111. fejezet

111. fejezet

Szende szűz vagy tüzes paripa?

Csalódottan ültem föl a combjára, és néztem le rá. Kerülte a tekintetem és az arca színe nagyjából a hajaméval volt azonos… Mégis mit kezdjek vele, ha ennyire életképtelen? Mélyet sóhajtottam, majd a vállai felett megtámaszkodva az arcához dőltem, mire kínos arckifejezéssel lehunyta a szemeit.

- Téged kicsit sem csigáz fel a gondolat, hogy letepertelek az ágyadon? – suttogtam halkan a fülébe. Biztosra vettem, hogy a válasz igen, a reakcióiból ítélve. Egy másodpercre visszafojtotta a lélegzetét, így szinte hallani véltem a heves szívverését. Százszázalékosan biztos vagyok benne, hogy lassan tűzbe jön! Finoman elkezdtem harapdálni a fülét, mire éreztem, hogy megfeszül alattam. Aranyos. Tökéletesen érintetlen, szűzi, bizonytalan arckifejezés… Sose hittem volna, hogy Midorimaról valaha is ilyet fogok mondani! Lassan a fél kezemet végighúztam a felsőtestén, majd megállítottam a nadrágján, mire újra összerándult. Apró mozdulatokkal játszadoztam az anyagon keresztül, közben a fülétől visszatérve a szájára. Annak ellenére, hogy még csak elölről kényeztettem, egészen kemény lett, és riadtan húzta össze magát alattam – Félsz Tőlem? – kérdeztem halkan, újra a fülén szórakozva a számmal.

- I… idióta! – válaszolta. Vigyorogva kezdtem intenzívebb mozdulatokat is alkalmazni – Akashi! Ne… szórakozz Velem! – búgta alólam.

- Miért ne? – nyaltam a fülébe.

- Ne legyél… ilyen gyerekes! Nem lesz ennek jó vége…

- Mi gond lehetne? – ha neki jobb, ha közben beszélünk, nekem mindegy. Izgató ez a hangszín…

- Ne próbálj meg kifigurázni! – elég hirtelen volt, ahogy lelökött magáról! Lefogta a kezeimet, és látszott, hogy a sírás határán van – Mégis mit akarsz elérni ezzel?!

- Ch… hát nem egyértelmű? – kérdeztem elnézve mellette. Zavar, mikor felettem van…

- Nekem nem – jelentette ki.

- Szexelni – böktem ki, hátha cseppnyi agya így könnyebben megérti…

- De hisz… mindketten férfiak vagyunk… - Ne már, hogy épp Ő akadjon fenn ilyenen! – Egyáltalán tisztában vagy vele, hogy két pasi hogy csinálja? – kérdezte vörösen, görcsösen a csuklóim szorítva.

- Tökéletesen.

- Akkor mégis… - kezdett bele, mire félbeszakítva megszólaltam.

- Ne játszd itt a szende szüzet, miközben totálisan fel vagy izgulva! – kínosan elfordította az arcát.

- Ez… ez annyira zavarba ejtő… - motyogta az orra alá. Mindjárt megtörik! A szorítása gyengül… - De ha komolyan ezt szeretnéd… ám legyen! – megnyugodtam volna végre, hacsak nem tűnik fel, hogy a két kezem a fejem fölött összefogja, és szabad kezével most Ő kezdett el engem kényeztetni lenn!

- Hé! Midorima! – próbáltam utat találni a kezeim kiszabadítására – Eressz el! – mélyen a szemeimbe nézett.

- Ha elengedlek, többet nem hagyod magadat… - felelte, közben egyre inkább a lábaim közé nyúlva. Ahogy tudtam, összeszorítottam őket. Az előbb még egész testében remegett és pironkodott, most meg ez! Hogy gondolja ezt?! – Akashi… - az ajkait az enyémekre zárta, és az eddigieknél jóval intenzívebben csókolt. Mocsok! Eddig erre miért nem voltál képes?! Közben egyre durvábban próbált betörni a magánszférámba. Ez így nem jó! De egyszerűen nincs elég erőm ellene… képtelen vagyok ellenállni! Éreztem, ahogy abban a pillanatban, ahogy feladtam, az ujjaival elkezdett a nadrágomon keresztül kényeztetni most már hátul is… Eközben a csókja egyre szenvedélyesebb és vadabb lett. Egyszerűen összehasonlíthatatlan volt az eddigiekkel. A keze olyan biztosan és ellenvetést nem tűrően mozgott, hogy igazán rá se ismertem Midorimara… Mégis hogy bizonyosodhatott meg ennyire rövid idő alatt a cselekedeteiben? Rémisztően nagy fejlődés zajlott le a szemeim előtt!

110. fejezet

110. fejezet

Hülye Midorima!

Csendben voltam. Mégis mit mondhatnék? Kereken adjam tudtára, hogy érezni akarom? De nem várta meg, hogy megszólaljak…

- Rosszul vagy? Nagyon remegsz… - figyelt engem, de nem reagáltam. Persze, hogy remegek! – Fürödj le gyorsan! – lépett ki az ajtón, és csukta volna maga után... mire úgy, ahogy voltam a fal mentén lejjebb csúszva ültem a hideg kőre. A térdeimet átölelve borítottam az arcomat a vizes ruhákba – Akashi! – fölém állt. Eszem ágában sincs abbahagyni ezt! Miért nem képes legalább megölelni?! – Nagyon meg fogsz fázni… - előttem guggolt, miközben a kezeimet eltolva egyenesen a szemeimbe nézett. Annyira nem tudom feldolgozni, most akkor Ő mit akar! – Miért sírsz?

- Nem sírok! – ordítottam a képébe a könnyeimtől eltorzult látással.

- Tényleg nem értem, mit akarsz! – sóhajtott fel. A kezei az enyémekre voltak kulcsolva, hogy ne tudjam az arcom elé tartani őket. Olyan kellemesen áradt belőlük a hő…

- Mit nem lehet ezen érteni? – töröltem az orrom a csapzott ingem vállába, ezzel is leplezve kissé a zavaromat. Olyan közel van most! Hogy kerülhetne még közelebb?

