103. fejezet

103. fejezet

Első félidő

A meccs első öt percében próbáltam nem Koikire összpontosítani, hanem valóban a játékra. Ezt nagyban segítette is azzal, hogy ez idő alatt egyszer se került hozzá a labda. Ezt Akasaku meg is jegyezte, mire mintha csak meghallotta volna, végre átpasszolták neki is. Kénytelen vagyok most már nézni… A mozdulatai lendületesek voltak, ugyanakkor már-már túlzottak is. Ahogy vezette a labdát, szinte úgy festett, mint egy kezdő! Erőt vitt a pattogtatásba, de a talaj és a keze közötti táv óriási volt! Könnyen megszerezhető így a labda… Kicsit meg is lepett, hogy az ellenfél hosszan menni hagyta, mikor végre bevágtak elé. És mikor ez megtörtént, a srác kis híján elhagyta a labdát… Lehet, hogy én vagyok kissé túlzottan lekezelő, és zseniként máshogy látom a dolgokat, de ez… Rei időben megjelent mellette szerencsére, és vitte tovább. Egészen izgalmasnak tűnik a dolog, amit nem vártam volna el egy ilyen meccstől… Bár a kis szőke rádobása pontatlan volt, Mikoshiba megszerezte a lepattanót, és újra neki passzolt. Kíváncsian figyeltem az eseményeket, és egészen meg is sikerült feledkeznem arról, hogy állandóan Koikit lessem…

Az első félidő végére, hála Akasakunak, minden nevet megismertem Koiki csapatában. Egy ponttal a másik csapat felett álltak. Ahogy levonultak a padokhoz, újra a kissrácra terelődött a tekintetem. Eléggé kifulladt… A padra ülve benyakalt egy palack vizet azzal a lendülettel, mire melléült Mikoshiba… valamit mondhatott neki, mert Koiki nevetni kezdett. Nem mondanám, hogy nem idegesít a dolog! Aztán a vörös srác a feje tetejére rakott egy törölközőt, és lekicsinylően összeborzolta a törölközőn keresztül a haját… Nem érdekel, miket mondogat nekem az unokatestvérem arról, hogy ne foglalkozzak ezzel az emberrel! Marhára idegesít! Ő miért lehet hozzá ilyen közel, miközben engem ennyire távol tart most magától?

- Aka-chan! – lökött meg a vállával Akasaku – Már megint milyen hülyeségeken gondolkozol? – valahogy… abba kell hagynom a folytonos pesszimizmusomat! Örülnöm kéne neki, hogy ez a lány ennyire megváltozott, például. Rámosolyogtam, mire egy másodpercre zavarba jött – Most meg min vigyorogsz, idióta? – csak szótlanul néztem vissza a kispadra. Épp az edző magyarázott valamit a fiúknak. Koiki még mindig a törölközővel a fején ült és figyelt. Így végignézve rajtuk feltűnt, hogy a kis szőke is egészen közvetlenül viselkedik… Oohara (amelyik srác megvert) ölében ült… Most csak én lennék túlzottan furcsa, és látok bele dolgokat, vagy tényleg körülöttem mindenki így viselkedik? – Aka-chan? Olyan csendes vagy… - nézett rám a lány – Már csak a második félidő, és beszélhetsz Vele… – igen. De akkor mit is mondjak neki? Mindenképp egy bocsánatkéréssel kell kezdenem mindenért, ahogy Akasaku ajánlotta! De utána? Majd csak folytatódnak az események maguktól? Ha rögtön megbocsát, feltehetőleg minden rendben fog menni… De mi van, ha nem így történik? Akkor mégis mit mondjak, ha mondjuk azt mondja; ennyivel ezt nem lehet csak úgy elintézni? Ha pedig hagyom magamnak a dolgot, és olyan dolgokat teszek vele, amiket nem kéne… talán már erőszaknak is számítana! – Ne görcsölj ennyire! – az unokatestvérem felé fordultam – Furi biztosra veszem, hogy meg fog bocsátani, ha látja rajtad, hogy őszintén sajnálod a dolgot! Ő nem az a fiú, aki elkezdene aggályoskodni. Legfeljebb zavarában! Akkor pedig nincs mit tenni! – kacsintott rám, mire kicsit belevörösödtem… - Nem lesz olyan vészes, mint amilyennek most tűnik! Csak légy hozzá kedves, és lehetőleg ne fektesd le! – figyelmeztetően felemelte a mutatóujját is – Ha bármi ilyet is elkezdenél, most valahogy előtte tudakold meg tőle, hogy Ő benne lenne-e ilyesmiben egyáltalán! Ki tudja, mennyire van most rendben szegény… - úgy szégyellem magam emiatt! Nekem őszintén szólva fel se tűnt, hogy tegnap ennyire rosszul volt… Bár ez megmagyarázhatja, hogy miért nem akart velem együtt fürdeni, miután ki akart mászni az ágyból… meg igazából végig elég hűvös volt ilyen téren tegnap! Óh, a francba! Tényleg ennyire erőszakos voltam, mikor utoljára csináltuk?! Bár meg kell hagyni, tényleg elég ideges voltam akkor…