75. fejezet

75. fejezet

Gyógyulj meg reggelre!

Ahogy egy bögre, gőzölgő teával a kezemben a pultnak támaszkodva az állatkertezést tervezgettem magamban, egy ajtónyikordulásra felkaptam a fejem. Elég riadt voltam, hisz elsőre az ugrott be, hogy a másik énem jelenik meg újból! Azonban pillanatok múlva egy szemeit az álmosságtól törölgető Koiki jelent meg a konyhaajtóban.

- Miért hagytál ott? – mormogta félig ásítva, miközben oldalról megölelt. A kezemben megbillenő bögrét, gyorsan biztonságba helyeztem a konyhapulton – Most nem tudok aludni. Gyere vissza! – meglepett. Persze, néha mond hasonló cukiságokat, de azért mindig jól esik egy-egy ilyen kis önző, gyerekes kijelentése. Elengedett, és nekitámaszkodott a velem szembe lévő hűtőnek. Végignézve rajta láttam, hogy visszahúzta magára Ő is a boxerét, és felvette az este levetett pólómat.

- Miért nem vettél ki másik cuccot? Tudod, hol találsz, nem? – kérdeztem, visszavéve kezembe a teámat.

- De ennek olyan illata van, mint neked… - bújtatta félig az arcát a póló nyakába – Szeretem – mosolyogtam. Jól esett ezt hallani. Pár másodpercig csak ittam, és közben figyeltem Őt. Nagyon fáradtnak tűnik… Akkor most én zavartam föl? Felkelt, mikor otthagytam. Legalábbis ezt mondta… biztos zavarta a hangoskodásom – Ha azt megittad, visszafekszel aludni? – rázott ki a gondolataimból.

- Persze – mosolyogtam rá.

- Ugye nem vagy beteg, Akashi-sama? – lépett elém, és a tenyerét a homlokomra rakta – Akashi-sama~! Szerintem hőemelkedésed van! Most azonnal menj aludni! – olyan kétségbeesetten nézett rám… meg akartam csókolni… de ha beteg vagyok, nem akarok átragasztani rá semmit! Viszont ha ez a helyzet, akkor talán az összebújós alvásról is le kell mondanom! Igazából ilyenkor nem kéne, hogy a közelemben legyen, tehát legegyszerűbb lenne, ha hazaküldeném… de persze ezt nem tehetem meg hajnali három órakor, szóval… - Gyerünk! Gyerünk! Azt a teát még melegen kell meginnod, úgyhogy siess vele! – idegesen figyelte, ahogy a forró italt próbálom minél nagyobb kortyokban leküldeni. Mire a végéhez értem, lényegében nem is éreztem a szám belsejét… - És most alvás! – ragadta meg a csuklómat, majd a szobámba rángatva az ágyba tuszkolt, időközben leválasztva rólam a köntöst, és rám erőltetve egy bő pólót. Betakargatott, nagyjából, ahogy én szoktam, majd hátat fordítva elindult volna, ha nem kapom el.

- Hova mész?

- Csak leoltom odakinn a villanyt… - válaszolta – Nem kell félned, visszajövök! – elengedtem a csuklóját, majd pár másodperc múlva, ahogy visszatért, és befeküdt mellém… kis híján rámásztam. Azonban időben korrigálva magam a hátamra fordultam. Éreztem, ahogy mellém bújik, a karom kicsit megemeli, majd az oldalára viszi. Az ujjainkat összefonta az oldalán pihenő kezemen – Akashi-sama!

- Hm? – néztem le rá.

- Gyógyulj meg reggelre!

- Azt hittem, ha már ilyen romantikus suttogásba váltasz, valami mást mondasz – súgtam vissza, majd még halkabban hozzátettem – Szeretlek – az ujjait szorosabbra fűzte és jobban hozzám bújt.

- Én is… de akkor se merészeljél lebetegedni reggelre! – érződött a hangján, hogy mosolyog közben.

- Miért, ha lebetegednék, talán nem maradnál velem és ápolgatnál? – fordultam vele szembe én is az oldalamra, közben lejjebb csúszva hozzá az ágyon.

- Hát… nem is tudom… - mosolygott, mire nem bírva magammal felsőtestemmel fölé kerültem, és lágyan megcsókoltam.

- Akkor lehet, jobb lenne, ha megnéznénk, mi történne – mondtam gonoszan, miután az ajkaink elváltak egymástól – Ez a válasz nem volt túl kielégítő…

- Hülye! Ilyenekkel ne viccelj! – morgott rám Koiki – Tudod, hogy úgyis itt maradnék veled! – bár tisztában voltam ezzel, akkor is jó érzés volt kierőszakolni belőle a választ.

- Aranyos vagy – böktem meg a kissé durcás arcát.

- Hagyj már! – tolta el a kezem, majd egy újabb csók után némán hagyta, hogy visszafekve az oldalamra, magamhoz öleljem.

- Koiki! – még egyszer el akartam mondani neki, hogy szeretem… de nem reagált már a nevére, és néhány pillanat múlva feltűnt, hogy mélyen alszik. Komolyan?! Hogy képes egy másodperc alatt csak így kiütni magát?!