- Akashi! Ha csak ki akarod sírni magad valakinek a vállán… kérlek, ne engem válassz! – mondta remegő hangon.

- Miért?! Miért ne lehetnél Te?!

- Mert… - már megint csak vörösen elnéz mellettem. Durcásan figyeltem és vártam a folytatást – Mert… Nem lenne számodra túlzottan kifizetődő…

- Nem értelek! Mi a fenéről beszélsz?! – ráztam a fejem értetlenül. Ha tényleg érez valamit irántam, mit akadékoskodik ilyenek miatt?

- Amikor ilyen közel vagy hozzám, én… nem vagyok önmagam! – meglepett. Mármint valami ilyesmire gondoltam egész eddig, de kimondva Midorima szájából…

- És ezt mégis miért bánnám meg? – kérdeztem vissza. Annyira rákvörös volt az egész arca – Hidd el, nem bánnák meg semmit… - jóval halkabban mondtam, remélve, hogy nagyobb hatást ér el. Ami egészen úgy tűnt, meg is lett! Elengedte a kezeimet, és lassan közelebb hajolt. Annyira lassú volt! A karjaimmal átkulcsoltam a nyakát, és magamra húzva újra megcsókoltam. Bizonytalan volt és félénk, de feltűnt, hogy kezdő próbát tesz… Mondjuk… feltehetőleg élete első csókja. Leszámítva az előzőt, ami nem tudom igazából, minek is számít… ahogy vége szakadt, megszólalt – Akashi! Tényleg ezt akarod? – válasz gyanánt megragadva a gallérját, újra visszarántottam egy csókra. Lassan, de biztosan fejlődik… Én is ilyen szörnyű voltam először? Ahogy a mellkasa a felhúzott lábaimra dőlt, éreztem, hogy milyen hevesen ver a szíve… Eszméletlen, hogy felcsigázta ennyi! – Akashi… - a szemüvege enyhén bepárásodott a leheletemtől. Elég kényelmetlen pozíció volt ez így…

- Nem mehetnénk a szobádba? – kérdeztem szenvtelenül, mire Midorima megint kipirult… aztán lemászott rólam, majd kezét nyújtva feltápászkodtunk a hideg kőről. Őszintén, én eléggé sietős léptekkel haladtam, mert míg megtettük ezt a rövid utat, ő semmit nem tett. Amint kinyílt az ajtó, megindultam célirányosan az ágy felé. Én tudom, hogy mit akarok! Midorima úgy tűnt, elég kényelmetlenül érzi magát… - Mi van? – kérdeztem rá, mikor még mindig az ajtóban álldogálva figyelt. Zavartan beljebb jött, majd ahogy mellém ért, rögvest az ágyára döntöttem. Miért viselkedik most ennyire kínosan? Fölé másztam, majd próbáltam egy hevesebb csókot kezdeményezni vele, amit kissé nehezen, de viszonzott. Oh, francba! Mi ez a nagy ellenállás most?! Én csinálnék valamit rosszul? Hülye Midorima! Még egy normális csókra se képes! Mondjuk… mit is vártam Tőle?

109. fejezet

109. fejezet

Nem értem…

Ahogy elváltak az ajkaink, amint elengedtem az ingét is, hátrébb lépett, és döbbenten a szája elé kapta a kezét. Oh basszus! Pedig én tényleg azt hittem, hogy ferdehajlamú! De ebből a reakcióból ítélve már kezdek félni…

- Jobb lesz, ha megyek… - fordultam el, majd sietve elkezdtem visszarángatni a cuccokat. Francba! Komolyan? Azt leszámítva, hogy ezzel bebizonyosodott, hogy csak én látom bele az ilyesmit Midorimaba még… még kínosabb, hogy miket gondoltam közben! Először is, most már képben van azzal, hogy nem vagyok teljesen normális. Másodszor mégis hogy gondolom, hogy Koiki helyett használom pótléknak?! Rémesebb vagyok, mint valaha hittem! A fél cipőm már épp rám került, mikor megéreztem egy kezet a vállamon. Nem akartam most ránézni. Már csak azért se, hogy lássa a könnyeimet…

- Akashi… Én annyira sajnálom… - hallottam mögülem. Mit sajnál? Biztos azt gondolja, hogy Belé vagyok zúgva… - Én nem akartalak ilyenre kényszeríteni… és reméltem, hogy sosem veszed észre… - túl magas nekem időnként, hogy miről beszél! Ha valamit akar, érthetően mondja már! – Kérlek, felejtsd el, és maradj itt! Esküszöm, hogy többet ilyet nem csinálok! – miért, mit csináltál? – Maradj! – nem igazán értem, mit akar… de ha nem veszi zokon az előbbit, akkor végülis maradhatok, nem? Visszavetkőztem. Levettem a pulóverem is. Az ujjai és a nyaka vizes volt. Rázott a hideg… a teste melegét akarom érezni! De tudom, hogy nem szabad… - Siess a fürdéssel, nehogy megfázz! – lépdelt előttem a lépcsőn.

- Nem akarok fürdeni… - motyogtam az orrom alá, mikor már felértünk. Meghallhatta, mert kérdően rám nézett.

