84. fejezet

84. fejezet

Telefonhívás

Sokáig ültem mozdulatlanul a padon. Egy ideig görcsösen szorítottam csak össze az ökleimet, de a hideg elől idővel a zsebeimbe bújtattam őket. Így a sálat magam mellé raktam ki. Rengeteget gondolkoztam, de végig egymással szembeállítgattam az érveimet, amiből végül az sült ki, hogy eredménytelenül üljek itt továbbra is… Próbáltam nem észlelni a mardosó éhséget, ami a hosszúra nyúló idegeskedés eredményeképp születhetett. Többször ránéztem a telefonom kijelzőjére, nem mintha érdekelt volna az idő, vagy lenne rá esély, hogy Koiki felhív (természetesen Ő se tudja az én számomat…), de minél tovább rágódtam a dolgokon, annál inkább akartam elszakadni tőlük. Képtelennek éreztem magam arra, hogy feltápászkodjak, és hazamenjek… Reménytelen eset vagyok, tudom.

Amikor olyan fél egy körül ránéztem a készülékre újból, és csalódottan tettem volna vissza a zsebembe, hirtelen rezegni kezdett. Minden tagom megfeszült, ahogy lassan elővettem. Shintaro Midorima neve villogott a képernyőn. Mit akarhat ez tőlem? Méghozzá hétvégén? Nincs kedvem felvenni most… de ha kinyomom, leordít hétfőn… inkább most „nem veszem észre”. A sál tetejére dobtam, de közben a szemem sarkából figyeltem még. Hajthatatlanul rezgett. A másodpercek ólomsúlyúan teltek, így pár pillanat múlva idegesen felkaptam újból, és beleszóltam:

- Mit akarsz, Midorima?!

- Ch! – hallottam az ideges kis hanghatást a vonal végéről – Miért nem vagy képes felvenni a telefont elsőre? – a hangszín komolyabb volt, bár így is érződött rajta az idegesség.

- Én kérdeztem előbb! – miután kimondtam, már lesújtott a gondolat, hogy milyen gyerekesen viselkedem.

- Csak eszembe jutott, hogy a pénteki órák anyaga hiányozhat neked. Arra gondoltam, átviszem – a komoly hang kissé meglágyult – Ugye nem vagy kinn ilyen időben?! – kiáltott hirtelen a telefonba megrovóan. Valóban… egyre jobban fújt a szél.

- De. Az állatkertben vagyok.

- Megőrültél?! – egyre jobban ordított – Ha még az iskolát is kihagytad pénteken, ne menj ki ilyen szélben! Hogy jutott egyáltalán ilyen az eszedbe?!

- Nyugodj meg! Teljesen rendben vagyok. Egy barátommal… jöttem – akaratlanul is elcsuklott a hangom.

- Gond van? – kérdezte egy tőle egészen idegennek tűnő hangszínen. Az egyik kezem a szám elé kaptam, ahogy próbáltam visszatartani, hogy könnyek között ordítva elmeséljek neki minden részletet. A pillanatnyi szünet után elhaltan válaszoltam:

- Nincs semmi gond… - újabb néma másodpercek után szólalt csak meg.

- Kimegyek hozzád! – jelentette ki ellenvetést nem tűrő hangon.

- Mi?! – riadtam meg. Nem akarom, hogy jelenlegi állapotomban bárki is lásson… főleg nem Midorima, azok után, ahogyan viselkedik velem mostanság…

- Nincs apelláta! Hol vagy pontosan? – kérdezte, de hallatszott még így, mobilon keresztül is, ahogy kapkodva dobja össze a cuccait.

- De… tényleg nem kell… - leheltem a telefonba.

- Ott van még az a barátod? – kérdezte egy másodpercre megállva. Megint éreztem, ahogy a szemeimet elöntik a könnyek.

- Nincs… - ahogy egy pillanat alatt előtörtek belőlem az érzelmeim, próbáltam elfojtani egy kikívánkozni készülő ordítást (amit talán normális esetben a párnámba kiáltanék), de egy keserves nyikkanás így is felszakadt belőlem, mire a könnyeimmel küszködve az ajkamba haraptam.

- Hol vagy? – kérdezte még egyszer, miközben hallottam egy ajtócsapódást a készülék túloldaláról.

- Kimegyek eléd a kapuhoz… - leheltem a telefonba. Szük… szükségem van valakire…