83. fejezet
Rejtett érzelmek
Egy padra dobtam magam, miután
a tolószékes fiúval lefényképeztek. Valahol örültem a dolognak, és
megdobogtatta a szívem, hogy egy olyan ember, mint ő, ennyire bele tud veszni a
kosarazásba. Az pedig, hogy állítása szerint a mi csapatunk vezette be őt ennek
a sportnak a világába, egészen jól esett. Büszke vagyok az ilyen emberekre,
akik annak ellenére, hogy nem sok esélyük van, hogy valaha is játsszanak rendesen,
mégis küzdenek érte. És ki tudja? Bármi megtörténhet!
Csak az én esetemben nem…
ebből az egészből mégis hogy lehetne egy gyönyörű, virágzó kapcsolatot
kialakítani? Az emberek nem fogadják el, mi pedig csak állandóan szenvedünk a
hülyeségeim miatt… Ezt nem lehet úgy felfogni, mint ennek a béna gyereknek az
esetét! Semmi esélyünk nincs a közös boldogságra! Mégis mit tehetnénk? Olyan
felesleges reménykednem, hogy bármi is megjavuljon! Ennek ellenére most is csak
az jár a fejemben, hogy most, miközben a padon ülve a kezeim közé temetem az
arcom, próbálva visszatartani a könnyeimet, egyszer csak a vállamra rakná
kezét. Ahogy felnéznék rá, bátorítóan mosolyog rám, majd leül mellém. Finoman
átölel, és a fejét a vállamra hajtja, közben kedvesen arról beszél nekem, hogy
ne foglalkozzak másokkal, tegyem azt, amit én akarok… De én még mindig
bizonytalan vagyok. Érzem, hogy a sírás lassan úrrá lesz rajtam. Ő azonban
hisztis hangon, gyerekesen felém fordul, és erősen ölel, közben azt kiabálva,
hogy nem akar elveszíteni. Képtelen vagyok, nem megölelni. Ahogy öleljük
egymást, kezd abbamaradni a remegés. Koiki lassan felnéz rám, a szemei sarkában
még mindig könnyek csillognak. „Ígérd meg, Akashi-sama, hogy örökké együtt
maradunk!” Az arcomat kis patakok öntik el, miközben halkan kimondok egy „ígérem”-et.
A srác mosolyog, de közben az érzelmek rajta is eluralkodnak. De ezek már
örömkönnyek, nem? Hosszan öleljük egymást újból. Érzem a szívdobogását, a
lélegzetét, az illatát, mindenét. Bár így maradhatnánk örökre! De a kép
szétesik. Koiki eltűnik az ölelő karjaim közül. Kétségbeesetten pislogok körbe,
de sehol se látom…
A szemeim felnyíltak, és
elvettem a kezeim az arcom elől. Nagyon elbóbiskoltam… Hűvösebb lett az idő. Megigazítottam
a kabátom nyakát. Sál nélkül kellemetlen ez az időjárás… A zsebemből
félig-meddig kilógó darabra néztem. Ahogy előhúztam, megéreztem rajta a srác
illatát. Elmosolyodtam tőle, ahogy az arcomhoz emeltem. Aztán az arcizmaim
megkeményedtek. Nem veszem fel ezt a sálat. Attól a Mikoshiba gyerektől kapta
ajándékba… szülinapjára… ami azt se tudom, mikor volt… Visszagyűrtem a
zsebembe, majd a kabátom gallérját felhajtottam, hogy valamennyit védjen a
csípős, téli szél elől. Előkaptam a telefonomat. Még tizenegy sincs… Most csak
úgy menjek haza? Valahogy nem akartam. Még a száma sincs meg a srácnak… azt se tudom,
hol lakik… Talán soha nem találkozok vele már. De én ezt nem akarom! Ha kell,
zárásig itt fogok ülni, és várni rá! Leszarom, hogyha egy kis megfázást
összeszedek! Látni akarom! Az ajkamba harapva rándultam össze az érzéstől. Nem
érdekel, hogy feleslegesen reménykedek abban, hogy visszatér! Nem akarom
elveszíteni! Soha nem fogom elfogadni, hogy már nincs hozzá közöm! Ő igenis az
enyém! Nincs joga hozzá, hogy csak úgy eltűnjön az életemből! Vissza fog jönni!
Vissza kell jönnie! Nem hagyhat itt! Egyedül… Egyes egyedül… mikor a legnagyobb
szükségem lenne rá…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése