78. fejezet

78. fejezet

Vonatozás

A nagyjából fél órás séta alatt Koiki felettébb csendes volt, annak ellenére, hogy terveim szerint ebben az időben beszélgettem volna vele mindenféléről, amíg még nem kell cenzúrázni a szövegemet a körülöttünk folyó tömeg miatt… De mikor kérdeztem tőle valamit, röviden válaszolt, vagy kikerülte a kérdést. Így gyorsan feladtam ezt az erőltetett, egyirányú „beszélgetést”, és némán sétáltunk végig az utcákon. A srác pár perc után abbahagyta az ujjaim görcsös szorítását, így egészen meghitt is volt ez a kis út. Bár még így is bennem volt az érzés, hogy hasznosabban is eltölthettük volna az időnket…

Ahogy lementünk az állomáson a peronhoz, Koiki kíváncsian pislogott a kijelzőre velem együtt. Néhány perc, és itt is a vonat. Tökéletes időzítés! Ahhoz képest, hogy elég apró állomás, kifejezetten nagy tömeg volt körülöttünk, így egy oszlophoz húztam a srácot. Miután jelenlegi helyzetben még a kommunikáció is nehézkes volt a zajoktól, csak egymással szemben állva dőltünk az oszlopnak. Koiki egyre vörösebben nézte a talajt és birizgálta a sálja végét. Ennyire zavarba ejtően figyelem? Pedig már a kezét se fogom! Nem igazán lehet más oka a dolognak. Amikor bejelentették a vonat érkezését, finoman megérintettem a vállát, mire megint összerándult.

- Mi baj van? – kérdeztem elállva az útját a peron széle felé.

- Nagy a tömeg… nem szeretem, amikor ilyenkor csinálsz ilyeneket… - mondta elnézve mellettem. Egy másodperc néma tombolás zajlott le a fejemben.

- Miért? Most épp mit is csináltam, ami ennyire kínos volt? – kérdeztem értetlenül. Valójában én nem hiszem, hogy azzal, hogy figyeltem, vagy egy pillanatra a vállához értem, átléptem volna bármiféle határt is!

- Hát… - piszkálta most már két kézzel a sálját – Sajnálom. Igazad van… Te nem csináltál semmit, csak biztos velem van valami gond…

- Koiki! – ragadtam meg a kezét, és egy kissé magam felé rántottam – Nincs veled semmi gond. Én így szeretlek! – egy kicsit még abban a pozícióban maradt, majd sietve felegyenesedett. Az arca egészen bíborszínben játszott.

- Idióta! Pont ezekre a dolgokra gondoltam… - próbálta arcát még jobban elrejteni. De folytatást már nem csatolhatott a dologhoz, hisz a vonat szépen mellénk siklott, majd kinyíltak az ajtók. Felszálltunk, és mivel nem sok szabad ülőhelyet láttunk, gyorsan elkaptam egy felső kapaszkodót. A srác egy másodperccel lemaradva nyúlt érte, majd ahogy záródtak az ajtók, kapaszkodót váltva a kezemet ragadta meg. Az emelkedett, elégedett vigyoromtól éreztem, ahogy vörösen elfordítja az arcát rólam. A következő megállóig így maradtunk, majd egy megüresedő hely felé tereltem Koikit. De mikor mondtam, hogy üljön le, csak legyintve elnézett mellettem.

- Na! Rossz rád nézni, milyen fáradt vagy! – bökdöstem a karját, próbálva jobb belátásra téríteni.

- Jó nekem így is… - húzódott kicsivel odébb. És ahogy követtem egy lépéssel, érzékeltem, ahogy valaki befoglalja a helyet.

- Szörnyen tudsz viselkedni – próbáltam a lehető legvádlóbb pillantással nézni rá.

Azt a majd fél órás vonatozást szinte végig csak ebben a témában csipkelődve töltöttük. Mármint én piszkáltam tovább vele, míg Ő megkísérelt figyelmen kívül hagyni. De nem tetszésemet nyilvánítottam efelől az egyre növekvő tömegben egy kisebb kanyarban… A heringként sorakozó embertömegben egyáltalán nem éreztem feltűnőnek, hogy a nekem háttal álló srác fenekébe markoljak. Szinte látni véltem a döbbent és zavart kis arcot, aki pillanatok múlva durcásan hátra is nézett… telibe rám. Mire egy gonosz vigyorral feleltem. Aztán egy másodperc alatt felzavart a bemondó hangja, és finoman elindítottam Koikit az egyik ajtó felé, magam előtt noszogatva.