92. fejezet
Ne nevezz kicsinek!
Midorima csak nézett le rám…
hosszan, rezzenéstelen arckifejezéssel. Egyre kényelmetlenebbül éreztem magam,
így pár pillanat múlva kapcsolva, megszólaltam:
- L… leszállnál rólam? –
közben két karommal toltam is odébb a felsőtestét. Úgy tűnt, Ő is lassan
felismeri a zavarom okát, mire vissza is dőlt mellém az ágyra.
- Bocsi… - mondta, majd
hosszú-hosszú mély csend következett. Basszus! Mit mondjak neki, hogy egy
kicsit csillapodjon ez a hangulat? Talán lassan hazaindulhatnék… - Új Évre mit
tervezel? – törte meg a némaságot erre.
- Ööö… Még nem igazán
gondolkoztam a dolgon – reagáltam. Pedig alig több mint két hét, és itt is van…
- Nem jönnél ki velem a
fesztiválra? Már, ha addig nem találsz jobb programot…
- Azt hiszem, nincs akadálya…
- vajon Koiki elhív? Bár, miért is hívna? Elvégre… nem igazán virágzik a
kapcsolatunk jelenleg… ha még lehet egyáltalán annak nevezni…
- Akashi! – bökött vállba
Midorima – Minden okés? – megint aggódóan néz rám… ez annyira irritáló… - Ennyire
fáradt vagy már? – mosolyodott el – Tudod, felajánlanám, hogy aludj itt…
- Dehogy is! Nem kell! Inkább
lassan haza kéne indulnom! – valahogy rögtön neki kezdtem ennek az
elutasításnak… ez az idióta! Pedig végre egész normálisan tudtam vele
beszélgetni, erre most ezzel ennyire elidegenített…
- Igazad lehet… - hagyta rám a
dolgot, miközben felült az ágy szélén. Én is követtem a példáját – Sötétben már
nem kéne a kisgyerekeknek az utcákon mászkálniuk! – borzolta össze
lekicsinylően a hajamat.
- Mondtam, hogy ne nevezz kicsinek!
– én megölöm, széttépem, feldarabolom…!
- Vicces, hogy erre még mindig
ennyire ugrasz – mosolygott Midorima öntelten, közben még mindig a fejem
tetején pihentetve a kezét – Emlékszem, mikor óvodáskorunkban piszkáltalak
miatta… - nem sok emlékem maradt meg azokból az időkből… - Utána nekem akartál
esni, de végeredményében Te sérültél meg… - már megint milyen nosztalgikus… - A
hátamon vittelek haza, mert olyan keservesen sírtál… akkor volt először, hogy… -
egy másodpercre elhallgatott, mire kérdően ránéztem – hogy… tudtunk normálisan
beszélgetni! Mármint másról is, mint hogy piszkáljalak, Te meg ordíts és nekem
ronts… - emlékszem, hogy egyszer hazavitt a hátán, de úgy rémlik, nem
beszéltünk semmit, csak az elején nagyon mérges volt…
- Azóta azért megváltoztunk… -
tettem hozzá, miután elhallgatott – Bár meg kell hagyni, mikor alsóközépben
megláttalak, eléggé negatív véleménnyel voltam rólad.
- Tényleg? – nézett rám
meglepetten - Mármint én azt hittem, amiatt voltál olyan rideg velem, mert
mindenben jobb voltam nálad… - ez a fickó… nagyon idegesítő!
- Ez nem is így volt!
Versengtünk, és gyakran Te nyertél, de… - fontam össze a karjaimat a
mellkasomon, de nem igazán tudtam hogy folytatni. Tényleg szinte mindig jobb
volt nálam…
- Ne legyél már ilyen! – bökdöste
meg a karomat – Én is mindig mérges voltam Rád, mikor valamid jobban sikerült –
kicsit megnyugtatott a kijelentése, de… nem emlékszem, hogy valaha is kaptam
volna ilyen miatt akárcsak egy neheztelő pillantást is… mi több! Midorima ilyen
esetben mindig csak mosolygott…
- Induljunk inkább! –
ajánlottam, majd felálltam az ágy széléről. Sóhajtva követte a példám, közben
visszavéve a szemüvegét.
- Igazán átjöhetnél máskor is,
ha gondolod!
- Rendben – vakartam meg a
tarkóm. Mit kéne mondanom? Jól éreztem magam? Köszönöm? Következőleg Te gyere
hozzánk? … Visszaöltöztünk, majd Midorima felajánlotta, hogy majd Ő viszi a
táskát, amibe a pénteki cuccokat pakolta nekem. Elég hulla voltam, és nem
igazán zavart, hogy egy táskával kevesebbet vigyek. És így indultunk el végre a
szürkületben. Milyen sokáig maradtam itt…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése