66. fejezet

66. fejezet

Az étel nem játék

- Francba! Koiki! Tudod, hogy szeretlek! – fordultam felé, fogtam meg a kezeit, és húztam a mellkasomhoz – Anélkül is szeretlek, hogy tudnám, mik a kedvenceid, hogy milyen hobbijaid vannak… persze leszámítva, hogy olyan szerencsétlenekkel lógjál, mint én… - ez az utolsó mondat a fejemben sokkal szebben és drámaiabban hangzott, a srác viszont csodálkozva pislogott rám erre – Sajnálom… Nem vagyok épp a szavak embere – engedtem le a kezeit, de Ő még mindig csak némán figyelt.

- Holnap menjünk el valahova, Akashi-sama! – szólalt meg végre, mire én döbbentem le egy másodpercre – Az utóbbi randink úgyis kicsit másképp folyt, mint terveztük…

- Oh, persze… - bólogattam bambán, majd picit felélénkülve folytattam – Este ki is gondolom a programot, és még korán elindulunk, hogy Akasaku ránk ne akaszkodjon!

- Akkor viszont korán menjünk aludni! – azzal már ült is vissza a sarkaira, és folytatta az étkezést.

Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, majd tértem vissza én is a levesemhez. Ahogy Koikire néztem, csak azt láttam, ahogy teli szájjal próbálkozik rágni. Közben már az állán csorgott le egy kis lé. Elmélyülten figyeltem pillanatokig, mire észrevette, és rám nézett. Fél kézzel odanyúltam, majd megdörgölve az állát megszólaltam egy perverznek szánt mosoly mellett:

- Gyakorolsz a holnapra? – erre kipirulva sietősebben kezdett el rágni – Aranyos vagy – nyomtam egy puszit a kis teli pofijára, amire csak egy kis tagadó hümmögést kaptam. Pár másodperc után megküzdött végre a hagyma-, gomba- és tofudarabokkal.

- Kipróbálhatok valamit, Akashi-sama? – egy ilyen kérlelő tekintetnek nem tudtam ellenállni, így csak bólintottam, mire megkért, hogy hadd etessen meg… Valahogy nagyon nem tetszett a dolog. Alapvetően elég furának tartanám az ilyet, de Koikitől, mint kérés, még furább volt… De kíváncsi is voltam, ebből mit akar kihozni, így beleegyeztem – Akkor hunyd be a szemeidet! – kérte még. O-ké… Ez egyre bizarrabb… De lehunytam a szemeimet, és miután kinyitottam a szám, éreztem, ahogy lassan, egyesével pakolgatja bele a darabokat… Egyre inkább sejteni kezdtem, hogy a végső cél, hogy az egész szám nekem is tele legyen ilyenekkel… De a srác egyszer csak megszólalt – Kész! – cöh, ez közel se volt annyira megtömve, mint a tiéd… csuktam be a számat.

Ő csak mosolyogva figyelt engem, az asztalon támaszkodva. Mit csinálhatott, ami ennyire vigyorgásra készteti?! Lassan elkezdtem rágni, mire egy másodperc alatt elkezdett égni a szám belseje. Mivel volt kaja benne, nem ihattam. Kegyetlen! Komolyan ki olyan elvetemült, hogy ilyen mennyiségű wasabit tömjön az ember szájába? Már azon voltam, hogy feladom kitartó látszatom, és elrohanok mosdóba, mikor Koiki odahajolt hozzám, és finoman harapdálni kezdte az alsó ajkam. De én már szinte sírtam a csípős íztől! Aztán gondolva egyet, csókká alakítottam a kis játékát, és szépen visszaadtam a feladónak is egy keveset még abból, amennyi akkor még a számban volt. A srác összerándult, és ha nem fogom le kicsit, el is menekül. Aztán az ajkaink elválása után heves lihegés közepett rohantunk egy kis vízért. És bár akkor nem épp úgy tűnt, de visszagondolva roppant mókás és emlékezetes volt.

- Fú, kegyetlen vagy, Koiki! – jelentettem ki két pohár víz legörgetése után – De örülök, hogy kedvességed viszonozni tudtam! – vigyorogtam rá, miközben Ő már a harmadik poharának kezdett neki. Pedig jóval kevesebb jutott csak neki!

- Jobban át kellett volna ezt a dolgot gondolnom… - levegőztette még mindig a nyelvét – Hülye ötlet volt odahajolnom hozzád.

- Dehogy is! Jól tetted! – vigyorogtam tovább, mire egy konyharuhát dobott a képembe.

- Idióta!