77. fejezet

77. fejezet

Sose csinálhatok semmit!

Így, hogy már minden a helyén volt az asztalon, megigazítottam a párnákat, majd az ablakban nézve a tükörképem egy másodpercre elszörnyedtem a még mindig kissé véraláfutásos és megdagadt arcomtól… Egy elfeküdt hajtincset próbáltam néhány próbálkozás erejéig lefésülni a kezemmel, de az akaratosan is égnek állt. Bár a jelenlegi kinézetemen nem sokat változtat a hajam, de azért reménykedtem benne, hogy legalább egy picit tudok rajta változtatni…

- Jó reggelt! – hallottam meg magam mögül apám hangját.

- Jó reggelt! – fordultam felé, mire egy kissé döbbent lett az arckifejezése.

- Pedig azt hittem, anyád csak túloz… - mondta a fel se tett kérdésre. Mi az? Ki van szívva a nyakam? Bár valószínűbb, hogy a verekedés nyomai feltűnőbbek…

- Ezt meg hogy érted? – kérdeztem azért vissza.

- Áh, az anyák mindig túloznak az ilyenekkel! Egy kis horzsolást is beállítanak már egy leszakadt végtagnak – nevetett egyet. Ergo, az én anyám nem túlzott… Tehát minden anya, kivétel az enyém… - De komolyan, amúgy hogy csináltad? Ennyire még sosem láttam, hogy szarrá vernek valakit.

- Neki mentem egy magasabb srácnak, úgyhogy belém kötött…

- Ne hisztizzél már folyton a magasságok miatt, fiacskám! – vigyorgott, miközben lekicsinylően a fejem tetejére téve a kezét megborzolta a hajamat. Mindig csak idegesíteni tud, vagy magasról tesz a létezésemre…

- Amúgy igazán felvehetnél valamit… - morogtam neki vissza, miközben az asztalhoz ültem – Én ilyen hassal nem villognék Koiki vagy Akasaku előtt…

- Oh, már megint itt van a kis barátod? – kérdezett vissza enyhe gúnnyal a hangjában. Vajon tud valamit? Vagy csak én képzelem bele így reggel?

- Ja, itt aludt – bólintottam, miközben akaratlanul is idegesen dobolni kezdtem az asztal lapján – De remélem, nem zavar, hogy itt van.

- Dehogy, dehogy! – emelte fel mentegetőzve a kezeit – Csak meglepett, hogy pár nap alatt ilyen jóban lettél valakivel – tehát ő még nem tudja a részleteket… de tippem szerint egy napon belül mindenről tudni fog, amit anyám és az unokatestvérem megosztanak vele.

- Jó reggelt, Seijuurou-san! – köszönt Koiki, ahogy belépett a helységbe.

- Oh, jó reggelt! – köszönt vissza apám, majd ránézve az órájára bocsánatot kért, és felkapva az ingjét kisietett a szobából.

- Ülj le! Csináltam reggelit – mosolyogtam rá. Így kimondva túlzottan hangsúlyozom, hogy Én készítettem… De végre megint elmosolyodott! Leült mellém, és nekikezdtünk széttörni a tojásokat. Aztán míg én kicsit bénáztam (de persze szigorúan azért, mert a srácot jobb kedvre akartam deríteni!), Koiki mosolyogva nyúlt a szójaszószért. Majd amíg vártam a tubusra, az állam a tenyerembe támasztva figyeltem. Még a nyakig begombolt ing gallérja felett is láttam a sötétebb kis szívásfoltokat… Csak mertem benne reménykedni, hogy annak ellenére, hogy nem nagyon emlékszem, hogy sok nyomot hagytam volna rajta, az összes tőlem származik, nem pedig a másiktól…

- Gond van, Akashi-sama? – nézett rám ijedten, feltehetőleg egy rosszalló tekintet miatt.

- Semmi – kaptam ki a kezéből a szójaszószt, majd finoman elkezdtem rácsorgatni a rizsre azt is.

- És akkor mik a tervek? – kérdezte, miközben a pálcikákkal elkezdte összekeverni a reggelit.

- Titok! – öltöttem rá a nyelvem, mire egy másodpercre felnevetett, majd egy körülnézés után a vállamra hajtva a fejét nagy kutyaszemekkel pislogott fel rám.

- Mondd el!

- Majd megtudod – nyomtam egy puszit a homlokára, mire sértődöttet játszva odébb csúszott vagy tíz centit, és kissé elfordulva nekikezdett az evésnek – Ne duzzogj már! – öleltem át finoman a derekát, mire összerándult.

- Na! Ne csináld már, Akashi-sama! – próbálta fél kézzel lehámozni magáról a kezeimet, míg a másikkal a reggelit mentette a kiborulástól. Kicsit megcsikiztem az oldalát, így kis híján kiöntötte – Hagyd… abba!

- Nya! Sose csinálhatok semmit! – váltottam megint ölelésbe, miközben az arcom a vállába temettem.

- Még hogy semmit… - mormogta, aztán nyugodt szívvel folytatta az evést. Lassan leváltam róla, és gyorsan pótoltam azt a pár falat lemaradásom is. Egészen vidámnak tűnt most. Lehet, hogy tényleg csak fáradt volt… kellett neki egy kis idő, míg felébred. És picit habzsolt… talán ennyire felcsigázta, hogy nem mondtam el, hova megyünk? Remélem, nem túl komolyak az elvárásai… kínos lenne, ha valami extrábbra gondolna, én meg beugrok vele az állatkertbe.

Reggeli után lényegében, míg kiértünk a házból, nem nagyon akartam hangoskodni, nehogy Akasaku felébredjen, aztán ne tudjuk levakarni. Így a tálakat is ott hagytuk az asztalon, csak felvettük a kabátjaink és cipőink, és már siettünk is. Időnk van még. Pillantottam a telefonom kijelzőjére. Az üres utcára kilépve megragadtam a srác kezét, és közelebb húztam. Lassan sétáltunk végig, majd a forgalmasabb résznél Koiki az első ember láttán aggodalmasan próbálta elválasztani az egybeöltött ujjainkat. De makacsul nem engedtem. Kabátban és az orrunkig felhúzott sálban úgyse ismernek fel!