107. fejezet
Testvérkéim!
Valóban nem csak dísznek
gomolyogtak a felhők az égen… Épp kezdett ismerős lenni a környék, mikor
hirtelen szakadni kezdett az eső. Nem különösképp érdekelt a dolog már. Egy kis
megfázás nem árthat annyit… A szél is egyre erősebb lett. Azt hiszem, egy kis
pihenő év közben most már biztosítva lesz!
Némán kullogtam a szinte üres
utcákon. Akik gyalogosak voltak, szinte mindegyszálig sietve rohantak kik
esőkabátba bújva, kik csupán kapucniban, fedezéktől fedezékig. Pedig milyen jó
érzés! A kapucnim alól kilógó hajtincseim egészen a homlokomhoz tapadtak, a
kabátom és nadrágom is teljesen eláztak, de mégis olyan kellemes… Mintha csak
az eső és én lennénk! Csak mi ketten… Előrenyújtottam az egyik kezem. Olyan
finoman hullnak rá a vízcseppek még ebben a megvadult szélben is! Tolonganak
azért, hogy melyikük maradjon ott, és melyikük hulljon a mélybe. Mind a
végsőkig küzdenek. Egyre többen vannak. Átláthatatlan már ez a kavalkád
közöttük. Szinte egységes patakként csörgedeznek végig a karomon, bekúszva a
kabátom alá. Kiráz a hideg ettől az érzéstől… bár lehet, hogy csak a jéghideg
érintése teszi… de mégis annyira fantasztikus!
Ahogy egyik utcán befordultam,
a szél szembecsapott, és lekapta a kapucnit is a fejem tetejéről. Nem gond.
Most már ott is érezhetem az esőcseppek kopogását. Olyan, mintha kiáltoznának!
Mint egy szurkolótábor! Azt akarják, hogy mindegyiküket magamhoz vegyem.
Szánalmas… Túl sokan vagytok. Ez képtelenség! De ezek a könyörgő kiáltások…
Egészen meghatódok! Kis apróságok, de mégis micsoda hangjuk van! Én is egy
akarok lenni közülük! Együtt kiáltozni… kissé önös érdekekért ugyan, de együtt!
Mind egyszerű, kicsiny esőcseppekként… És boldogan letámadni egy-két hozzám
hasonló alakot. Vagy csínyből rávetni magunkat egy-egy törött esernyős
balfácánra, akik összehúzva magukon a kabátot próbálnak minél előbb elmenekülni
előlünk. De nem hagynánk annyiban! Addig kergetnénk, míg egy hatalmas csapatunk
el nem ejtené. Mégis milyen jogon akar távol maradni tőlünk? Hiszen olyan
hihetetlen érzés magadon érezni az esőt! Bármilyen vadul zuhog, a cseppek mégis
csak puhán cirógatják a bőrödet…
Annyira remek! Lágyan simít
végig az ember arcán, elbújtatva maga mögé minden bajt. A könnypatakok
láthatatlanná válnak. Mindent elrejt a külső szemlélők elől. Imádom az esőt. A
gyengéd érintése megbabonáz! Egészen annyira, hogy kis híján összerogyok a
földön a gyönyörtől… vagy ez nem a gyönyör érzése lenne? Talán tévedek, és
azért kapaszkodok ebbe a villanypóznába, mert ehelyett a reménytelen szenvedést
érzem? Ugyan! Mindkettő egykutya! Ha valaki egy percig is esélyt kap az örömre,
a sarkában már ott is áll a kín… Széles, szadista vigyorral marja bele apró,
tűszerű fogait az ember szívébe, amint az védtelenné válik!
De hisz az eső más! Nem Ő mar
szívbe! Ami most ennyire elfacsarítja, az nem az időjárás vagy bármi kézzel
fogható! Ez a kegyetlen érzés egy emlék. Egy emlék, amelyet az eső ölelésében
egy másodpercre mintha újraéltem volna! Na, ez volt az, ami miatt alig bírtam
talpon maradni egy pillanatra! Miért törnek fel belőlem még ekkor is ezek a
szomorú, fájdalmas emlékek? Hát nem volt elég az, ami eddig történt velem?! Miért
kell még a természetnek is ellenem fordulnia?!
Összerántottam az öklöm, ezzel
szétrezzentve a rajta ülő cseppeket. Nem kell a vigasztalásuk! Visszahúztam a
kapucnit a fejemre, amivel talán csak még több vizet zúdítottam a nyakamba.
Aztán zsebre tett kezekkel haladtam tovább az esőfüggönyön át. Minek nekem az,
hogy még az időjárás is csúfot űzzön belőlem? Sajnálom, Apróságok! Nii-san még
fog veletek találkozni, de ez a mai nap nem egy hosszú, vidám délutánt nyújt
nektek Vele…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése