110. fejezet

110. fejezet

Hülye Midorima!

Csendben voltam. Mégis mit mondhatnék? Kereken adjam tudtára, hogy érezni akarom? De nem várta meg, hogy megszólaljak…

- Rosszul vagy? Nagyon remegsz… - figyelt engem, de nem reagáltam. Persze, hogy remegek! – Fürödj le gyorsan! – lépett ki az ajtón, és csukta volna maga után... mire úgy, ahogy voltam a fal mentén lejjebb csúszva ültem a hideg kőre. A térdeimet átölelve borítottam az arcomat a vizes ruhákba – Akashi! – fölém állt. Eszem ágában sincs abbahagyni ezt! Miért nem képes legalább megölelni?! – Nagyon meg fogsz fázni… - előttem guggolt, miközben a kezeimet eltolva egyenesen a szemeimbe nézett. Annyira nem tudom feldolgozni, most akkor Ő mit akar! – Miért sírsz?

- Nem sírok! – ordítottam a képébe a könnyeimtől eltorzult látással.

- Tényleg nem értem, mit akarsz! – sóhajtott fel. A kezei az enyémekre voltak kulcsolva, hogy ne tudjam az arcom elé tartani őket. Olyan kellemesen áradt belőlük a hő…

- Mit nem lehet ezen érteni? – töröltem az orrom a csapzott ingem vállába, ezzel is leplezve kissé a zavaromat. Olyan közel van most! Hogy kerülhetne még közelebb?

- Akashi! Ha csak ki akarod sírni magad valakinek a vállán… kérlek, ne engem válassz! – mondta remegő hangon.

- Miért?! Miért ne lehetnél Te?!

- Mert… - már megint csak vörösen elnéz mellettem. Durcásan figyeltem és vártam a folytatást – Mert… Nem lenne számodra túlzottan kifizetődő…

- Nem értelek! Mi a fenéről beszélsz?! – ráztam a fejem értetlenül. Ha tényleg érez valamit irántam, mit akadékoskodik ilyenek miatt?

- Amikor ilyen közel vagy hozzám, én… nem vagyok önmagam! – meglepett. Mármint valami ilyesmire gondoltam egész eddig, de kimondva Midorima szájából…

- És ezt mégis miért bánnám meg? – kérdeztem vissza. Annyira rákvörös volt az egész arca – Hidd el, nem bánnák meg semmit… - jóval halkabban mondtam, remélve, hogy nagyobb hatást ér el. Ami egészen úgy tűnt, meg is lett! Elengedte a kezeimet, és lassan közelebb hajolt. Annyira lassú volt! A karjaimmal átkulcsoltam a nyakát, és magamra húzva újra megcsókoltam. Bizonytalan volt és félénk, de feltűnt, hogy kezdő próbát tesz… Mondjuk… feltehetőleg élete első csókja. Leszámítva az előzőt, ami nem tudom igazából, minek is számít… ahogy vége szakadt, megszólalt – Akashi! Tényleg ezt akarod? – válasz gyanánt megragadva a gallérját, újra visszarántottam egy csókra. Lassan, de biztosan fejlődik… Én is ilyen szörnyű voltam először? Ahogy a mellkasa a felhúzott lábaimra dőlt, éreztem, hogy milyen hevesen ver a szíve… Eszméletlen, hogy felcsigázta ennyi! – Akashi… - a szemüvege enyhén bepárásodott a leheletemtől. Elég kényelmetlen pozíció volt ez így…

- Nem mehetnénk a szobádba? – kérdeztem szenvtelenül, mire Midorima megint kipirult… aztán lemászott rólam, majd kezét nyújtva feltápászkodtunk a hideg kőről. Őszintén, én eléggé sietős léptekkel haladtam, mert míg megtettük ezt a rövid utat, ő semmit nem tett. Amint kinyílt az ajtó, megindultam célirányosan az ágy felé. Én tudom, hogy mit akarok! Midorima úgy tűnt, elég kényelmetlenül érzi magát… - Mi van? – kérdeztem rá, mikor még mindig az ajtóban álldogálva figyelt. Zavartan beljebb jött, majd ahogy mellém ért, rögvest az ágyára döntöttem. Miért viselkedik most ennyire kínosan? Fölé másztam, majd próbáltam egy hevesebb csókot kezdeményezni vele, amit kissé nehezen, de viszonzott. Oh, francba! Mi ez a nagy ellenállás most?! Én csinálnék valamit rosszul? Hülye Midorima! Még egy normális csókra se képes! Mondjuk… mit is vártam Tőle?