108. fejezet

108. fejezet

Ázott Akashi

A Shintaro ház előtt megtorpantam, majd egy kis önbizalmat összegyűjtve magamban, hosszan megnyomtam a csengőt. Egészen gyorsan kicsapódott az ajtó, és Midorima rohant ki rajta feje fölé tartva egy teikos dzsekit.

- Akashi? Gyere be gyorsan! – kiáltotta a szakadó esőben, kinyitva előttem a kaput. Kicsit szégyellem magam… mégis mit keresek én itt? Lehajtott fejjel lépdeltem mellette, míg az épületbe nem értünk – Megőrültél?! Ilyen időben az utcákon mászkálsz?! Legalább felvehettél volna valami vastagabbat! – közben sietve dobta le a cipőit, és felfutott az emeletre. Én is lassan megváltam az elázott kabátomtól és lábbelimtől. Épp, mikor a felsőmnek kerestem helyet, ahol nem zavarhat, Midorima a fejemre tett egy törölközőt, és vadul borzolni kezdte a hajamat vele – Óh, a francba… mi lesz veled, ha valami nagyobb nyavalyát is összeszedsz! – háttal álltam neki, még mindig lehajtott fejjel, a kabátomba markolva – Áh, azt add ide! Leteszem valahova! – vette ki a kezemből, miközben felhagyott a hajam szárításával… - Keresek neked valami száraz cuccot gyorsan! Nem kéne, hogy így mar… - nem tudom, miért, de olyan késztetést éreztem, hogy megöleljem… Midorima egészen lefagyott pár pillanatra. Annyira, hogy elejtette a kabátomat, ami a víztől súlyosan, hangosan ért földet – Akashi… - nézett le rám. De úgy tűnt, esze ágában sincs visszaölelni! Csak döbbenten figyelt, ahogy minden maszkom levetve, a törölköző alatt könnyes arccal, szorosan öleltem. Olyan jó érzés, ahogy érzem a légzését, a szívverését, a testhőjét… Nem akarom elengedni! – Akashi! Jól vagy? – húzta le fél kézzel a törölközőt a fejemről. Megint egészen megrökönyödött. Mintha eddig nem látszott volna rajtam egyértelműen, hogy sírok! Aztán hirtelen a vállaimra tette a kezét, mire reménykedve felpillantottam, de ezzel csak odébb tolt magától és kibújt az ölelésemből… - Akkor adok neked valami száraz ruhát! – fordult el sietve, és újra eltűnt az emeleten. Mi a gond? Miért viselkedik így? Én azt hittem, hogy ilyen állapotomban meglátva letámad… Csak én értettem volna félre a jeleket? Hallottam, ahogy fenn tesz-vesz… menjek én is oda? Vagy itt maradjak? Esetleg az lenne a legjobb, ha minél hamarabb eltűnnék? Lehet, hogy felkavartam azzal, hogy bőgve ölelgettem? Az ajkamba harapva álltam a lépcsősor alján. A víztől csöpögő nadrágom és zoknim lehet, hogy le kéne vetnem… De most nem értem, mi van vele! Ha ilyet csinálok, talán csak még jobban kerül és próbál elküldeni majd? – Lehet, nem ártana rendesen megtörölköznöd, vagy egy forró zuhanyt is venned, mielőtt belebújsz ezekbe! – állt ki az emeleti korláthoz Midorima egy kupac ruhát maga mellé terítve – Nos?

- Lehet, inkább elmegyek – motyogtam halkan – Köszönöm.

- Várj már, Akashi! – kiáltott utánam, ahogy lehajoltam a kabátomért. Elkezdtem visszarángatni magamra, mikor elkapta a karomat, és kissé megrántva maga felé fordított – Mégis mi van Veled?! Csak nem akarom, hogy bajod legyen! Legalább öltözz át, mielőtt elmész! – nekem nem erre van szükségem, Te idióta… - Kérlek, mondd el, mi történt! – néhány másodpercig némán nézett, miközben úgy éreztem, legszívesebben elsüllyednék szégyenemben, hogy mégis, miket képzelek… Megragadtam az inge nyakát, és magamhoz rántottam, majd bármiféle ellenkezést megelőzve a számat bármiféle teketória nélkül az övéjére tapasztottam. Becsuktam a szemeim, de el tudtam képzelni Midorima döbbent arckifejezését hozzá. Nem ellenkezett, de nem is csókolt vissza… olyan volt, mintha nem is élne… Vagyis nem teljesen! Éreztem közben a teste melegét. Ahogy a kezeim az ingét markolták, a szívverését is érezni véltem. De ha ennyire hevesen ver, akkor miért nem képes semmit se mozdulni? Mégis mit akar ez az ember, mit tegyek még?