- Megnyugodtál már? – remegett a hangja… És Ő kérdezi Tőlem, hogy megnyugodtam-e?! Persze… én is elég nyugtalan vagyok… - Bocsi! Menj csak! – legyintett, és kinyitotta az ajtót előttem – Ha szükséged van valamire, csak… - elkezdte mondani a hülye szövegeit, mikor ahogy elmentem mellette, szinte magamon éreztem a testhőjét… aztán néhány másodperc múlva rájöttem, hogy beteljesítettem a vágyam, és már megint szorosan ölelem. Valamit mondani akarhatott, így felnéztem rá. Vörös volt az arca és kínosan nézett fölfelé… ennyire zavaró vagyok? De annyira nem akarom elengedni! Hosszan öleltem, mikor végre megszólalt – Akashi! Kérlek… ezt fejezd be! Mondtam, hogy ne csinálj hülyesé…

- Ha ennyire zavarlak, akkor hagyj engem hazamenni! – vinnyogtam az arcomat a mellkasába fúrva. Milyen idétlenségeket tudok beszélni…? Mintha Ő nem engedne haza…

- Ö… Sajnálom! Kérlek, zuhanyozz le gyorsan, aztán menj haza! Ígérem, hogy nem nyitok Rád, vagy bármi hasonló! Nem foglak zaklatni! – próbált eltolni magától közben, de én erőszakosan ölelgettem tovább.

- Nem értelek – jelentettem ki, mire abbahagyta az ellenállást, és lenézett rám. Én is felpislogtam rá, miközben próbáltam elmagyarázni a gondolataimat – Egyik percben úgy csinálsz, mint aki undorodik Tőlem… aztán a következőben elkezdesz védekezni, hogy maradjak csak, és nem fogsz semmi perverz dolgot tenni… Most akkor Te mit akarsz? – Midorima némán, elpirulva elfordította a tekintetét rólam. Lehet, hogy csupán nem hiszi el, hogy ezt teszem? Elképzelhető, hogy egész életemben bánni fogom, amit most teszek… de ha ez a helyzet, akkor így orvosolhatom, azt hiszem. Az arcom visszahajtottam a mellkasára, miközben a kezeim kissé elgyengültek, és finoman végigsimítottam a hátán, mire megrázkódott, majd odébb lépett megragadva az egyik kezemet, és rám ordított:

- Akashi! Szórakozol velem?! – picsába! Hát tévedtem volna? A fejem lehajtottam, és megint bőgni kezdtem.

- Miért… van mindenki ellenem? – suttogtam magam elé. Midorima pedig miért ad ilyen félreérthető jelzéseket mindenre? Elengedte a csuklóm is. Mit akar?! Mégis mit?!

- Mit akarsz Tőlem, Akashi? – hallottam meg a kínos csendet megtörve a bizonytalan hangját. Mit mondhatnék erre…

108. fejezet

108. fejezet

Ázott Akashi

A Shintaro ház előtt megtorpantam, majd egy kis önbizalmat összegyűjtve magamban, hosszan megnyomtam a csengőt. Egészen gyorsan kicsapódott az ajtó, és Midorima rohant ki rajta feje fölé tartva egy teikos dzsekit.

- Akashi? Gyere be gyorsan! – kiáltotta a szakadó esőben, kinyitva előttem a kaput. Kicsit szégyellem magam… mégis mit keresek én itt? Lehajtott fejjel lépdeltem mellette, míg az épületbe nem értünk – Megőrültél?! Ilyen időben az utcákon mászkálsz?! Legalább felvehettél volna valami vastagabbat! – közben sietve dobta le a cipőit, és felfutott az emeletre. Én is lassan megváltam az elázott kabátomtól és lábbelimtől. Épp, mikor a felsőmnek kerestem helyet, ahol nem zavarhat, Midorima a fejemre tett egy törölközőt, és vadul borzolni kezdte a hajamat vele – Óh, a francba… mi lesz veled, ha valami nagyobb nyavalyát is összeszedsz! – háttal álltam neki, még mindig lehajtott fejjel, a kabátomba markolva – Áh, azt add ide! Leteszem valahova! – vette ki a kezemből, miközben felhagyott a hajam szárításával… - Keresek neked valami száraz cuccot gyorsan! Nem kéne, hogy így mar… - nem tudom, miért, de olyan késztetést éreztem, hogy megöleljem… Midorima egészen lefagyott pár pillanatra. Annyira, hogy elejtette a kabátomat, ami a víztől súlyosan, hangosan ért földet – Akashi… - nézett le rám. De úgy tűnt, esze ágában sincs visszaölelni! Csak döbbenten figyelt, ahogy minden maszkom levetve, a törölköző alatt könnyes arccal, szorosan öleltem. Olyan jó érzés, ahogy érzem a légzését, a szívverését, a testhőjét… Nem akarom elengedni! – Akashi! Jól vagy? – húzta le fél kézzel a törölközőt a fejemről. Megint egészen megrökönyödött. Mintha eddig nem látszott volna rajtam egyértelműen, hogy sírok! Aztán hirtelen a vállaimra tette a kezét, mire reménykedve felpillantottam, de ezzel csak odébb tolt magától és kibújt az ölelésemből… - Akkor adok neked valami száraz ruhát! – fordult el sietve, és újra eltűnt az emeleten. Mi a gond? Miért viselkedik így? Én azt hittem, hogy ilyen állapotomban meglátva letámad… Csak én értettem volna félre a jeleket? Hallottam, ahogy fenn tesz-vesz… menjek én is oda? Vagy itt maradjak? Esetleg az lenne a legjobb, ha minél hamarabb eltűnnék? Lehet, hogy felkavartam azzal, hogy bőgve ölelgettem? Az ajkamba harapva álltam a lépcsősor alján. A víztől csöpögő nadrágom és zoknim lehet, hogy le kéne vetnem… De most nem értem, mi van vele! Ha ilyet csinálok, talán csak még jobban kerül és próbál elküldeni majd? – Lehet, nem ártana rendesen megtörölköznöd, vagy egy forró zuhanyt is venned, mielőtt belebújsz ezekbe! – állt ki az emeleti korláthoz Midorima egy kupac ruhát maga mellé terítve – Nos?

- Lehet, inkább elmegyek – motyogtam halkan – Köszönöm.

