64. fejezet

64. fejezet

Akashi-sama, a gonosz

Még zihálva mellém feküdt, mire felé fordultam, majd egy csókot nyomtam a homlokára. Mosolyogva hozzám bújt, így kötelességemnek éreztem, hogy megöleljem. Ha nem meztelenül, izzadtan feküdnénk az ágyamban, tökéletesen beillenénk egy rosszat álmodott kisfiú és egy nyugtatgató nagytestvér vagy valami képébe… Szeretem, amikor ilyen. Csendes, békés és aranyos. Ilyenkor valahogy jobban átérzem, hogy én vagyok a férfi a kapcsolatunkban… vagy hogy is mondjam...

Néhány ilyen néma, összebújós perc után lassacskán visszatért az energiám és kezdtem elszakadni a kellemes utóhatás érzésétől. Az ürességtől ordító gyomrom újra figyelmeztetően korgott, mire Koiki is úgy tűnt, visszazökken a valóságba. Mosolyogva felült, majd néhány pillanatig csak engem nézett.

- Mi az? – kérdeztem én is egy mosollyal.

- Ü-ü, semmi – csóválta meg picit a fejét – Csak még kicsit be vagyok lassulva… - nézett el mellettem, mire elkaptam az egyik csuklóját, és felülve megcsókoltam.

- És tényleg! – figyeltem az arcát, amint elvörösödik. De lassan durcás arcot vágott és keresztbe tette a kezeit a mellkasa előtt.

- Akashi-sama gonosz. Mindig kihasználja az ilyen alkalmakat… - nagyon édes volt a kis műhisztije. Csak jönnék rá, miért kezdett el közben magázni? – Most meg min vigyorogsz? – nyúlt a párnámért, majd az arcomba nyomta. Őszintén szólva, minden tagom éreztem újból, hogy sajogni kezd, így cseppet kényelmetlenül esett az az arcomba ugró párna… De próbáltam mellőzni ezt, és helyette a sráccal foglalkozni – Akashi-sama idióta – csapott le újra a párnával, mikor látta, hogy még mindig csak mosolygok rajta. Most akkor ez vajon jól működő párkapcsolat? Annak ellenére, hogy ezeket mondja, nekem kifejezetten úgy tűnik, hogy élvezi a dolgot… Nem épp úgy tűnik, mint aki valóban dühös lenne rám – Na~! Fejezd már be! – kezdett el folyamatosan ütlegelni. De valahogy mindennek ellenében is, nem tudtam megállni, hogy ne mosolyogjak rajta. Aztán idővel elkaptam a párnát, és elhúzva előle újra megcsókoltam. Egy másodpercre még mérges tekintettel figyelt, azonban az ajkai már akkor is érzelmesen találkoztak az enyémmel, és minden kizárni próbáló cselekedet nélkül hagyta, hogy a nyelvem átcsusszanjon a szájába, és finoman az övével keringőzzön – Csak tudnám, miért szeretem ennyire Akashi-samat… - kaptam el a halk hangfoszlányt, ahogy a csók végén elhajolt.

- Én is szeretlek – néztem rá, mire kipirulva azt mondta:

- Még is, ki mondott ilyesmit? – de közben szépen hozzám bújt. Imádnivaló!

Ahogy az újabb összebújásnak vége lett, gyorsan visszakapkodtuk a cuccainkat magunkra. Közben megint eszembe jutott, hogy anyáék továbbra is itthon vannak, sőt, talán már apám is, mi pedig újdonsült nem korlátoztuk igazán magunkat… Ha eddig nem volt Akasaku számára tiszta az ábra, most már biztosra az. Ha pedig már itt tartunk! Lehet, hogy nem épp a legmegfelelőbb időpont, de mindenképp meg akarom tudni…

- Koiki! – néztem rá, ahogy még a pólóját igazgatta magán. Rám emelte a tekintetét, majd várta a folytatást – Neked… tetszik az unokatestvérem? – a srác arca először egészen döbbentnek tűnt, amit reméltem, hogy nem azért vág, mert most lebukott… Aztán behunyt szemekkel nevetni kezdett halkan. Elkezdett kiverni a víz. Most komolyan?! – Mi…? Mi az? Tényleg így van?

- Akashi-sama! – nyitotta ki a szemét, majd közelebb lépett hozzám csak mosolyogva – Komolyan ezt hiszed? – egy pillanatra elgondolkodtam. Most ezzel arra akar utalni, hogy nem? – Meg kell mondjuk hagyni, hogy amellett, hogy milyen rémisztően tud viselkedni, igazából nagyon kedves lány – ha valaki Akasakuról képes azt állítani, hogy kedves… egészen biztos bele van habarodva! – De Akashi-sama valóban azt hiszi, hogy nekem tetszik? – nézett rám kérdően, de még mindig egy vigyorral a szája szélén.

- Kérlek, válaszolj már Koiki! – tört ki belőlem, miközben közelebb léptem hozzá, és a pólójába markoltam.

- Fú! Akashi-samanak tényleg nehéz a felfogása… - sóhajtotta, majd a fülembe súgva folytatta – Én meleg vagyok. „Úgy” csak a fiúkat szeretem.