67. fejezet
Csak nem félsz?
A vacsora utolsó falatjainak
eltüntetése se ment éppen egyszerűen. Miközben békésen ettünk, egyszer csak
megjelent Kichairo, és kilökte Koiki kezéből a tálat. Szerencsére puhára esett
az edény, és nem lett baja, de a nagyrészt már csak léből álló levest örömmel
szívta magába a párna, amelyre elsőre esett. A kutya érdeklődve szaglászta meg
a pacát, majd minden további nélkül, figyelmen kívül hagyta, és bújt oda a
sráchoz. Én cseppet dühös voltam a dolog miatt, de Koiki nevetve dögönyözte meg
a kölyköt. Mondjuk, ha végiggondolom, mostanság szegényt nem igazán vettük
figyelembe, így érthető, hogy ez történt…
Sóhajtva feltápászkodtam, és
elindultam valami törlőrongyot keresni, nehogy anya még emiatt is lehordjon
minket. A konyhába érve felkapcsoltam az ottani villanyt is. Késő lehet már… Nagy
csend uralta a helységet. Ha nem hallottam volna, ahogy Kichairo lába dobol a
szomszéd szobában, talán még kissé ijesztő is lenne a hangulat itt. Az éles
fény zavaróan tűzött a szemembe, miközben tekintetem körbe-körbe járva kereste
a megfelelő rongyot. Most már picit éreztem, hogy ki vagyok fáradva és a
verekedésből szerzett sérülések még mindig néha bizseregnek a fájdalomtól. Győzedelmesen
léptem az ablak előtti konyhapulthoz, aminél megláttam egy célnak megfelelő
szivacsot. Felnyaláboltam, majd ahogy egy pillanatra az ablaküvegbe néztem,
mozgást láttam meg az ajtóban! Riadtan fordultam meg, de minden némának és kihaltnak
tűnt. A kutya lábdobogását se hallottam mondjuk… Lehet, hogy csak a srác az, és
kiugrott a mosdóba… vagy ijesztgetni akar… vagy esetleg Kichairo robogott el
csak… A szivacsot szorongatva a kezemben, lassan közelítettem az ajtó felé. Még
mindig nem hallatszott semmi sem, csak a heves szívverésem éreztem a torkomban.
Ahogy fordultam volna ki az ajtón, elém került egy a folyosó sötétjébe és a
konyha éles fényébe burkolódzott alak. Az unokatestvérem volt az, de ez azért
egy néma sikoly és megugrás után tudatosult csak bennem. Biztosra vettem, hogy
Akasaku mindjárt megjegyzi egy gúnyos mosoly mellett, hogy milyen beszari alak
vagyok, és hogy megszerzi tőlem akkor is a srácot (bár erre úgy tűnik, nincs
esélye)… de ehelyett a szemei a padlót figyelték, csendben volt és csak a
légzése árulkodott emberi mivoltáról.
- Minden rendben, Akasaku? –
néztem rá kérdően, azonban Ő csak kussban bambulta tovább a földet – Történt valami?
Vagy eltűnt valamid? – jutott eszembe a plüssmacija, amit nemrég dugtam el a
szekrényemben.
De a lány csak csendben nézett
a semmibe. Lehet, hogy alva jár? Gondoltam magamban, mikor hirtelen megölelt!
Szorosan hozzám bújt, a két keze a mellkasomon csimpaszkodott a pólómba. A szíve hihetetlen tempóban zakatolt. Vajon mi történt? És ha már az unokatestvérem
ilyen állapotban van, mi lehet Koikivel?! A gondolatra kicsit odébb löktem a
lányt, majd átrohantam vissza az asztalhoz. Nem volt ott senki! Egyre inkább
elfogott a rémület. Mi lehet vele?! Kétségbeesetten akartam a többi szobába is
berontani, de az ajtóban újra Akasakuba futottam, aki rémült tekintettel
próbált újból megölelni, mire a felkarjába markolva rábömböltem:
- Mi van itt?! Hol van Koiki?!
Mi a faszom történik?! – de az unokatestvérem csak egész testében remegett.
Aztán lassan hallani véltem, hogy ijedten mormol valamit az orra alatt.
Közelebb hajoltam, hátha kihallok belőle valamit. De a hangoktól kivert a víz:
- Mindjárt jön… Valami rossz
történik… megint… - nem tudtam, kiről beszél, de az tiszta volt, hogy nem
figyelt arra, amiket kérdeztem. Nem tudtam, rákérdezzek e egyáltalán. Nem
valószínű, hogy kapok tőle kielégítő választ, és a torkomban a félelemtől olyan
gombóc nőtt, hogy nem is igazán voltam képes jelenleg megszólalni…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése