90. fejezet

90. fejezet

Inkább kerüljük ezt a témát…

- Óh, tényleg! Oda is adom a pénteki anyagot! – szólalt meg egyszer csak a kínos csendet megtörve. Éreztem, hogy nem bírom egykönnyen visszafojtani az érzéseimet. Nem mondtam még neki elég nyilvánvalóan, hogy ne zaklasson ezzel kapcsolatban? Bár… eddig talán annyira nem volt neki egyértelmű, hogy a két téma megegyezik… Mindenesetre most már teljesen egyértelművé tehettem előtte – Akashi! Minden okés? – állt elém, mire feltűnt, hogy amióta visszakérdezett csak lehajtott fejjel, a térdeimbe mélyesztett körmökkel, némán ülök. Nem akartam kinyitni a szemeimet! Féltem, hogy amint ezt megteszem, végleg eluralkodnak rajtam az érzéseim. Nem akarom, hogy bárki is ilyen állapotban lásson. Midorima! Vedd már észre, hogy most csak zavarsz!

- Bocsi, használhatnám a mosdót? – kérdeztem még mindig ugyanabban az állapotban. Tudtam, hogy a hangom is remeg, de valahogy szabadulnom kellett ebből.

- P… persze. A lépcső melletti első ajtó… - mondta, mire felálltam, és sietősen ott hagytam.

Nem néztem fel, csak az egyre inkább elmosódni látszó parkettát követtem, majd az említett helységhez érve, magamra zártam az ajtót, majd nekidőlve a hátammal, lassan lecsúsztam a kövezetre. Szánalmasan nézhetek ki… A felhúzott térdeimet átkarolva döntöttem nekik a homlokomat. Itt nem lát senki… szipogtam halkan. Vissza akarom tekerni az időt! Ha csak pár órával is… bár még most sem tudom elfogadni a hallottakat, hogy Koiki és a kouhaia… de semmiképp nem szabadott volna ilyeneket csinálnom… miért nem hallgattam meg akkor az érveit? Engem is érdekelt, csak annyira elvakított minden, hogy tagadtam ezt, mert minden kijelentése egyre jobban kételyekbe ütköztetett… Miért kell bizalmatlannak lennem vele? Vagyis inkább… miért kellett… feltehetőleg soha az életben nem találkozok vele még egyszer…

Jó néhány perc mély depresszió után rá kellett ébrednem, hogy továbbra is Midorimaék fürdőszobájában szenvedek a földön. Pár mély lélegzetvétel után feltápászkodtam, majd a csaphoz léptem. Megkíséreltem cseppnyit rendbe szedni a kinézetemet. Habár minden valószínűséggel most már a napnál is világosabb egy-két elhallgatott részlet Midorima előtt…

A tükörbe nézve valamivel jobb állapotúnak találtam magam végül, mint valójában. És a zúzódások is segítettek elnyomni a valót. Akkor még egy mély levegővétel, és mehetünk! Lenyomtam a kilincset, és visszamentem a szobájába. Midorima az asztalánál ült, és unottan görgetett egy ceruzát, mikor beléptem. Ahogy megjelentem, felkapta a tekintetét, majd felállt a székből.

- Míg nem voltál itt, eszembe jutott, hogy talán ezt személyesen illene átadnom… - lépett közelebb hozzám az asztal sarkáról felemelve egy apró dobozt – Holnap este elutazom a szüleimmel, és csak jövő héten érek haza, így arra gondoltam, inkább előbb adnám át a szülinapi ajándékod… - azzal a kis csomagot a kezembe nyomta. Kicsit be voltam még lassulva. Egy másodpercig bambán néztem a dobozt.

- Köszönöm… - nyögtem ki végre, mire mosolyogva reagált egy „semmiség”-et. Igazából sose csináltunk nagy ügyet egymás szülinapjából… eléggé meglepett a dolog. Ahogy kinyitottam, egy kis láncon függő kentaur figura nézett rám vissza a mélyéről.

- Sose árt, ha magadnál tartod a csillagjegyed valamilyen formátumban… - jegyezte meg, miközben lassan kiemeltem a csomagból – Szerencsét és megnyugvást hordoz. A nyilas pedig kifejezetten bizalmat áraszt – bizalmat? Pont a nyilas? Milyen szégyen, hogy ennek ellenére is ennyire bizalmatlan tudok lenni! – Remélem, majd magadnál hordod! – mosolygott rám. Nos… ha tényleg ér valamit az, hogy nálam van, miért is ne hordanám? – Gondoltam, hogy legalább az utolsó közös évünkre adok valamit…

- Köszönöm. Mindenképp hordani fogom – mosolyogtam rá halványan. Kissé még labilis vagyok, azt hiszem… Jobb arcot kell vágnom, ha már van olyan figyelmes, hogy azok után, amit itt az előbb elszenvedtem, nem faggatott tovább… - Amúgy van másik kosárlabdátok? Kimehetnénk egy kicsit, ha már az előbb itt nosztalgiáztunk a régi szép időkről! – Midorima egy pillanat alatt fellelkesedett, de amint megszólalt volna, megint elkomorodott, és aggódóan rám nézett:

- Biztos, hogy ilyen állapotban jót tesz neked, ha kosarazol? – milyen állapotban? Oh… mikor épp nem sajognak, el is feledkezem a sebeimről…

- Igazad lehet… De úgy hiányzik, hogy tegnap kihagytam!

- Akkor mit szólnál, ha egyszerűen csak rádobálnánk?

- Én benne vagyok! – valahogy egészen feldobott most a gondolat, hogy kosarazgassunk… Nem mondom, hogy elfeledtette velem a problémáim, de addig is másra koncentrálok, és így kevésbé zavar a hiány…