79. fejezet

79. fejezet

Shirokame Rei…

A hatalmas állomás az óriási tömegével kis híján elválasztott a sráctól, akit a kabátujjánál húztam magammal emiatt. Mikor hosszú percek után, átvergődve az embereken a szabad ég alá értünk szinte egyszerre hagyta el a szánkat egy-egy megkönnyebbült sóhaj. Vajon visszafelé a csúcsforgalomban akkor milyen lesz? Rossz már csak gondolni is rá…

- Na és, merre tovább? – nézett rám Koiki.

- Csak gyere! – nyújtottam felé a karomat, mire legnagyobb meglepetésemre elfogadta! Most akkor zavarja az ilyen, vagy nem? Vagy mi van?

Végül elindultunk, és próbáltam nem azon rágódni, hogy miért változtatgatja folyamatosan a véleményét. A szépen parkosított, nyugodt, széles sétányon egész kevés ember volt. Bár lehet, hogy csak a nagy tér miatt tűnt így… Ahogy egy oldalpillantással a srácra néztem, láttam, hogy izgatottan mosolyog. Tud valamit? Nem csodálkoznék rajta, hiszen nyílegyenesen haladunk az állatkert bejárata felé, arról nem is beszélve, hogy az út mentén már három-négy táblát is láttam, ami ugyanúgy egyértelműen hirdeti a szándékaim. Ahogy a bejárat látótávolságba került, picit lassítottam, hogy a szabad kezemmel kikeressem a tárcám. Mikor a rövidke sorba beálltunk, Koiki elengedett és mosolyogva megszólalt:

- Régóta nem voltam itt. Örülök, hogy Akashi-sama elhozott ide! – megnyugodtam. Ő is már egészen vidámnak tűnt és lazábbnak. Remélem, tényleg tetszeni fog neki! A pénztárhoz kerülve megszólaltam:

- Jó napot! Két diákjegyet… - a srác megrángatta a karomat.

- Akashi-sama! Nekem már felnőtt jegy kell… - mosolygott kínosan. Úh! Ez ciki… Azt se tudom, hány éves, vagy mikor van a szülinapja…

- Elnézést! Tehát egy felnőtt és egy diákjegyet szeretnék! – nagyon kínos…

- 800¥ lesz – arról nem is beszélve, hogy a felnőtt jegy háromszor annyiba kerül… de semmi gond. Odaadtam a pénzt, és elvettem a jegyeket. Így is kellően olcsón kijöttem az egészből. De cseppet idegesítő, hogy idősebb nálam…

Szeretném tudni, mikor volt a szülinapja, de most nagyon hülyén jönne ki, ha ezek után rögtön megkérdezném… De most, hogy így eszembe juttatta… Néhány nap, és én is tizenhat leszek. Vajon ha ezt megosztom vele, bunkónak tart, és azt hiszi, ajándékot akarok tőle? De ha nem teszem, akkor biztos Ő is felettébb kínosan tudja meg… Mennyi gond van egy ilyen kis hülyeségből? Gyorsan bejutottunk a kapun a kevés télközepén idelátogató alak között. Örülök, hogy nincs nagy tömeg. De zavar, hogy most se tudom, mivel kezdhetnék neki egy beszélgetésnek…

- Juj! Akashi-sama! - futott előrébb pár lépéssel – Fényképezkedjünk a pandaszoborral! – óh, ne már! Mindig megtéveszt, mikor egy ideig komoly embert játszik… pedig már igazán megtanulhattam volna, hogy csak egy kisfiú.

- Jó, nyugalom! Lefényképezlek vele – emeltem fel megadóan a kezeimet. Ha már itt tartunk, nem hoztam fényképezőgépet, vagy bármi egyebet… A telefonom kamerája is bedöglött. Ez az egész egyre inkább katasztrófába torkollik...

- De én azt akarom, hogy Akashi-sama is rajta legyen! – duzzogott Koiki a szobor mellől.

