94. fejezet

94. fejezet

Rideg és fájdalmas

- Várj már! – kiáltoztam utána. Néha a nevét ordítottam, időnként egy-egy „vigyázz!” társult hozzá. Egyszer megbotlott, de túlzottan le voltam még maradva, hogy akkor elkapjam. Kezdtem kifulladni, de nem akartam elengedni – Állj meg! – nagyon kitartóan makacs… - Kérlek! – végre egy másodperc erejéig hozzáért a kezem a ruhájához, majd egy-két lépés után sikerült elkapnom a kabátját, és leállítanom. A másik kezemmel a csuklójára fogtam, hogy biztosan ne meneküljön el – Miért futsz előlem?! – kiáltottam rá, ahogy még mindig csavargatva a kezét, próbált szabadulni – Ennyire utálsz?! Ha így gondolod, mondd meg kérlek, és békén hagylak! De ha nem, nem látom értelmét ennek az esztelen rohanásnak – még mindig csak szótlanul, lehajtott fejjel harcolt, hogy elengedjem. Miért alakult ki ez a helyzet? Legalább egy percen keresztül küzdött, mígnem megadóan abbahagyta végre. Csak néztem rá. Vártam a válaszát. Miért csinálja ezt velem?

- Ha nincs mit mondanod, kérlek eressz el! – hallottam halkan felőle. A hangjától kirázott a hideg. Annyira rideg volt és közben mégis éreztem benne a fájdalmat. Továbbra se engedtem el a csuklóját, csupán másik kezemmel az álla alá nyúltam, majd finoman felemeltem az arcát. Most is makacsul ellentartott, de végül csak megláttam a könnyáztatta arcot. Úgy nézett ki, mint egy duzzogó óvodás… mégis hogy ne esett volna meg rajta a szívem?

- Koiki… - suttogtam neki, miközben közelebb hajoltam hozzá, és a falhoz szorítottam.

- Hagyjál! – nyomta a mellkasomnak a szabad kezét. Ráfogtam a karjára, és lassan a szívem fölé toltam. Egy pillanatra mozdulatlanná vált, aztán vadul összerántotta a tenyerét, a kabátomba markolva. A fejét megint teljesen lehorgasztotta. Láttam, ahogy a vállai a sírástól remegnek. Mit kéne csinálnom? Vissza akarom kapni! Miért nem elég neki, hogy utána futottam? Mit kéne tennem érte, hogy minden rendben legyen? Kezdjek el magyarázkodni? – Semmi baj, Akashi-sama… - hallottam meg a halk hangfoszlányt. Az egész testem remegett… - Nem kellett volna belerángatnom Téged ebbe az egészbe… - a hangja ugyanúgy volt egyszerre rideg és fájdalmas, mint az előbb. De… miről beszél? Én igenis örültem neki, hogy „belerángatott ebbe az egészbe”! Miért mond most ilyeneket? – Kérlek, felejts…

- Idióta! – kiáltottam rá, közben a két kezét még erősebben megszorítva – Mégis hogy gondolod, hogy ezt ennyivel meg lehet oldani?!

- Utállak… - sziszegte a fogai közül.

- Hazudsz. Tudom, hogy hazudsz… - egyre görcsösebben szorítottam.

- Azt mondtad, ha kimondom, hazaengedsz… - mondta. Minden tagom remegett. Én… én nem akarom Őt elengedni! Még akkor se, ha csak ez lehet a helyes döntés! Nem fogom Őt elengedni! – Ne hazudj tovább magadnak! Ha annyira pótolhatatlan lennék, nem nevetve jöttél volna hazafelé az úton! – lefagytam. Nem akarom elfogadni, de valahol igaza is van… Csak magamnak hazudnék? Leengedtem a kezeimet. Ha Midorima képes volt feledtetni velem a mai napon Őt, akkor tényleg pótolható lenne bárkivel? De ha ez így van, akkor miért érzem magam mégis ennyire üresnek és sérültnek? – És mától kérlek, felejts el teljesen! Ha látnál még valamikor, akkor vegyél úgy, mint bármelyik másik embert… - indult el tovább az egyre inkább sötétedő utcán. Felajánlanám, hogy hazakísérjem, de mi értelme? Csak még több fájdalmas emléket szedek össze és még inkább összezavarom magamat…

Egészen addig figyeltem a távolodó alakját, míg le nem fordult az egyik utcába. A mellkasom összerándult. A lábaim felmondták a szolgálatot. Úgy csuklottam a földre, mint valami rongybaba… A hátamon feküdtem, a járda közepén, a kicsillagosodó égre meredve. Közben a fejemben kavargó gondolatokat próbáltam helyrerakni. De bárhogy is próbáltam másra gondolni, folyamatosan a szemem előtt lebegett a tudata annak, hogy valami nagyon fontosat veszítettem ma el…