82. fejezet

82. fejezet

Felemésztve a kételyeimtől…

Örülnöm kéne, hogy megint vidámnak tűnik... de ugyanakkor elbizonytalanít a viselkedése! Értem, hogy megkönnyebbült, amiért bocsánatot kértem a vádaskodásomért… azonban ilyen gyors hangulatváltás szerintem csak akkor következhet be nála, ha úgy érzi; többet erről nem faggatom… És talán jobb is lenne, ha nem faggatnám… de mégis, hogy ne faggassam, ha majd felrobbanok a kételyeimtől?

- Minden rendben, Akashi-sama? – nézett rám Koiki, ahogy jó pár perc bambulás után se mozdultam meg egy a sarokban gubbasztó bagoly elől.

- Mi? – rázódtam fel a hangra – Bocsi, kicsit elbambultam.

- Ugye nem tért vissza a lázad? – nyomta megint a tenyerét a homlokomra, majd megkönnyebbülten felsóhajtott – Úgy tűnik nem. De mégis, mi a gond? – pislogott fel rám a kezembe karolva.

- Tényleg semmi. Menjünk tovább! – azzal indultam volna, mikor elengedett. Visszanéztem, és nem is csodálkoztam már a hirtelen szomorkássá vált arckifejezésen.

- Kérlek, gyere el holnap a kosármeccsemre! – pillantott fel rám egyszer csak – Talán úgy jobban megérted a dolgokat…

- Persze, hogy elmegyek! – léptem vissza elé – És nincs semmi baj. Elhiszem, amiket mondtál… - a hangom nagyon remegett közben, úgyhogy megértem, hogy tökéletesen átlátta a helyzetet.

- Mégis mit szeretnél? Mit csináljak, hogy bizonyítsam neked az állításaimat? Hogy csinálhatnám, ha egyfolytában csak leintesz, hogy minden rendben, de közben egyértelműen nincs minden rendben! Veled nincs minden rendben! Mondd meg! Mit csináljak?! – a feje a mellkasomnak dőlt, a kezei a ruhámba markoltak és a vállai újra remegni kezdtek. Mégis, mit tegyek ilyen helyzetben? Mit mondjak neki, hogy lenyugodjon? Sőt! Mit csináljak magammal, hogy lenyugtassam az egyre inkább elbizonytalanító gondolataimat?

- Te meg mit csinálsz?! – hallottam meg egy hangot mellőlünk, majd meglökött, és elhúzta Koikit. Rei volt az – Furi! Mi történt? – ekkor láttam meg a srác könnyáztatta arcát. Mikor a szőke újra megkérdezte, mi történt, eltaszította magától, és elfutott. Már indultam volna utána, mikor a kissrác kibillentett az egyensúlyomból, majd rám kiáltott – Nem tudom, mit csináltál vele, de maradj távol Tőle! Hagyd békén! – azzal rohant is utána.

Mi a faszt csináljak?! Tényleg nem biztos, hogy most utána kéne mennem… Ez a hülye kis görény is rosszkor jelent meg! Vajon most mit gondol rólunk? Áh, nem is érdekel! Pusztuljon meg! Rei meg a sok idióta szövege, amivel sikeresen elérte ezt az állapotot… Utálom! Jobb lett volna egy békés kis túra itt, aztán nevetve hazamenni, egy kellemes estét eltölteni, aztán másnap minden hátsószándék nélkül megnézni a meccsét, vidáman hazakísértem volna, talán még nála is maradok, aztán egy nyomott hétfői tanítás után megint felvillanyozódni vele… És ez, esélytelen már, hogy megtörténjen… Ha ezek után Ő nem szakít velem, talán jobb lenne nekem elengednem, és visszatérnem a nyugodt, unalmas hétköznapokba, próbálva minden erőmmel a tanulásra és a kosarazásra koncentrálni… Így lenne a leghelyesebb, azt hiszem.

- Elnézést! – húzogatta meg valaki a kabátujjamat. Ahogy lenéztem, egy tolószékes kisfiút láttam meg mellettem – Ön nem Seijuurou Akashi? – a szemei izgatottan csillogtak. Picit ledöbbentett, hogy még egy ilyen béna gyerek is ismer.

- Igen, az vagyok…

- Hú, ez hihetetlen! – villantott rám egy hatalmas mosolyt – Shintaro-sannal és Atsushi-sannal már volt közös fotóm, de nagyon-nagyon örülnék, ha Seijuurou-san is megengedné! – mi? Midorima és Murasakibara egy kisfiú kedvéért fényképezkedett? Mik vannak…

- Öhm… persze – bólintottam kissé lassan, mire még az előzőnél is szélesebben vigyorgott, és úgy kiáltott oda egy nem messze álló hölgynek.

- Onee-san! Seijuurou-sannal lefényképeznél?

- Szólíthatsz csak Akashinak is – mosolyogtam rá vissza, bár nem tudtam szívből mosolyogni most…

- Rendben, Akashi-sama! – vigyorgott fel rám újra, mire éreztem, hogy végképp összeszorul a szívem. A kurva életbe! Miért hagytam elfutni…?