109. fejezet

109. fejezet

Nem értem…

Ahogy elváltak az ajkaink, amint elengedtem az ingét is, hátrébb lépett, és döbbenten a szája elé kapta a kezét. Oh basszus! Pedig én tényleg azt hittem, hogy ferdehajlamú! De ebből a reakcióból ítélve már kezdek félni…

- Jobb lesz, ha megyek… - fordultam el, majd sietve elkezdtem visszarángatni a cuccokat. Francba! Komolyan? Azt leszámítva, hogy ezzel bebizonyosodott, hogy csak én látom bele az ilyesmit Midorimaba még… még kínosabb, hogy miket gondoltam közben! Először is, most már képben van azzal, hogy nem vagyok teljesen normális. Másodszor mégis hogy gondolom, hogy Koiki helyett használom pótléknak?! Rémesebb vagyok, mint valaha hittem! A fél cipőm már épp rám került, mikor megéreztem egy kezet a vállamon. Nem akartam most ránézni. Már csak azért se, hogy lássa a könnyeimet…

- Akashi… Én annyira sajnálom… - hallottam mögülem. Mit sajnál? Biztos azt gondolja, hogy Belé vagyok zúgva… - Én nem akartalak ilyenre kényszeríteni… és reméltem, hogy sosem veszed észre… - túl magas nekem időnként, hogy miről beszél! Ha valamit akar, érthetően mondja már! – Kérlek, felejtsd el, és maradj itt! Esküszöm, hogy többet ilyet nem csinálok! – miért, mit csináltál? – Maradj! – nem igazán értem, mit akar… de ha nem veszi zokon az előbbit, akkor végülis maradhatok, nem? Visszavetkőztem. Levettem a pulóverem is. Az ujjai és a nyaka vizes volt. Rázott a hideg… a teste melegét akarom érezni! De tudom, hogy nem szabad… - Siess a fürdéssel, nehogy megfázz! – lépdelt előttem a lépcsőn.

- Nem akarok fürdeni… - motyogtam az orrom alá, mikor már felértünk. Meghallhatta, mert kérdően rám nézett.

- Megnyugodtál már? – remegett a hangja… És Ő kérdezi Tőlem, hogy megnyugodtam-e?! Persze… én is elég nyugtalan vagyok… - Bocsi! Menj csak! – legyintett, és kinyitotta az ajtót előttem – Ha szükséged van valamire, csak… - elkezdte mondani a hülye szövegeit, mikor ahogy elmentem mellette, szinte magamon éreztem a testhőjét… aztán néhány másodperc múlva rájöttem, hogy beteljesítettem a vágyam, és már megint szorosan ölelem. Valamit mondani akarhatott, így felnéztem rá. Vörös volt az arca és kínosan nézett fölfelé… ennyire zavaró vagyok? De annyira nem akarom elengedni! Hosszan öleltem, mikor végre megszólalt – Akashi! Kérlek… ezt fejezd be! Mondtam, hogy ne csinálj hülyesé…

- Ha ennyire zavarlak, akkor hagyj engem hazamenni! – vinnyogtam az arcomat a mellkasába fúrva. Milyen idétlenségeket tudok beszélni…? Mintha Ő nem engedne haza…

- Ö… Sajnálom! Kérlek, zuhanyozz le gyorsan, aztán menj haza! Ígérem, hogy nem nyitok Rád, vagy bármi hasonló! Nem foglak zaklatni! – próbált eltolni magától közben, de én erőszakosan ölelgettem tovább.

- Nem értelek – jelentettem ki, mire abbahagyta az ellenállást, és lenézett rám. Én is felpislogtam rá, miközben próbáltam elmagyarázni a gondolataimat – Egyik percben úgy csinálsz, mint aki undorodik Tőlem… aztán a következőben elkezdesz védekezni, hogy maradjak csak, és nem fogsz semmi perverz dolgot tenni… Most akkor Te mit akarsz? – Midorima némán, elpirulva elfordította a tekintetét rólam. Lehet, hogy csupán nem hiszi el, hogy ezt teszem? Elképzelhető, hogy egész életemben bánni fogom, amit most teszek… de ha ez a helyzet, akkor így orvosolhatom, azt hiszem. Az arcom visszahajtottam a mellkasára, miközben a kezeim kissé elgyengültek, és finoman végigsimítottam a hátán, mire megrázkódott, majd odébb lépett megragadva az egyik kezemet, és rám ordított:

- Akashi! Szórakozol velem?! – picsába! Hát tévedtem volna? A fejem lehajtottam, és megint bőgni kezdtem.

- Miért… van mindenki ellenem? – suttogtam magam elé. Midorima pedig miért ad ilyen félreérthető jelzéseket mindenre? Elengedte a csuklóm is. Mit akar?! Mégis mit?!

- Mit akarsz Tőlem, Akashi? – hallottam meg a kínos csendet megtörve a bizonytalan hangját. Mit mondhatnék erre…