- Őszintén szólva, nem hoztam fényképezőgépet… - az elszontyolodó arckifejezésre körbenéztem, hátha látok egy-két lelkes turistát, akik talán még hajlandóak volnának velünk közös képet készíttetni… Egy középkorú nő állt néhány lépésre tőlünk, nyakában egy hatalmas géppel. Épp a fiának a sálját igazgatta – Mindjárt jövök – mondtam, majd elindultam a hölgy felé. De pár lépés után hallottam, hogy a srác köszön valakinek. Meglepve néztem hátra, és óriási megdöbbenésemre (és felháborodásomra) láthattam, ahogy Koikit szabályosan letámadja egy valamivel nála is alacsonyabb, szőke fiú. Egy nagyon szorosnak tűnő, viszonzott ölelés… Ki lehet ez a kölyök? Visszafordultam, és próbálva kihasználni azt a pár centi magasságfölényem, összefont karral melléjük álltam, majd hangosan köhintettem egyet. Mindketten rám pillantottak, majd Koiki egy másodperc után kipirult, és elengedte a szőkét – Ez meg ki? – valahogy úgy éreztem, szét tudnám tépni ezt az idegent, így finomkodni se nagyon finomkodtam.

- Öhm… Ő… - megint a sáljába bújt, miközben a másik kérdően méregetett.

- Shirokame Rei vagyok – szólalt meg hirtelen, és egy széles vigyorral meghajolt előttem.

- Öhm… Izé… - pislogtam néhány másodpercig, majd Koikire néztem, aki végre újra visszanyerte az arcszínét, és úgy tűnt, végre bemutat a szőkének.

- Rei! – kezdte – Ő itt Seijuurou Aka…

- Na, ne! – bambult rám a másik – Tényleg ismerősnek tűntél, de… Nem is tudom, mit mondjak. Imádlak! A rajongód vagyok! – hű… ez váratlanul ért. Az ilyesmire mit kéne egyáltalán mondanom? Talán bátorítsam kicsit, hogyha középiskolás lesz, biztos lesz olyan jó kosárból, mint mi? Áh, úgyse lesz… - Sose hittem volna, hogy így találkozhatunk!

- Aha… Örülök a találkozásnak, de sajnálom, mennünk kell – kaptam el Koiki csuklóját.

- Mi? Furi! Ti ismeritek egymást? És nem is szóltál? – Furi? Akasaku hívja így… az idegeimre megy ez a becézgetés!

- I…gen – motyogta a srác – Együtt jöttünk.

- Óh, én egyedül jöttem – remélem nem akar csatlakozni hozzánk… - Mehetek veletek? – ilyenkor nem szabad ilyenekre gondolni, igaz? – Jut eszembe! Furi! Tegnap Mikoshiba nálad aludt? Este nem vette fel a telefont… - már fúrja az oldalamat, ki ez a kis szőke… azonban ezzel a kijelentéssel csak még inkább felkavarta a gondolataim! Ki ez a Mikoshiba? És miért aludt volna Koikinél? És legfőképp, miért ne vette volna fel a telefonját este, ha Koikinél is alszik…?

- Dehogy is! Tudod, hogy pénteken benn se voltam! Bár hívott engem, de mondtam, hogy van programom… - lehet, hogy csak én vagyok a tudatlanságom miatt így elítélve, de nagyon nem tetszik, amiket hallok!

- Bocsássatok meg, de beavatnátok, miről is beszéltek? – hajoltam közéjük.

- Furi egyik barátjáról – intett le ennyivel a szőke. Remélem nem úgy barát, ahogy most szerintem, barát… - Másodévesen hogy odavoltál érte! – nevetett fel Rei – Miatta csatlakozott a klubhoz is.

- Áh, vagy úgy… - próbáltam egy mosolyt felölteni, de azt hiszem, Koiki enyhe halálfélelemben volt most.

- Félre ne értsd, Akashi-sama! – kapta el a kabátom ujját a srác totál vörösen, majd a sáljába bújt megint – Ő csak a kouhaiom!

- Az az a sál, amit szülinapodra csinált? – nem tudtam eldönteni, hogy ezt a kis idegtépő, szőke démont gyűlöljem, amiért ezt teszi ezzel a nappal, vagy legyek neki hálás, mert legalább megismerhetem Koiki sötétebbik, rejtett oldalát…