89. fejezet

89. fejezet

Nosztalgia

A ház összes szobája makulátlan tisztaságnak örvendett, ahogy Midorimaé is. Gondosan beágyazott, hatalmas ágy, rendezett íróasztal, régi stílusú, de kifejezetten ízléses, sötét fából készült ruhás- és könyves szekrény, utóbbi csordultig megpakolva szótárakkal, irodalmi művekkel és egy-két szórakoztatóbb jellegű regénnyel. A hatalmas ablakokon beszűrődő fény remek hangulatnövelő volt egy ennyire komor szobában.

- Ülj le, kérlek! – mutatott az asztal melletti székre. Leültem, és amíg kiment, érdeklődve vizsgáltam végig az íróasztalra kihelyezett könyvkupacot. A hétfői tancuccok voltak csak kikészítve… Már kezdtem elhatározni magamban, hogy megnézegetem a fiókjait is, mert biztosra veszem, hogy Mr. Tökéletességnek is van valami kis titka elrejtve itt. Azonban még csak megfordult a fejemben a gondolat, mikor belépett a szobába – Ma reggel, teljesen véletlenül találtam rá! – hogy őszinte legyek, elsőre fel se ismertem, mit tart a kezében. Utána, mikor rájöttem, akkor már csak pusztán azt nem értettem, miért is ilyen nagy szám ez… Feltehetőleg az értetlen tekintetem miatt elkezdett magyarázkodni – Ez még az a labda volt valaha, amelyiket közösen vettük még elsőéves korunk elején! – óh, már emlékszem! Arra ment rá abban az évben az újévi pénzem… - Emlékszem, hogy veled játszottam Murasakibara és Haizaki ellen legelőször. Nem sokkal vertek meg minket! Pedig akkor emlékszem, hogy visszakoztam velük, hogy bunda játék volt, mert Murasakibara és Te nem vagytok egy súlycsoport…

- Konkrétan ott nyavalyogtál Haizakinak, hogy cseréljen velem helyet, mert szerinted kicsi vagyok! – próbáltam a leggyilkosabbnak tűnő pillantásaim felé küldeni, mire védekezni kezdett.

- Ugyan, kérlek! Akkor még nem igazán ismertelek Téged… És amúgy se lettem volna szívesen ellene! Már megértem, hogy Aomine és Kuroko miért nem akartak egyik alkalommal se kijönni, mikor Haizaki is ott volt…

- Ja. De igazából az első játékot leszámítva mindig a nyerő csapatban játszottam – szedtem ki a kezéből a kissé beporosodott, leeresztett labdát – Kár, hogy még abban az évben feladta… Hiszen azóta edzéseken és meccseken kívül sose játszottunk… - Midorima megdöbbent, ahogy igazából én is, miután kimondtam! Furcsa visszagondolni arra, hogy milyen jó hangulatú is tudott lenni anno a kosarazás. Szép idők voltak…

- Hát igen… A csapat már nem az igazi… - húzta el a száját, közben nosztalgikus pillantásokat vetve a labdára – De remélem, hogy jövőre egy olyan csapatba kerülök, ahol legalább olyan jó lesz a hangulat, mint nekünk az elején! Hamarosan itt a Téli Kupa… A mi meccseinken kívül feltétlenül ott leszek a Shotoku meccseken! Te mit tervezel? Hova mész jövőre? – kérdezte érdeklődően.

- Hát… még fogalmam sincs… - én nem nagyon nézegettem ilyesmiket. Csak az az egy név lebegett a szemem előtt, amit Koiki a vacsoránál megemlített; Rakuzan – A Rakuzanról Te mit hallottál? – utánakérdezni talán nem árthat…

- Kosár és tanulás téren kifejezetten erős. Én is gondolkodtam rajta, de egy régi ismerősöm arra kért, hogy ne hagyjam egyedül a Shotokuba menni... Tudom, hogy nevetséges indok, de inkább mennék olyan helyre, ahol van egy ismerős szinte biztosan.

- Megértem – mondtam, majd visszaadtam a kezébe a labdát – Nekem is egy ismerős ajánlotta a Rakuzant.

- Milyen ismerősöd? – nézett rám kíváncsian. Nem mondhatom meg neki! Bár…

- Az a fiú, akivel valamelyik nap találkoztatok is edzés után.

- Oh, tényleg… - Midorima arckifejezése egészen furcsa volt. Egy másodpercre olyan, mintha fortyogna a dühtől, aztán elmosolyodik, pokerface, elgondolkodó, stb… - Amúgy honnan ismered azt a fiút? Még sosem láttam a Teikoban azelőtt – szólalt meg végre. Na de most mit is mondjak?

- Csak pár napja ismertem meg… - őszinték leszünk, csak picit torzítunk és elnagyolunk apróságokat… - A kisállat-kereskedésbe mentem körülnézni, ott beszélgettünk, aztán sikeresen gazdagabb is lettem egy kutyakölyökkel… - itt felnevettem egy kicsit – Hazáig velem jött, mert neki nem lehet otthon háziállata, és nagyon szimpatizált a kölyökkel. Másnap megsétáltattuk együtt, meg beszélgettünk sokat… - igen, nálam az ágyban… - aztán a szüleim nagyon szívesen fogadták Őt, így azóta már néhányszor volt nálunk… - miután ezt kimondtam, láttam meg, hogy Midorima mosolyogva figyel – Mi az? – kérdeztem durcás hangon.

- Semmi. Csak azon gondolkoztam, milyen jól kijöhettek egymással, ha már pár nap alatt ilyen mély kapcsolatot kiépítettetek…

- Mi?! Nincs köztünk semmi! – ráztam vörösen a fejem. Miért tagadom? Mármint, most már úgy is lebuktatott lényegében, nem?

- Nem is állítottam, hogy van köztetek valami… - vigyorodott el irritálóan, mire éreztem, hogy még jobban elpirulok. Francba! Mindig elbaltázom az ilyesmit!