- Várj már, Akashi! – kiáltott utánam, ahogy lehajoltam a kabátomért. Elkezdtem visszarángatni magamra, mikor elkapta a karomat, és kissé megrántva maga felé fordított – Mégis mi van Veled?! Csak nem akarom, hogy bajod legyen! Legalább öltözz át, mielőtt elmész! – nekem nem erre van szükségem, Te idióta… - Kérlek, mondd el, mi történt! – néhány másodpercig némán nézett, miközben úgy éreztem, legszívesebben elsüllyednék szégyenemben, hogy mégis, miket képzelek… Megragadtam az inge nyakát, és magamhoz rántottam, majd bármiféle ellenkezést megelőzve a számat bármiféle teketória nélkül az övéjére tapasztottam. Becsuktam a szemeim, de el tudtam képzelni Midorima döbbent arckifejezését hozzá. Nem ellenkezett, de nem is csókolt vissza… olyan volt, mintha nem is élne… Vagyis nem teljesen! Éreztem közben a teste melegét. Ahogy a kezeim az ingét markolták, a szívverését is érezni véltem. De ha ennyire hevesen ver, akkor miért nem képes semmit se mozdulni? Mégis mit akar ez az ember, mit tegyek még?

107. fejezet

107. fejezet

Testvérkéim!

Valóban nem csak dísznek gomolyogtak a felhők az égen… Épp kezdett ismerős lenni a környék, mikor hirtelen szakadni kezdett az eső. Nem különösképp érdekelt a dolog már. Egy kis megfázás nem árthat annyit… A szél is egyre erősebb lett. Azt hiszem, egy kis pihenő év közben most már biztosítva lesz!

Némán kullogtam a szinte üres utcákon. Akik gyalogosak voltak, szinte mindegyszálig sietve rohantak kik esőkabátba bújva, kik csupán kapucniban, fedezéktől fedezékig. Pedig milyen jó érzés! A kapucnim alól kilógó hajtincseim egészen a homlokomhoz tapadtak, a kabátom és nadrágom is teljesen eláztak, de mégis olyan kellemes… Mintha csak az eső és én lennénk! Csak mi ketten… Előrenyújtottam az egyik kezem. Olyan finoman hullnak rá a vízcseppek még ebben a megvadult szélben is! Tolonganak azért, hogy melyikük maradjon ott, és melyikük hulljon a mélybe. Mind a végsőkig küzdenek. Egyre többen vannak. Átláthatatlan már ez a kavalkád közöttük. Szinte egységes patakként csörgedeznek végig a karomon, bekúszva a kabátom alá. Kiráz a hideg ettől az érzéstől… bár lehet, hogy csak a jéghideg érintése teszi… de mégis annyira fantasztikus!

Ahogy egyik utcán befordultam, a szél szembecsapott, és lekapta a kapucnit is a fejem tetejéről. Nem gond. Most már ott is érezhetem az esőcseppek kopogását. Olyan, mintha kiáltoznának! Mint egy szurkolótábor! Azt akarják, hogy mindegyiküket magamhoz vegyem. Szánalmas… Túl sokan vagytok. Ez képtelenség! De ezek a könyörgő kiáltások… Egészen meghatódok! Kis apróságok, de mégis micsoda hangjuk van! Én is egy akarok lenni közülük! Együtt kiáltozni… kissé önös érdekekért ugyan, de együtt! Mind egyszerű, kicsiny esőcseppekként… És boldogan letámadni egy-két hozzám hasonló alakot. Vagy csínyből rávetni magunkat egy-egy törött esernyős balfácánra, akik összehúzva magukon a kabátot próbálnak minél előbb elmenekülni előlünk. De nem hagynánk annyiban! Addig kergetnénk, míg egy hatalmas csapatunk el nem ejtené. Mégis milyen jogon akar távol maradni tőlünk? Hiszen olyan hihetetlen érzés magadon érezni az esőt! Bármilyen vadul zuhog, a cseppek mégis csak puhán cirógatják a bőrödet…

Annyira remek! Lágyan simít végig az ember arcán, elbújtatva maga mögé minden bajt. A könnypatakok láthatatlanná válnak. Mindent elrejt a külső szemlélők elől. Imádom az esőt. A gyengéd érintése megbabonáz! Egészen annyira, hogy kis híján összerogyok a földön a gyönyörtől… vagy ez nem a gyönyör érzése lenne? Talán tévedek, és azért kapaszkodok ebbe a villanypóznába, mert ehelyett a reménytelen szenvedést érzem? Ugyan! Mindkettő egykutya! Ha valaki egy percig is esélyt kap az örömre, a sarkában már ott is áll a kín… Széles, szadista vigyorral marja bele apró, tűszerű fogait az ember szívébe, amint az védtelenné válik!

De hisz az eső más! Nem Ő mar szívbe! Ami most ennyire elfacsarítja, az nem az időjárás vagy bármi kézzel fogható! Ez a kegyetlen érzés egy emlék. Egy emlék, amelyet az eső ölelésében egy másodpercre mintha újraéltem volna! Na, ez volt az, ami miatt alig bírtam talpon maradni egy pillanatra! Miért törnek fel belőlem még ekkor is ezek a szomorú, fájdalmas emlékek? Hát nem volt elég az, ami eddig történt velem?! Miért kell még a természetnek is ellenem fordulnia?!

Összerántottam az öklöm, ezzel szétrezzentve a rajta ülő cseppeket. Nem kell a vigasztalásuk! Visszahúztam a kapucnit a fejemre, amivel talán csak még több vizet zúdítottam a nyakamba. Aztán zsebre tett kezekkel haladtam tovább az esőfüggönyön át. Minek nekem az, hogy még az időjárás is csúfot űzzön belőlem? Sajnálom, Apróságok! Nii-san még fog veletek találkozni, de ez a mai nap nem egy hosszú, vidám délutánt nyújt nektek Vele…

106. fejezet

106. fejezet

Vihar lesz…

Kellett néhány másodperc, míg kigyógyultam a sokkból. Így nem is csodálom, hogy csak ennyivel lerázott tegnap… pedig azt hittem, valóban számítok neki! Azt hittem, igaziak a könnyei… és lám, az egész dolgon csak így túlesik?! Az arcom a kezeimbe temettem. Nem bírom! Hülye ötlet volt a tegnapiak után eljönnöm ide… bár arról, hogy idejöttem, azt hiszem, csak egy ember tehet…

Éreztem, hogy rezegni kezd a mobilom. Idegen szám villogott a kijelzőn. Egy mély lélegzet után felvettem végre.

