100. fejezet

100. fejezet

Az idő csak úgy repül…

Idegesítően lassan telt el minden egyes másodperc. A tanulásban lényeges haladást nem értem el, az ebédet unottan piszkáltam a pálcikákkal, miközben körülöttem mindenki némaságban evett, ezt követően is szinte szótlanul segédkeztem anyámnak a mosogatásban és elpakolásban… Az idő pedig eszméletlen lassan vánszorgott.

Mikor újra a szobámba zárkóztam, háttal az ágyamra dőltem, és a plafont bambultam. Ha Koiki itt lenne, biztos csak úgy repülne az idő… lekésnénk a meccsét is. Valamikor estefelé hagynánk el a szobát, akkor is pusztán egy gyors zuhanyzás erejéig… Oh, francba! Igaza van Akasakunak! Mikor a sráccal vagyok csak a szexre tudok gondolni! Sőt! Ami még ijesztőbb… ha csak Koikire gondolok, rögtön a szexre asszociálok! Mióta vagyok én egy ilyen beteg, perverz állat?! Mélyesztettem a körmeimet a fejbőrömbe, közben ide-oda forogva az ágyamon. Kívülről kifejezetten furán nézhetek ki… Csak nyugi! Most, mikor találkozunk, türtőztetnem kell magam! És csak akkor történhet ilyesmi, ha úgy néz ki, nagyon azt akarja… vagy csak egy kicsit… vagy ha megint úgy csókol, hogy bennem ezt az érzést kelti… De újra rossz felé kalandoznak a gondolataim! Lehet, hogy be kéne ismernem magamnak, hogy valójában csak emiatt nem tudom elengedni…? Tényleg csak szextárgyként érzem szükségét?! De hisz… én is azt akarom, hogy ne csak ennyi legyen közöttünk. De ha ez így van, miért tűnik mégis úgy, hogy nem? Hm… ha csak vágykielégítésre kéne nekem, akkor igazából bárki jó lenne? Gondolkozzunk… ha Midorima mondjuk tényleg rám mozdulna… Áh, nem! Soha! Fúj! Ott rúgnám pofán, ha egy félreérthető mozdulatot is tenne! Akkor minden rendben velem? Valóban Koikit szeretem? Végiggondolva a másik énemet nem sokon múlt, hogy megdöntsem… Lehet, hogy pusztán a szerepe zavarna Midorimanak? Ha mondjuk Koiki helyén lenne… nevetséges! El se tudom képzelni, hogy Ő kérjen engem, hogy… Ennek semmi értelme! Szeretem Koikit! És nem csak azért, mert hagyja, hogy kiéljem rajta a szexuális vágyaimat! Önmagáért szeretem, amit bár még csak kevésbé ismerek, de amit igen, azért oda vagyok! Szeretem a cuki, kisgyerekes viselkedését, ami időnként átvált a vad, felfoghatatlanul tetszetős énjébe. Szeretem, ahogy a nevem kiejti. Szeretem, ahogy mindig hozzáteszi a ’sama’ végződést. Szeretem, ahogy minden apróság hallatán rákvörös lesz az arca. Szeretem, ahogy nevet, mosolyog. Szeretem, ahogy Kichairoval játszik. Szeretem a főztjét is! Még azt is szeretem, ahogyan épp megró valamiért! Mégis miért ne lennék szerelmes belé?!

A telefonom kijelzőjére néztem. Még egy óra, mire indulunk… Mégis mit csináljak én addig? Indulásra készen állok. Cipőt, pulcsit, kabátot felveszem, és már mehetnénk is! Miért kell ennyit várnom még, hogy találkozhassunk?! Arról nem is beszélve, hogy miután elindulunk, utána is csak fél órával később láthatom meg, amit követ egy teljes, negyvenöt perces meccs, miután végre szembekerülhetünk egymással! És még csak az sem biztos, hogy látni akar! Francba!

Kopogtattak az ajtómon, mire felültem, és kérdőn néztem arrafelé. Az unokatestvérem lépett be rajta. Ugyanaz a cucc volt rajta még mindig, de valahogy mégis más lett a kisugárzása. Nem tudom megérteni a lányokat, hogy képesek erre… Most egyértelműen feltűnőbb volt, kifejezetten csinos… ha szabad rá ilyet mondanom, mint rokona, dögös volt. Annak ellenére, hogy milyen deszka…

- Aka-chan! – nézett rám – Attól még, hogy Furi kifejezetten elnéző volt veled szemben, most igazán kikupálhatnád magad! – mi? Inget vettem fel és nyakkendőt! Ennél hogy akar belőlem igényesebb darabot kihozni? – Még szerencse, hogy itt vagyok – mosolyodott el, majd leült mellém, és elgondolkodva figyelt.

- Mi a gondod…? – az ujját a számhoz nyomta, elhallgattatva engem.

- Csend! Megzavarsz! – néhány pillanatig még nézett – Gyere velem! – kapta el az ingujjam, majd maga után húzott.

A fürdőszobában leültetett, majd minden megszólalásomnál elkussoltatott. Egy darabig a hajammal szenvedett, aztán az ingemet igazgatta (perceken keresztül!), újrakötötte a nyakkendőmet, aztán nem tudom honnan, de kirohanva a fürdőből, visszatért valami minőségi férfi parfümmel… Mikor mindennel végzett, körbejárt, majd hirtelen a nyakamba ugrott.

- Tökéletes! Furi le se fogja tudni venni rólad a szemét! – közben a tükör felé mutatott. Valóban határozottabbnak és rendesebbnek tűntem, mint ahogy először kinéztem, de… nem olyan szembetűnő a változás… - Lassan mehetünk is! – kacsintott rám a lány. Mi?! A telefonom valóban azt mutatta pár perc múlva indulnánk… Mennyi időt el lehet tökölni ilyen értelmetlen hülyeségekkel!