105. fejezet

105. fejezet

A raktárhelységben

Egy darabig ott álltam még, magamban tépelődve. Majd mikor hallottam, hogy kinyílik egy ajtó a szomszéd folyosón, és egy fennhangon beszélgető, nevetgélő embercsapat tart erre, sietve néztem körbe, majd egy nem messze, félig nyitva hagyott ajtajú helységbe húzódtam. Még ha nem is Koikiék azok… nem akarom, hogy ilyen állapotomban bárki is lásson! Magamra húztam az ajtót. Valami raktárféle lehet… létrák és vödrök voltak elsősorban itt. Egy törött támlájú székre ültem az ajtó mellé. Majd ha mindkét csapat elhagyta ezt a helyet, kimegyek…

- Azért az utolsó pillanatban nagyon megrázott a gondolat, hogy pont az a kis taknyos szerezné meg a végső pontot! – hallatszott tompán egy srác hangja, ahogy az ajtó elé kerültek. Ne hívja taknyosnak Koikit! Egyik se! Még jó pár egészen ellenszenves mondat elhangzott tőlük, míg ki nem értek a folyosóról. Ch! Egyetlen rohadt ponttal győztek! Hogy lehet mégis ekkora a pofájuk?! Huh? Lépések hangját hallom megint! Közelebb csúsztam.

- Takagi-senpai! A hárompontosaid még mindig lenyűgöznek! – ez Mikoshiba lesz… Rei hangját már felismerem. Más meg nem hívná Hayatot senpai-nak… - Nem értem, Nigo-sensei miért szólt Rád olyan kegyetlenül!

- Ch! Mert nem voltunk elég jók! – ordított fel egy másik ismerős hang… - Komolyan nem értem, hogy mosolyoghattok ilyen idétlenül, miközben kurvára vesztettünk ezek ellen! Hayato! Mégis mi a faszomnak kellett annyit passzolnod ennek a szerencsétlennek?! Azt a kibaszott utolsó pontot mégis ki miatt vesztettük el szerinted?! – hallottam, hogy valami elrepül. A hangokból ítélve egy fémdoboz... aztán hirtelen éreztem, ahogy a falnak nyomnak valakit.

- Ne beszéljél így Furihata-senpairól! Igenis próbálkozott! Teljes erejéből próbálkozott! – Mikoshiba… az a bizonyos ártatlan bárány így kikel magából? Alapvetően mókásnak tartanám a helyzetet, de így, hogy Koiki a pártfogoltja… - Nem mondhatsz ilyeneket egyikükről sem! – hallottam egy újabb csapódást, amiből arra következtettem, a falnak nyomta újult erővel…

- Mikoshiba! – Koiki is végre megszólalt – Kérlek, fejezd be! Nincs értelme vele veszekedni…

- Már hogy ne lenne! Koiki! Miért fordítasz ennyivel hátat annak, ahogy viselkedik Veled?! Ha nem vagyunk ott, nem úszod meg ennyivel! – mégis miről beszél? Ha jól értem… Oohara megütötte?

- Azt mondtam, hagyd Őt, Goto Mikoshiba! – hallottam meg egy olyan hangszínen megszólalni a srácot, amelyet még sosem hallottam – Hagyd elmenni!

- Ch! – szinte láttam a jelenetet, ahogy a vörös elengedi Ooharat, aki hevesen ott is hagyja őket…

- Nem akarunk enni valamit? – hallatszódott még Hayato hangja, mire Rei hangosan helyeselte a dolgot.

- Mi szerintem hazamegyünk rögtön, Takagi-senpai – Mikoshiba és ha jól sejtem, Koiki még mindig az ajtó előtt vannak valahol…

- Akkor csak Shirokameval megyek… - zárta le a beszélgetést Hayato szomorúan – Majd holnap! Na, sziasztok! – a szőke kicsivel cifrábban, de ugyanúgy elköszönt. De mit csinálhatnak még ezek itt ketten? Egyre idegesebb vagyok. Totál csend van, de tudom, hogy itt vannak…

- Hé, Mikoshiba… - hallottam meg Koikit – Ma este át tudnál jönni? – gondterheltnek tűnt a hangja… vajon csak beleképzelem, vagy tényleg rólam van szó?

- Történt valami?

- Nem, nem igazán…

- Hát akkor? – talán ez a visszakérdezés volt az, amitől kicsit lenyugodtam. Ha tényleg lenne valamilyen… „extrémebb” kapcsolat közöttük, akkor nem mondott volna ilyet, nem?

- Csak… szükségem volna rád… - közben akaratlanul is elképzeltem ehhez a mondathoz Koiki rákvörös arcát… remélem, nem ez történik a valóságban, az ajtó túloldalán!

- Jó. Akkor előbb átugrasz hozzám? Nem szeretném, ha senpai egyedül menne haza! Így a legbiztonságosabb!

- Megtennéd, hogy nem senpainak hívsz állandóan? – ez a hangszín… nagyon nem tetszik nekem!

- Koiki~ - nagyon halkan mondta ki. Ez már félreérthetetlen! Tényleg ilyen gyorsan túladna rajtam a srác?!

- Induljunk! Tél van. Korán sötétedik… - hallottam meg Koiki hangját.

- Félsz a sötétben, senpai? – elindultak – Majd fogom a kezed, el ne tévedj…

Többet nem hallottam… de az utolsó hangok mélyen a tudatomba égtek. Minden eddig bennem felállított érzelem és tudat összekuszálódva dőlt romokba. Mégis mitévő legyek most?