- Seijuurou Akashi – szóltam bele, mire ideges, női hangot hallottam vissza.

- Aka-chan! Hol a francban vagy?! Az előbb találkoztam Furival, és azt mondta, nem is látott Téged! Eltévedtél, vagy mi van veled?!

- Akasaku… - a gondolattól, hogy nem rég beszéltek, csak visszhangzani kezdtek a nemrég hallott szavak a fejemben… a hangom egészen elcsuklott.

- Hol vagy, Aka-chan? Gyere a lelátóra! Elkapom neked Furit! – már hallottam, ahogy sietősen elindul, mire a készülékbe kiáltottam.

- Hagyd!

- Heh? Miért? – szinte éreztem magamon a kérdő tekintetet.

- Hagyd Őt békén! Ahogy engem is!

- Heh? Tettem valamit ellened, Aka-ch…?

- Azt hittem, már más vagy! De ugyanaz a szemétláda vagy, aki régen! Egyre aljasabb módon teszel nekem keresztbe! – ledöbbenhetett, mert csend uralkodott a vonal másik végén… idegesen kinyomtam. Mégis, mit gondol ez a lány? Hogy nem veszem észre, hogy minden, amit eddig mondott, csak ámítás volt, hogy jobban fájjon, mikor képen vág az igazság?! Undorító… annyira undorító…

Kimásztam a raktárból, majd mint egy lassított felvétel, kivánszorogtam az épületből. Sötétszürke felhők tömkelege fedte be az eget… Az időjárás valahogy jobban passzol most hozzám, mint tegnap este… Vajon havazni fog? Vagy csak esni? Netán jégesőt is kaphatunk? Azt kétlem… Pedig megnéznék most egy-két embert, amint a jég elől menekül, ami kegyetlenül hullik rájuk!

Mégis merre menjek? Ilyen állapotban haza semmiképp! És amúgy is… az unokatestvérem is otthon lesz… Nincs nagy kedvem az ő elégedett, szadista vigyorát néznem! De ilyen időjárás mellett nem lődöröghetek céltalanul az utcákon se… Hova mehetnék? Fedett hely… fedett hely… Talán meghúzódhatnék egy kávézóban! Bár ilyen arckifejezéssel, ha beülnék egybe, tuti addig zaklatnának, mi bajom van, míg ki nem borulok, és hagyom ott őket… De ha már a kávézóknál tartunk… Midorima tegnapi meghívása jutott eszembe abba a sushi étterembe. Vajon Ő mit szólna hozzá, ha csak úgy beállítanék? Ha nem tévedek, mondjuk… nem lehet belőle bajom. Feltehetőleg most Midorima lenne az egyetlen ember, aki örömmel elfogadná a társaságom… Bár cseppet tartok attól, hogy ennyire labilis állapotban mutatkozzak előtte! Lehet, el kéne felejtenem a dolgot… De a lábaim már vittek is az utcák sűrűjében. Bár nem voltam tökéletesen biztos, merre is találom a házat, nagyjából belőve az irányt sétáltam. Lassacskán kezdett feltámadni a szél is. Vihar lesz itt. Nagy-nagy vihar! Hogy hóvihar-e, azt még nem tudom. De hogy kíméletlen, az bizonyos! Nem tudom elképzelni, hogy Midorima rossz időben kidobjon maguktól!

105. fejezet

105. fejezet

A raktárhelységben

Egy darabig ott álltam még, magamban tépelődve. Majd mikor hallottam, hogy kinyílik egy ajtó a szomszéd folyosón, és egy fennhangon beszélgető, nevetgélő embercsapat tart erre, sietve néztem körbe, majd egy nem messze, félig nyitva hagyott ajtajú helységbe húzódtam. Még ha nem is Koikiék azok… nem akarom, hogy ilyen állapotomban bárki is lásson! Magamra húztam az ajtót. Valami raktárféle lehet… létrák és vödrök voltak elsősorban itt. Egy törött támlájú székre ültem az ajtó mellé. Majd ha mindkét csapat elhagyta ezt a helyet, kimegyek…

- Azért az utolsó pillanatban nagyon megrázott a gondolat, hogy pont az a kis taknyos szerezné meg a végső pontot! – hallatszott tompán egy srác hangja, ahogy az ajtó elé kerültek. Ne hívja taknyosnak Koikit! Egyik se! Még jó pár egészen ellenszenves mondat elhangzott tőlük, míg ki nem értek a folyosóról. Ch! Egyetlen rohadt ponttal győztek! Hogy lehet mégis ekkora a pofájuk?! Huh? Lépések hangját hallom megint! Közelebb csúsztam.

- Takagi-senpai! A hárompontosaid még mindig lenyűgöznek! – ez Mikoshiba lesz… Rei hangját már felismerem. Más meg nem hívná Hayatot senpai-nak… - Nem értem, Nigo-sensei miért szólt Rád olyan kegyetlenül!

- Ch! Mert nem voltunk elég jók! – ordított fel egy másik ismerős hang… - Komolyan nem értem, hogy mosolyoghattok ilyen idétlenül, miközben kurvára vesztettünk ezek ellen! Hayato! Mégis mi a faszomnak kellett annyit passzolnod ennek a szerencsétlennek?! Azt a kibaszott utolsó pontot mégis ki miatt vesztettük el szerinted?! – hallottam, hogy valami elrepül. A hangokból ítélve egy fémdoboz... aztán hirtelen éreztem, ahogy a falnak nyomnak valakit.

