87. fejezet

87. fejezet

Megtennéd, hogy az ilyen kérdéseiddel békén hagysz?

Míg vártuk, hogy kihozzák a rendeléseket, Midorima rá akart beszélni, hogy igyunk hozzá valami illő alkoholos italt, mire rögtön elutasítottam. Így is viszolygok belegondolni, hogy egy puccos étteremben csücsülök vele… Gyorsan kihozták a két tányért. Az enyémen ízlésesen elhelyezett makik és nigirik voltak. Jó étvágyat kívánt, és kezébe véve a pálcikákat felkapott egy garnélás nigirit az elé helyezett tálról. Az Ő adagja nevetségesen kevesebbet tartalmazott, mint az enyém. Sóhajtottam. Valamikor még meg fogom bánni, hogy hagytam magam behurcoltatni ide…

- Miért nem eszel? – kérdezte Midorima, miután lenyelte az első falatot, én pedig még mindig csak bambultam – Etesselek én? – kérdezte mosolyogva, majd egy másodperc után megigazgatta a szemüvegét, és elkomolyodott – Persze csak vicceltem.

- Csak túl jól néz ki – vigyorogtam zavartan, majd jó étvágyat kívánva felkaptam a pálcikákat, és lecsaptam egy makira. Jó volt, de valahogy csalódott is voltam. Az ízesítését nem ismertem fel, biztos valami különlegesebb cucc van benne… de mégis biztosra tudnám szinte venni, hogy kóstoltam már jobbat ennél.

Reálisan végiggondolva, ijesztően gyorsan kivégeztem az egész tálat! Midorima persze előbb befejezte picivel az ő néhány falatnyi kajáját… Ahogy elégedetten hátradőltem, feltűnt néhány másodperc múlva, hogy Midorima mosolyogva figyel. Kicsit már ijesztő is a dolog… Bár jelenleg úgy nézhetek ki, mint egy jól lakott óvodás. Kontrollálva magam kiegyenesedtem a széken, és próbálva a lehető legnemesibb mozdulattal, megtöröltem a számat.

- Készen vagyok – jelentettem ki, ahogy leraktam a szalvétát és feltűnt, hogy még mindig néz.

- Rendben – reagálta, majd figyelt tovább. Idegesítő. Már azon voltam, hogy hozzávágok valamit, mikor azért felocsúdtam, hogy itt nem kéne…

- Nem megyünk végre? – kérdeztem helyette durcás arccal.

- Amint kifizettem, mehetünk – hogy kérdezhettem ilyet?! Olyan hülye vagyok! De csakis Ő a hibás. Ha nem érezném magam ennyire kényelmetlenül miatta, akkor normális is lehetnék… de miért is vagyok ilyen feszült?

- Köszönjük a kiszolgálást! – biccentett a kimonós lánynak, miután állta a számlát. Feltápászkodtam, és visszaöltöztem. Ahogy kiléptünk az ajtón, Midorima sóhajtott egy mélyet – Nem gyakran vagy ilyen helyen, igaz? – kérdezte, ahogy körbenézve elindult vissza az állomás felé.

- Nem igazán… - feleltem mellette lépdelve.

- Bocsánat – mondta.

- Heh? Miért kérsz bocsánatot? – pillantottam rá értetlenül.

- Hát mert… nekem úgy tűnt, nagyon kényelmetlenül érezted magad. Sajnálom, hogy ilyen helyre rángattalak – folytatta.

- Mi? Ugyan! – legyintettem kínosan. Ennyire átlátszó vagyok? – Szép hely – mondtam, hogy valami pozitívumot is hozzáadjak.

- Akkor ezt értsem úgy, máskor is eljönnél velem ide? – fordította felém az arcát. Hogy mi?! Megint teljesen vörös voltam. Erre egy másodperc alatt eljátszotta a szokásos szemüveg igazgatós műveletét, és visszaváltozott komolyra. Ez az ember!

- Én beérem kevésbé lélegzetelállítóval is… - csúszott ki valahogy a számon, mire láttam, ahogy egy döbbent arckifejezést vet rám, majd zavartan válaszolt.

- Tehát tényleg eljönnél velem valahova máskor is?

- Hát persze! – fordultam elé, majd hevesen megveregetve a vállát folytattam – Következőleg az egész csapattal is jöhetnénk! Sokkal kényelmesebben át tudnánk beszélni mindenfélét – éreztem, ahogy a tekintetéből kiveszik az érdeklődő csillogás, majd egy szemrebbenésnyi ideig tartó morcos arckifejezés után indult tovább az úton. Hú, ez közel volt!

- Amúgy kivel voltál az állatkertben? – kérdezte, mire mint a villám, sokkolódtam le.

- Egy barátommal… - próbáltam takargatni az érzelmeimet.

- Baráttal?

- Igen, baráttal! – vágtam vissza, egyre hisztérikusabb hangszínen.

- Nem inkább egy barátnővel? – cseppet úgy éreztem, dühös…

- Nem, dehogy! – mondtam ki egyszerűen az igazságot. Midorima furcsa arcot vágott. Mi az? Azt hiszi, hazudok? Pedig az elmúlt időkben talán most voltam a legőszintébb vele.

- Akashi! – ránéztem. Komolynak tűnt… - Nyugodtan elmondhatod, mi bánt! – a szemeim tudatomon kívül is kerülték az övéit.

- Nincs semmi bajom… - erre megölelt! Túl sok volt ez nekem. Vadul kitéptem magam a karjai közül – Mi a fészkes fene van veled?! – üvöltöttem rá.

- Ne hazudj nekem, Akashi! Mi történt? – éreztem, hogy megint kezdenek felszínre törni az érzéseim, így egészen hisztérikus hangot sikerült megütnöm.

- Mondtam már, hogy semmi! Csak az a rohadék, szőke féreg tehet róla! – utálom magam… Midorima egyik szemöldöke kérdőn az égbe szökött – Megtennél annyit… - fordultam neki háttal – hogy békén hagysz az ilyen kérdéseiddel?

- Sajnálom… – hallottam mögülem, aztán teljes némaságban sétáltunk vissza a vonatokhoz.