93. fejezet

93. fejezet

Kiskori emlékek

Úgy tíz perc gyaloglás után épp a régi óvoda kapuja elé értünk. Egy-két emlék megint magával ragadott, főleg mikor Midorima felidézte őket. Emlékek, amelyek eddig olyan halványak voltak, hogy majdhogynem kivesztek belőlem…

- Mikor leugrottál arról a mászókáról, úgy rád szállt mindenki, mint döglegyek a húsra! Azt hittem, valami bajod esett, de mikor átverekedtem magam a tömegen, csak azt láttam, hogy önfeledten nevetsz… utána, mikor kiderült, hogy azért csináltad, mert Kensuke szerint gyáva vagy… áh, mindegy! – milyen részletgazdagan megmaradt neki minden! Én már nevekre és arcokra se igazán emlékszem…

Az óvodás emlékeket úgy mesélte végig az úton Midorima, mintha csak tegnap lettek volna! Én sose tartottam az ilyesmit annyira fontosnak, hogy megőrizzem. Az én emlékeim nem az ilyen mindennapos, értelmetlen dolgokról maradtak fenn! Én az olyanokat tartottam meg, mint mikor anyukámnak rajzoltam születésnapjára, és Ő, aki olyan ritkán mosolyog szívből, akkor nagyon boldognak tűnt. Meg mikor apukám elvitt engem az óvoda után egy igazi, nagy cukrászdába fagyizni. Még arra is emlékszem, hogy Ő karamellásat kért, én pedig csokisat! De miről is beszélek… furcsálltam kissé, hogy Midorima emlékei nagyrészt hozzám köthetőek… bár valószínűleg azért ezeket meséli, mert mégiscsak így közös egy emlék! Biztos sok más emléke van még innen, amiket azért nem oszt meg velem, mert felesleges olyanokról beszélnie, amiket én nem éltem át…

- Amúgy nem vagy éhes? – bökött egy gyorsétterem felé a túloldalon.

- Kicsit, de úgyis mindjárt haza érek… de ha neked kell valami, innen már hazatalálok! – néztem fel rá.

- Áh, dehogy! Mindenképp hazakísérlek most már! – azzal már neki is kezdett valami újabb ovis élménynek, mire felnevettem.

- Ne már! Tényleg? – furcsa, hogy mennyi közös emlékünk van… de mégis, annyira feldob! Együtt nevetünk rajtuk, ahogy bennem is felvillan a kép. Ez annyira csodálatos! De hirtelen Midorima megtorpant! Visszanéztem rá – Mi a gond? – már a házunk utcájában jártunk, és az arckifejezése valahogy egészen fura volt…

- Az nem az a fiú, aki csütörtökön benn volt? – kérdezte. Elnéztem egyenes, nem értve, miről beszél. Aztán sokkolt a látvány! Tőlünk pár lépésnyire állt, egyedül. Nekem úgy tűnt, ugyanabban a cuccban, mint ami reggel is rajta volt… Talán még mindig nem járt azóta otthon? Engem nézett. Egyenesen engem! A tekintete rázkódott, és látszott, hogy a sírás határán van. Ahogy néztem, szinte csak leheltem a nevét halkan.

- Koiki… - nem igazán tudtam, mitévő legyek. Végre lenyugtattam a lelkivilágom, és kissé elvonatkoztattam felőle, erre megjelenik! Még mindig az lenne a leghelyesebb, ha szakítanánk? Ez az arc nekem nem úgy tűnik, mint aki gondtalanul elfelejtett mindent… látszik rajta a fájdalom! Meg kell vigasztalnom! De hogy tegyem, ha közben azt látja, hogy Midorima társaságában, nevetgélve jövök hazafelé? Méghozzá ilyen későn… Tuti félreértette az egészet! Lerí róla! Most magyarázkodnom kéne? Nem. Nincs miért magyarázkodnom. És miért tegyem, ha azzal csak még inkább elhiteti magával, hogy volt itt valami kettőnk között? Milyen egy undorító fordulat ez már megint?

- Akashi! Gond van? – éreztem meg Midorima kezét a vállamon. Tennem kell valamit! Még ha szakítok is Koikivel, nem akarok neki még nagyobb fájdalmat okozni! Elcsaptam a karját magamról, és egy másodpercre magamba borultam. Hogy jöhetnék ki ebből a szituációból a legjobban? Valahogy meg kell nyugtatnom Koikit! De mégis, mit tegyek?! – Furihata-kun vagy, ugye? – hallottam meg magam mögül a hangját. Mit akar ez? Remélem, nem hoz kínosabb helyzetbe… A srác halványan bólintott, és talán motyogott is valamit, de nem értettem belőle semmit – Értem… - mit ért? Nekem ez most csak egyre jobban fáj… mit akar kihozni Midorima ebből a beszélgetésből? Nem veszi észre, hogy csak útban van most? – Hé! Hová futsz? – rémülten néztem, ahogy Koiki nem igazán bírja tovább, és átrohan az utca túloldalára, majd elfut.

- Koiki! – kiabáltam utána, és nem foglalkozva Midorimaval, ahogy csak tudtam, próbáltam elkapni a srácot. Valamikor ezt még valahogy ki kell magyaráznom a csapattársam előtt… de most egy jóval fontosabb dolgot kell helyreraknom!