81. fejezet
Az a sál… engem… idegesít!
- Szóval a kis kouhaiod azért
nem tudná felvenni a telefont este, mikor nálad alszik, mert barátok vagytok? –
tört fel belőlem a kérdés, majd keserűen nevetve folytattam – Végül is, barátok
között belefér ez-az, nem? – rá se néztem. Úgyis tudom, hogy kipirulva a földet
pásztázza…
- Miről beszélsz? – a
hangszíne sírós volt. Megint játssza nekem a félreértett gyereket – Sose
csináltam Mikoshibaval semmit! Azért aludt gyakran nálam mostanában, mert a
nagyapám több mint egy hónapig kórházban volt, én pedig egyedül az egész, üres
házban! – szinte már ordított. Vajon már ezeket is pluszként adja bele a
történetbe, hogy hamisítsa a valót? – Egyszer az egész kosárcsapat is nálam
aludt… Reitől is megkérdezheted… - utálok minden szart, ami mostanában
körülöttem történik! Már sokszor eljátszottam a srác bizalmát, de ez a
legutóbbi, ami a fülembe jutott, mégis csak több pontban is megkérdőjelezi
Koiki szavát! De ha valóban csak én értem félre, és fújom fel a dolgot, megint
én vagyok az az idióta, aki nem képes bízni benne. Azonban mégis mit kezdjek,
ha egy ilyen szar alak vagyok, aki még erre se képes, és minden ilyen
elbizonytalanítja? Mély levegőt vettem. Meg kell tanulnom, hogy figyelmen kívül
hagyjam az efféle aggályaim…
- Sajnálom – tettem a kezeimet
a sírástól remegő vállakra. Lehajtott fejjel szipogott tovább – Koiki! Nem
gondolod, hogy azért vagyok folyton ilyen, mikor ilyesmikről hallok, mert
undorítóan irigy vagyok? – kérdeztem, miközben a karjaim lassan közelebb
húzták, majd finoman fél kézzel a hajába túrtam. A feje a vállamnak dőlt.
- Miért lennél… undorítóan
irigy? – kérdezte szipogva.
- Mert csak magamnak akarlak!
– suttogtam a fülébe, mire éreztem, ahogy egy pillanatra lefagy.
- Ne… Ne beszélj hülyeségeket,
Akashi-sama! – nézett fel rám, egyértelműen más szemekkel, mint az előbb -
Mondtam, hogy nem csináltam… - az egyik karom még mindig ölelte, de a másikat
az ajkaira vittem, és nem nagyon foglalkozva a körülöttünk álló emberekkel,
lassan és hosszan megcsókoltam. Egy másodpercre azt hittem, a tömeg miatt jött
zavarba, és el akar tolni magától… de mire bármi reakciót adhattam volna, hogy
rávegyem a viszonzásra, magától is megtette. Egyértelműen nem az a fajta csók
volt, amit ágyba vitel előtt szoktunk váltani, mégis annyira feledtetni tudta
velem a nem régi nézeteltérésünket… Ahogy elváltak az ajkaink, pár pillanat
múlva a srác rémülten nézett körbe, és bújt is a sáljába. Igazából konkrétan
csak egy férfit láttam, aki enyhén sokkoltnak tűnt, a többi nézőnk, ha volt is,
nyugodt szívvel folytatta útját. De az a sál valahogy még most se hagyott
nyugodni…
- Koiki! – sietve tekertem le
a nyakam körül a sálam, majd megragadtam az Ő nyakában lévőt – Ezt most
leveszed!
- Mi? – pislogott rám a srác,
miközben félig talán meg is fojtottam, miközben próbáltam róla a lehető
leggyorsabban leszedni a sálat.
- Nem akarom, hogy a kouhaiod
sálját hordjad! – küzdöttem vele, ahogy a markában szorította az utolsó
huroknyit a ruhadarabból.
- Na de…!
- Semmi de! – tettem rá a
kezem a markára, majd győzedelmesen felemeltem magam fölé a sálat – Ezt vedd
fel! – nyomtam a kezébe a sajátomat, míg a másikat a zsebembe gyűrtem – Nem
akarok több vitát – jelentettem ki, mikor már szólalt volna meg. Elfordultam,
és elgondolkoztam rajta, helyesen cselekedtem e.
- Mehetünk! – lépett mellém,
egyik keze ujjait az enyémekkel összefűzve. A sálam hasonlóan a másikhoz volt
felcsavarva, szintén az orrát is takarva. És bár nem láthattam az arcát, de
valahogy a hangjából úgy éreztem, mosolyog…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése