80. fejezet

80. fejezet

Rajtad áll, mit hiszel…

Koiki rákvörös arccal, a kezeit tördelve nézte a talajt. A kínos csend egészen hosszúra nyúlt… Bár nem is tudom, mit mondhattam volna ebben a pillanatban. Nem jó érzés, ha kiderül, hogy a srác miközben együtt van velem, egy ilyen roppant figyelmes kouhaiával tölti a napjait… Mi lesz, amikor nem velem tölti az éjszakát? Vajon ez a Mikoshiba gyerek tartja magát annyinak, hogy ezzel a tudattal hozzáérjen? Ajánlom neki, hogy ne! Bárhogy is nézem, egy alsóbb éves kissráccal még talán én is elbánok… De így csak még inkább irritál a gondolat, hogy Koiki ilyen szabad elvekkel éli a világát! Arról nem is beszélve, hogy én is fiatalabb vagyok nála… (bár nem tudom pontosan, mennyivel). Nem kellemetlen azzal a tudattal élnie, hogy a nála fiatalabb, fiúkat szereti?

- Mi van veletek? – bambult ránk a kis szőke – Elég furán néztek így ki. Jut eszembe! Holnap frissen és jókedvűen szeretnélek látni, mikor pályára lépünk! – bökdöste meg a srác karját. Pályára?

- Persze… - nyögte oda Koiki. Milyen pályáról beszélnek? Sose beszélt nekem semmiféle pályáról!

- Ő is veled jön? – súgta oda félhangosan Rei. A srác egy pillanatra lefagyott, majd néhány másodperccel később zavartan rám nézett.

- Öhm… Akashi-sama… Teljesen elfeledkeztem róla, pedig tényleg meg akartalak hívni… - az arckifejezése bűnbánónak és őszintének tűnt, de már nem igazán tudtam eldönteni; mit is higgyek erről a fiúról… - Holnap délután kosármeccsem lesz… és nagyon örülnék, hogyha el tudnál jönni rá! – azok után, amiket most hallottam?! Bár nem tudom… Ha nem tudtam volna meg ezeket a dolgokat, feltehetőleg örömmel vele tartanék… azonban a sors mégis úgy hozta, hogy találkozzunk ezzel a kis mocsokkal, aki talán nem is véletlen mondta el előttem ezeket…

- Majd meglátjuk… - hárítottam a dolgot. Valahogy még mindig érdekel a téma… ha másért nem, legalább lesz esélyem találkozni a barátaival… és talán ez a bizonyos kouhaia is ott lesz…

- Srácok! Olyan merevnek tűntök! – kezdett el nyávogni Rei – Együnk valamit! – karolta át kettőnk nyakát is vigyorogva, közben a büfé felé irányítva minket.

- Én nem rég ettem – ráztam le a kezét magamról. Majd karba tett kézzel tettem egy lépést az ellenkező irányba.

- Bocsi Rei, de én is… - motyogta Koiki, és finoman Ő is elvált a szőkétől, majd mellém lépett.

- Oké… - szomorodott el egy pillanatra, majd újra vigyorogni kezdett – Akkor én veszek valamit, aztán csatlakozom! – azzal meg se várva a lesújtó, gyilkos tekintetem, rohant is.

- Idegesítő ez a kölyök… - mondtam félhangosan, majd elindultam szépen. Koiki egy másodperc múlva mellém lépett.

- Akashi-sama! Félreértetted! – nyavalygott nekem, még mindig totálisan vörösen, közben a kabátujjam rángatva.

- Ugyan! – intettem le egy kézmozdulattal – Nagyjából megértettem a dolgot, ne félj!

- De… - egyre sietősebben sétáltam – Akashi-sama! – elkapta a karom, és komolyan ellen tartva nekem, megállított, majd elém lépett – Mikoshiba és Rei mindketten a 2B osztályba járnak. Egy kosárcsapatban játszunk már másfél éve, mióta jelentkeztek a klubba. Mindketten a barátaim. De semmi több!

- Ch! És úgy gondolod, most én mindezt mosolyogva elfogadom, és elfelejtem az ezelőtt hallottakat?! – ripakodtam rá, mire csalódottan elfordult.

- Rajtad áll, hogy mit hiszel… de… szeretném, ha hinnél nekem… - egy cuki arctól nem szabad meglágyítanom a szívem! Nem akarom, hogy átverjen! Márpedig nekem most nagyon, de nagyon úgy tűnik, hogy azt teszi…