köthetnek! Torpantam meg ott. Láttam, ahogy kivonulnak a győztesek, majd Oohara a sarkában loholó kis szőkével. Majd megjelenik Hayato (a hosszú hajú), az edző és Koiki. A férfi leintette a valamit hevesen magyarázó Hayatot, aki erre ott hagyta őket. Amint lelép az edző, lecsapok a srácra! Idáig hallom, ahogy ordít Koikivel! A srác szemeiből feltörtek a könnyek is. Mit képzel ez a fickó magáról?! Meg akar halni?! Egyet előrébb léptem, hogy megpróbáljam megnyugtatni Koikit, de ekkor hirtelen meglátom, hogy megjelenik Mikoshiba is. Meg… megölelte Koikit hátulról, és az állát a srác feje tetejére tette… Valamit beszélt a dühös férfivel, mire az kicsit még idegesen, de odébb ment. A srác felnézett a másikra, majd felé fordulva ölelni kezdte… az arcát egészen az óriás mellkasába temette.

Hogy mit éreztem én ebben a percben, azt nem is tudom igazán megfogalmazni… Talán csalódottságot? Irigységet? Dühöt? Gyűlöletet? Megbánást? Bűntudatot? Mindenképp nem volt kényelmes érzés… A falnak dőltem a másik folyosó oldalán. Felfelé néztem. Nem akartam most sírni… se ordítani vagy bármi egyéb… Csak azt akartam, hogy valaki engem is megöleljen… Persze ez a valaki Koiki legyen! Habár… jelenleg úgy éreztem… valóban bárkitől elfogadnék örömmel egyetlen, árva ölelést is… Akár csak egy barátságos, alapvetően idegesítő hajborzolást… Vagy csupán annyit, hogy valaki átkarolja a vállam, és hogy el ne essek, magának támasztva hazalődörög velem…

Csak egy kis szeretetre vágyok, a francba is! Miért ilyenkor kell azt látnom, hogy rajtam kívül, mindenki lehet boldog?! Csak EGY kedves mozdulatot! Csak ennyit kérek! Miért nem lehet ennyit megadni nekem?! Mégis mi a fenével érdemeltem ki ezt?! Mit csinálok rosszul?! Mégis mit?! Miért nem lehetek boldog egyszer az életben?! Csak legalább egyszer!!!