86. fejezet

86. fejezet

Tökéletes úriember

Ahogy a vonat felé haladtunk viszonylag lassan, egy közeli büféből intenzív, fűszeres illat csapta meg az orrom, mire pillanatokkal később a hasam hatalmas korgással juttatta eszembe újból, hogy a reggeli óta nem ettem…

- Ez Te voltál? – nézett le rám Midorima meglepetten (utálom, hogy ilyen magas!), mire vörösen elfordultam. Basszus! Hogy adhatnék kellően kitérő választ? Kibaszott éhes vagyok! De úgy tűnik, csupán költői kérdésként tette fel. Némán mentünk tovább az állomás felé. Pedig azt hittem, felajánlja, hogy vegyen nekem valamit a kis büfében… vagyis legalább, hogy beugorjunk oda. Ha meghívna, az megint totál kínos lenne csak! De azért próbáltam a lehető legfeltűnőbben összerándulni minden egyes kis morgásnál – Erre gyere! – kapta el a karom egy másodperccel azelőtt, hogy befordultam volna az állomás épületébe.

- Mégis hova viszel?! – kérdeztem tőle megrovóan.

- Ne szórakozzál már! – rivallt rám a csuklómat erősebben megszorítva, ahogy meg akartam a markától szabadulni – Eszel Te rendesen? – egy pillanatra megint zavarba jöttem, majd a fejemben hirtelen kapcsoltam, és kis győzedelmi dallamot játszottam le magamban.

- Ja, eszek – közben persze engedtem neki, mire elindultunk a járdán és elengedte a kezemet.

- Amilyen kicsi vagy, nem nézném ki belőled, hogy rendesen eszel, és közben ennyire éhes vagy! – borzolta össze a hajamat lekicsinylően és vigyorogva.

- Ne baszogass már folyton! – csaptam el a kezét idegesebben. Nem tetszik nekem, hogy most ennyire közvetlen…

- Bocsáss meg, kérlek! – igazította meg a szemüvegét megkomolyodva, majd tekintetét előreszegezte. Mi van már megint ezzel a sráccal… - Sushi megfelel? – kérdezte, ahogy látótávolságba került egy sushi étterem. Oh, istenem! Úgy nézek én ki, mint akit még érdekel, mit eszik? Lényeg, hogy kaja legyen…

- Persze… - bólintottam vontatottan, majd szó nélkül befordultunk a helyre. Meglepően tágas és kulturált hely volt. Rossz előérzésem lett, ahogy Midorima leültetett az egyik gondosan kidekorált asztalhoz… Aztán amint az étlapot kinyitottam, rögtön kirázott a hideg. Komolyan képes volt a környékbeli éttermek legdrágábbjába hozni?! Francba! Ha most azt mondom, nem kívánom mégsem a sushit, vajon hova vinne következőleg?

- Valami gond van? – kérdezte a velem szembeülő, kifejezetten elegáns öltözetű csapattársam. Még hétvégén is ilyen hivatalosan öltözködik? Nem válaszolva lassan levettem én is a kabátomat. Egészen kínosnak éreztem a hanyag, zsebes pulcsimat magamon Midorima mellett. Miért kell makulátlanul fehér ingben, mellényben és nyakkendőben megjelennie? Zavartan vettem észre, hogy tökéletesen ülve a széken, egészen fenséges kisugárzással nézegeti az étlapot, míg én kínosan csavartam össze a lábaimat a szék alatt és próbáltam minél jobban elbújni a székben. Hirtelen megjelent egy gyönyörű kimonóba öltözött fiatal hölgy.

- Mit hozhatok az uraknak? – urak? Olyan kínos mellette… Jelenleg még emberi mivoltom is meg tudnám kérdőjelezni a tökéletes csillogása mellett…

- Még egy pillanat, Kisasszony – vetett a lányra egy tökéletes mosolyt, mire Ő lassan elhátrált – Választottál már valamit? – hajolt kicsit előre az asztal fölé, de még most is makulátlan úriembernek tűnt.

- Nem igazán tudok választani… - húztam el a számat az árakat figyelve. Visszatért az előző pozícióba, de az étlap helyett engem figyelt… - Megtennéd, hogy nem engem nézel? – kérdeztem kivörösödve.

- Akashi! – emelte meg kissé a hangját – Ha majd éhen halsz, mégis mit tökölsz ennyit?! – kapta el az étlapot előlem. Nagyon kínos volt. Még a pincérlányok tekintetét is magamon éreztem… de felesleges kerítenem a témát, egyszerűbb, ha kerekperec kimondom, hogy ehhez csóró vagyok.

- Nekem erre nincs pénzem… - pusmogtam az orrom alá, mire Midorima felvonta a szemöldökét.

- Mit mondtál? – nem hallotta. De ez annyira gáz… mély lélegzetet vettem, majd picivel hangosabban megismételtem – Jaj, emiatt ne félj! – legyintett egyet a kezével mosolyogva – Én fizetem – erre még jobban összerándult a gyomrom. Pont ezt kéne valahogy hanyagolnom… - Ha gondolod, én ezt ajánlanám! - bökött rá valamire az étlapon. Igazából annyira kínosan éreztem magam, hogy bár odanéztem, ahova mutatott, nem fogtam fel, mi van odaírva. Zavartan bólintottam, mire idehívta a lányt, és leadta a rendelést. Nem igazán tudtam még így se fellélegezni… Miért kell ennyire úriemberként viselkednie? Habár tudom, hogy Midorima és a családja egy egészen másik világ, mint mi, mégis kényelmetlen tőle bármi ilyet elfogadni…