65. fejezet

65. fejezet

Néma csend

Igazából most meg kellett volna könnyebbülnöm… de természetesen újabb fura gondolatok kezdtek el mozgolódni a fejemben. Először persze önmagam lehordása, hogy hogy voltam képes megint megvádolni ilyesmivel, minthogy bejön neki az unokatestvérem. De ezt rögtön követte az elképzelés, hogy valójában Koiki (ezek szerint csak) minden pasinál bepróbálkozik! És mikor végre talált valaki könnyen behálózhatót, mint én, akkor játssza a hős szerelmest…

Áh, hánynom kell magamtól! Újból efféle idiótaságokon töröm a fejem, ahelyett, hogy a sráccal foglalkoznék! Még ha van is igazság ezekben, legalább egy ideig megpróbálhatnám nyugodtan tölteni az életemet, minthogy egyfolytában kételkedjek benne… És reményeim szerint a feltételezéseim mind alaptalanok.

De mindemellett… Koiki akkor száz százalékosan meleg? Mármint… cseppet se zavar a dolog, vagy ilyesmi… azonban előre én még nem nagyon gondoltam végig az életünket… mi lesz, ha elválnak útjaink? Én képes leszek utána bárkit is találni? Vagy Ő tud majd más férfivel ilyen kapcsolatot kialakítani? Miért van az, hogyha bárhányszor ránézek, sosem látom Őt hasonlóan mélyen elmerengeni? Vajon nem szokott hasonlókon gondolkodni? Lehet, hogy jobban járna mondjuk…

- Akashi-sama! – rázott fel a gondolataimból – Nem kéne lassan kimennünk a családodhoz? Már egészen besötétedett, és el tudom képzelni, hogy anyukád most már nem szívesen nyitogat be hozzánk, hogy vacsorázzunk, vagy menjünk fürdeni…

- Igazad lehet… - húztam a számat. Nem sok kedvem van anyáékkal egy légtérben lenni… - Viszont itthon mostantól vehetjük lazábbra a dolgokat, azt hiszem.

- Ezt meg hogy érted, Akashi-sama? – kérdezett vissza, mire összefűztem az egyik kezem ujjait az övéivel.

- Már úgyis mind tudnak a kapcsolatunkról, nem? – vigyorogtam rá.

- Van benne valami… - vakarta meg kínosan a feje tetejét.

- Akkor ezt beleegyezésnek veszem – húztam magammal ki a szobából. Égett majd minden lámpa odakinn. Anya a konyhában csinált valamit, aztán ránk nézve kissé elfordult kínosan. Vajon meddig fog tartani ez az állapot? Az étkezőrész üres volt. Az asztal kinézetéből arra tudtam tippelni, hogy a vacsora már lezajlott, így Koikit leültettem, majd gyors megbeszélés után, hogy neki is mindegy, mit eszünk, visszasiettem a konyhába.

- Lehetőleg az ilyesmit a szobádban, ha kérhetném! – szólalt meg anya felém se fordulva.

- Anya! – néztem rá, majd egy nagy levegővétel után megkérdeztem - Nem lehetne, hogy egy kicsit beszélgessünk? – picit megdöbbentnek tűnt, ahogy erre rám nézett, aztán gyorsan vissza is fordult, majd közölte:

- Akashi! Szerintem nem igazán tudunk erről beszélgetni.

- De hisz nemrég még pont azt mondtad… - kezdtem volna a verekedés előtti megszólalására emlékeztetni.

- Tudom, mit mondtam. Azonban már késő van, és holnap be kell mennem egy-két dolgot elintézni… - biztos volt ebben valamennyi igazság, de ha akarna velem beszélni, biztosra veszem, hogy meg tudná tenni…

Némán néztem körül a konyhában, ahol még gőzölgő levest találtam két tálkára elosztva. Már meg akartam szólalni, hogy ezek nekünk lettek-e idekészítve, mire anya befejezte a dolgát, és szó nélkül ott hagyott. Nem gondolkoztam tovább, felkaptam a két tálat. Ahogy a srác elé helyeztem az egyiket, Ő mosolyogva húzódott odébb, hogy melléüljek. És bár anyám miatt még kicsit szorongtam, de a lelkem mélyén akkor is roppantul örültem ennek a kis finom gesztusának is. Némán ettük a levest egy darabig, majd feltűnt, hogy Koiki egészen elmélázva bökdösi az egyik kocka tofut.

- Már nem bírsz többet? – kérdeztem meg bármi hátsó gondolat nélkül.

- Óh, nem az, Akashi-sama… Csak azon gondolkodtam, amit mondtál korábban… - remélem nem változtatott gyorsan véleményt, és tervez rámászni Akasakura! – Hogy keveset beszélgetünk… - amint ezt kimondta, sikeresen visszaejtettem egy szelet gombát a levesbe, így egy-két másodpercre csupán az a kis csobbanás törte meg a csendet.

- Nos, igen… - próbálkoztam valami beszélgetésszerűnek nekikezdeni, de nem jutott hirtelen semmi az eszembe. Kínosan kavargattam az ételt magam előtt – Öhm… igazán finom a leves, nem? – erre Koiki sietve feltérdelt, és két kézzel az asztalra támaszkodva rám nézett mérgesen.

- Azt mondtad, rengeteg dolgot akarsz rólam tudni… - kezdte halkan – Tudod, nekem is feltűnt már, hogy lényegében azt leszámítva, hogy időnként lefekszünk, nem teszünk és tudunk semmit a másikért és a másikról… Mikor azt mondtad, szeretnél rólam tudni sok mindent, azt hittem, ez tényleg így van! – de hisz… ez tényleg így van… csak valamiért képtelen vagyok bármi értelmeset kérdezni vagy mesélni. Mégis mit tehetnék ilyenkor?