- Ne beszéljél így Furihata-senpairól! Igenis próbálkozott! Teljes erejéből próbálkozott! – Mikoshiba… az a bizonyos ártatlan bárány így kikel magából? Alapvetően mókásnak tartanám a helyzetet, de így, hogy Koiki a pártfogoltja… - Nem mondhatsz ilyeneket egyikükről sem! – hallottam egy újabb csapódást, amiből arra következtettem, a falnak nyomta újult erővel…

- Mikoshiba! – Koiki is végre megszólalt – Kérlek, fejezd be! Nincs értelme vele veszekedni…

- Már hogy ne lenne! Koiki! Miért fordítasz ennyivel hátat annak, ahogy viselkedik Veled?! Ha nem vagyunk ott, nem úszod meg ennyivel! – mégis miről beszél? Ha jól értem… Oohara megütötte?

- Azt mondtam, hagyd Őt, Goto Mikoshiba! – hallottam meg egy olyan hangszínen megszólalni a srácot, amelyet még sosem hallottam – Hagyd elmenni!

- Ch! – szinte láttam a jelenetet, ahogy a vörös elengedi Ooharat, aki hevesen ott is hagyja őket…

- Nem akarunk enni valamit? – hallatszódott még Hayato hangja, mire Rei hangosan helyeselte a dolgot.

- Mi szerintem hazamegyünk rögtön, Takagi-senpai – Mikoshiba és ha jól sejtem, Koiki még mindig az ajtó előtt vannak valahol…

- Akkor csak Shirokameval megyek… - zárta le a beszélgetést Hayato szomorúan – Majd holnap! Na, sziasztok! – a szőke kicsivel cifrábban, de ugyanúgy elköszönt. De mit csinálhatnak még ezek itt ketten? Egyre idegesebb vagyok. Totál csend van, de tudom, hogy itt vannak…

- Hé, Mikoshiba… - hallottam meg Koikit – Ma este át tudnál jönni? – gondterheltnek tűnt a hangja… vajon csak beleképzelem, vagy tényleg rólam van szó?

- Történt valami?

- Nem, nem igazán…

- Hát akkor? – talán ez a visszakérdezés volt az, amitől kicsit lenyugodtam. Ha tényleg lenne valamilyen… „extrémebb” kapcsolat közöttük, akkor nem mondott volna ilyet, nem?

- Csak… szükségem volna rád… - közben akaratlanul is elképzeltem ehhez a mondathoz Koiki rákvörös arcát… remélem, nem ez történik a valóságban, az ajtó túloldalán!

- Jó. Akkor előbb átugrasz hozzám? Nem szeretném, ha senpai egyedül menne haza! Így a legbiztonságosabb!

- Megtennéd, hogy nem senpainak hívsz állandóan? – ez a hangszín… nagyon nem tetszik nekem!

- Koiki~ - nagyon halkan mondta ki. Ez már félreérthetetlen! Tényleg ilyen gyorsan túladna rajtam a srác?!

- Induljunk! Tél van. Korán sötétedik… - hallottam meg Koiki hangját.

- Félsz a sötétben, senpai? – elindultak – Majd fogom a kezed, el ne tévedj…

Többet nem hallottam… de az utolsó hangok mélyen a tudatomba égtek. Minden eddig bennem felállított érzelem és tudat összekuszálódva dőlt romokba. Mégis mitévő legyek most?

104. fejezet

104. fejezet

Csalódottság

Második félidő, utolsó pár perc. Egyre idegesebb vagyok. Lassan indulnom kell. De a pontozótábla szerint nagyon szoros a meccs… Koikiék most is egyetlen ponttal vezetnek csupán. Mindegyikük eléggé ki van fulladva. A labda Ooharanál. De Ooharat ketten fogják, így nem tud egykönnyen megindulni! Akasaku már bökdösi az oldalamat, de ha most felállok, és lemaradok a végeredményről, Koikinek lesz is oka mérgesnek lenni rám! A nagydarab srác végre passzol az épp kiszabaduló Reinek! A kis szőke viszi, de az egyik ellenfél elszedi a labdát! És bedobja… Nincs sok idő. Az ellenséges csapat átvette a vezetést. Mikoshiba viszi a labdát a palánk felé, de megállítják!

- Indulj már! – könyököl az oldalamba Akasaku, mire felszisszenek, majd feltápászkodok. Amint elindulok az ajtó felé, hangos kiáltást hallok:

- Koiki! – akaratlanul is a pályára vetettem egy pillantást. Koiki fogadta a passzot, és minden erejével fut, maga mellett vezetve a labdát.

Ezt mindenképp meg kell várnom! Látnom kell, amikor ezen a meccsen pontot szerez! Csak Őt figyeltem. Minden lépésén látszott, hogy tényleg nyerni akar. Egy srác már nagyon rámászott, de úgy tűnik, meg tudja csinálni! Már nincs messze a palánktól. Kifejezetten közel van már a palánkhoz, mikor rádob végre. A mögötte érkező ellenfél már nem tud beleszólni. Ez a dobás már eldőlt!

Aztán egy másodpercre kirázott a hideg. Az a kosárlabda… lepattant?! Pedig annyira remeknek tűnt! Minden tökéletesen adott volt! Csak… a pontossággal voltak problémák… Koiki lefagyott. Szinte éreztem, hogy mindjárt elsírja magát. Csak állt egyhelyben, miközben a másik csapat megszerezte a lepattanót. De újabb pontot már nem tudtak szerezni… Egyetlen ponttal verték meg Koikiéket… méghozzá, ha úgy vesszük, miatta…

Felettébb kínos… Léptem a folyosóra, aminek a sarkán befordulva meg is láttam az öltözőket. Talán jobb lesz, ha itt várom meg, mint az öltöző bejárata előtt, ahol a csapattársai belém köthetnek! Torpantam meg ott. Láttam, ahogy kivonulnak a győztesek, majd Oohara a sarkában loholó kis szőkével. Majd megjelenik Hayato (a hosszú hajú), az edző és Koiki. A férfi leintette a valamit hevesen magyarázó Hayatot, aki erre ott hagyta őket. Amint lelép az edző, lecsapok a srácra! Idáig hallom, ahogy ordít Koikivel! A srác szemeiből feltörtek a könnyek is. Mit képzel ez a fickó magáról?! Meg akar halni?! Egyet előrébb léptem, hogy megpróbáljam megnyugtatni Koikit, de ekkor hirtelen meglátom, hogy megjelenik Mikoshiba is. Meg… megölelte Koikit hátulról, és az állát a srác feje tetejére tette… Valamit beszélt a dühös férfivel, mire az kicsit még idegesen, de odébb ment. A srác felnézett a másikra, majd felé fordulva ölelni kezdte… az arcát egészen az óriás mellkasába temette.

Hogy mit éreztem én ebben a percben, azt nem is tudom igazán megfogalmazni… Talán csalódottságot? Irigységet? Dühöt? Gyűlöletet? Megbánást? Bűntudatot? Mindenképp nem volt kényelmes érzés… A falnak dőltem a másik folyosó oldalán. Felfelé néztem. Nem akartam most sírni… se ordítani vagy bármi egyéb… Csak azt akartam, hogy valaki engem is megöleljen… Persze ez a valaki Koiki legyen! Habár… jelenleg úgy éreztem… valóban bárkitől elfogadnék örömmel egyetlen, árva ölelést is… Akár csak egy barátságos, alapvetően idegesítő hajborzolást… Vagy csupán annyit, hogy valaki átkarolja a vállam, és hogy el ne essek, magának támasztva hazalődörög velem…

Csak egy kis szeretetre vágyok, a francba is! Miért ilyenkor kell azt látnom, hogy rajtam kívül, mindenki lehet boldog?! Csak EGY kedves mozdulatot! Csak ennyit kérek! Miért nem lehet ennyit megadni nekem?! Mégis mi a fenével érdemeltem ki ezt?! Mit csinálok rosszul?! Mégis mit?! Miért nem lehetek boldog egyszer az életben?! Csak legalább egyszer!!!

103. fejezet

103. fejezet

Első félidő

A meccs első öt percében próbáltam nem Koikire összpontosítani, hanem valóban a játékra. Ezt nagyban segítette is azzal, hogy ez idő alatt egyszer se került hozzá a labda. Ezt Akasaku meg is jegyezte, mire mintha csak meghallotta volna, végre átpasszolták neki is. Kénytelen vagyok most már nézni… A mozdulatai lendületesek voltak, ugyanakkor már-már túlzottak is. Ahogy vezette a labdát, szinte úgy festett, mint egy kezdő! Erőt vitt a pattogtatásba, de a talaj és a keze közötti táv óriási volt! Könnyen megszerezhető így a labda… Kicsit meg is lepett, hogy az ellenfél hosszan menni hagyta, mikor végre bevágtak elé. És mikor ez megtörtént, a srác kis híján elhagyta a labdát… Lehet, hogy én vagyok kissé túlzottan lekezelő, és zseniként máshogy látom a dolgokat, de ez… Rei időben megjelent mellette szerencsére, és vitte tovább. Egészen izgalmasnak tűnik a dolog, amit nem vártam volna el egy ilyen meccstől… Bár a kis szőke rádobása pontatlan volt, Mikoshiba megszerezte a lepattanót, és újra neki passzolt. Kíváncsian figyeltem az eseményeket, és egészen meg is sikerült feledkeznem arról, hogy állandóan Koikit lessem…

Az első félidő végére, hála Akasakunak, minden nevet megismertem Koiki csapatában. Egy ponttal a másik csapat felett álltak. Ahogy levonultak a padokhoz, újra a kissrácra terelődött a tekintetem. Eléggé kifulladt… A padra ülve benyakalt egy palack vizet azzal a lendülettel, mire melléült Mikoshiba… valamit mondhatott neki, mert Koiki nevetni kezdett. Nem mondanám, hogy nem idegesít a dolog! Aztán a vörös srác a feje tetejére rakott egy törölközőt, és lekicsinylően összeborzolta a törölközőn keresztül a haját… Nem érdekel, miket mondogat nekem az unokatestvérem arról, hogy ne foglalkozzak ezzel az emberrel! Marhára idegesít! Ő miért lehet hozzá ilyen közel, miközben engem ennyire távol tart most magától?

- Aka-chan! – lökött meg a vállával Akasaku – Már megint milyen hülyeségeken gondolkozol? – valahogy… abba kell hagynom a folytonos pesszimizmusomat! Örülnöm kéne neki, hogy ez a lány ennyire megváltozott, például. Rámosolyogtam, mire egy másodpercre zavarba jött – Most meg min vigyorogsz, idióta? – csak szótlanul néztem vissza a kispadra. Épp az edző magyarázott valamit a fiúknak. Koiki még mindig a törölközővel a fején ült és figyelt. Így végignézve rajtuk feltűnt, hogy a kis szőke is egészen közvetlenül viselkedik… Oohara (amelyik srác megvert) ölében ült… Most csak én lennék túlzottan furcsa, és látok bele dolgokat, vagy tényleg körülöttem mindenki így viselkedik? – Aka-chan? Olyan csendes vagy… - nézett rám a lány – Már csak a második félidő, és beszélhetsz Vele… – igen. De akkor mit is mondjak neki? Mindenképp egy bocsánatkéréssel kell kezdenem mindenért, ahogy Akasaku ajánlotta! De utána? Majd csak folytatódnak az események maguktól? Ha rögtön megbocsát, feltehetőleg minden rendben fog menni… De mi van, ha nem így történik? Akkor mégis mit mondjak, ha mondjuk azt mondja; ennyivel ezt nem lehet csak úgy elintézni? Ha pedig hagyom magamnak a dolgot, és olyan dolgokat teszek vele, amiket nem kéne… talán már erőszaknak is számítana! – Ne görcsölj ennyire! – az unokatestvérem felé fordultam – Furi biztosra veszem, hogy meg fog bocsátani, ha látja rajtad, hogy őszintén sajnálod a dolgot! Ő nem az a fiú, aki elkezdene aggályoskodni. Legfeljebb zavarában! Akkor pedig nincs mit tenni! – kacsintott rám, mire kicsit belevörösödtem… - Nem lesz olyan vészes, mint amilyennek most tűnik! Csak légy hozzá kedves, és lehetőleg ne fektesd le! – figyelmeztetően felemelte a mutatóujját is – Ha bármi ilyet is elkezdenél, most valahogy előtte tudakold meg tőle, hogy Ő benne lenne-e ilyesmiben egyáltalán! Ki tudja, mennyire van most rendben szegény… - úgy szégyellem magam emiatt! Nekem őszintén szólva fel se tűnt, hogy tegnap ennyire rosszul volt… Bár ez megmagyarázhatja, hogy miért nem akart velem együtt fürdeni, miután ki akart mászni az ágyból… meg igazából végig elég hűvös volt ilyen téren tegnap! Óh, a francba! Tényleg ennyire erőszakos voltam, mikor utoljára csináltuk?! Bár meg kell hagyni, tényleg elég ideges voltam akkor…

102. fejezet

102. fejezet

Idegesnek tűnsz…

Mint kiderült, Akasaku nem csak rólam szerzett információkat… Koiki összes csapattársáról hallott ezt-azt. A nevek felsorolása után nekikezdte volna nekem leelemezni mindet, mikor hirtelen a pálya felé mutatott:

- Jönnek is! – egy magas, vörös srác ment elöl, aki mögött csak néhány másodperccel később tűnt fel Rei, a sarkában Koikivel… hosszan figyeltem Őt. Szokatlan volt kosármezben látni… Már megszoktam, hogy vagy sulis cuccban van, vagy anélkül… - Mikoshiba tényleg hatalmas! – rázott ki gondolataimból a lány hangja. Érdeklődve mértem végig az egész csapatot, mire egy másodpercre megfagyott a vér az ereimben… Leghátul az a srác állt, akivel pénteken volt az a kis incidensem! Mellette meg, amelyik utána próbált ott anyáskodni felettem. Összeszorultak az ökleim. Ezek a szemetek, hogy lehetnek egy csapatban az én Koikimmel?! – Hm? Aka-chan? Minden rendben? – pillantott rám az unokatestvérem, mire próbáltam kissé elnyomni a gyilkos aurát magam körül.

- Hát persze… - sziszegtem a fogaim között. Másodpercek múlva kicsit feloldódtam, és Akasakura nézve megkérdeztem – Melyik Mikoshiba?

- A vörös – bökött is arrafelé. Mintha mutogatással könnyebben kilehetne venni… Azért nem volt nehéz dolgom kiszúrni a srácot. De egy cseppet meglepett a dolog! Nem mondom, hogy magasabb, mint Murasakibara vagy ilyesmi… de mindenképp nem átlag magas! Koikinál simán nagyobb volt egy fejjel! És ez a kouhaia?! Rémisztő… Amelyik megvert, se volt alacsony, de szemlátomást kisebb volt Mikoshibanál!

- Hatalmas… - dadogtam halkan.

- Tényleg egy óriás, de elvileg olyan ártatlan… - valahogy ettől csak még inkább keringett bennem a gondolat, ahogy a „kis” kouhaia, mikor senki más nem látja, levetkőzi látszatát, és rámászik Koikire… - Aka-chan! Már megint mi jár a fejedben? – bökte meg a homlokom – Idegesnek tűnsz…

- Persze, hogy ideges vagyok! – bömböltem a képébe – Nem normális, hogy egy csapatban játszik Koiki azzal a sráccal, amelyik tegnapelőtt szarrá vert, meg amelyik utána odament hozzám segget nyalni, meg azzal, aki miatt ez az egész történt, és végeredményben egy „jószívű” behemóttal, akiről annyit mesél mindenkinek! – Akasaku rám pislogott nagy szemekkel, majd reagált.

- Már mindenkiben csak a rosszat látod és féltékenykedsz rá?

- Nem vagyok féltékeny!!! – mit csinálok? Úgy nézhetek ki, mint valami hisztis óvodás…

- Aka-chan… - mosolygott csak rajtam a lány. Tudom, hogy ezzel csak még inkább beismertem, hogy igenis féltékeny vagyok rájuk… - Mindjárt kezdenek! Kicsit felejtsd el a múlt negatív részeit, és inkább azt figyeld, ahogy Furi játszik! Biztos örül neki, hogy megnézzük.

Lehet, hogy igaza van… de mégis, hogy ne vegyek tudomást a körülötte lévő emberekről? Ha ezt csak így meg lehetne oldani, már most simán odamehetnék hozzá… de persze ez nem így működik. De mindenképp el kell picit vonatkoztatnom! Vajon milyenek az erőviszonyok a két csapat között? Alaposan végigmértem a tagokat. Az ellenséges játékosok nem tűntek rossznak, bár távol álltak a teikosoktól… Viszont Koikiék csapata meglepően változatos volt! A hosszú hajú srác teljesen átlagos, japán kosarasnak tűnt… Mikoshiba meg a másik nagydarab roppant komoly aurával rendelkezett. Rei meglepően jó izomzatúnak és fürgének tűnt. És ott volt Koiki! Ijesztően kilóg a sorból… ha jól értettem, az előző évben is kosarazott már. De akkor mégis hogy lehet ennyire elhanyagolható kinézete?! Aomine, aki már vagy egy éve kihagy minden edzést, és csak zabál és a tetőn szunyál, még mindig tökéletes… Kise, aki nincs egy éve talán, hogy csatlakozott, kifinomult, fantasztikus izomzattal rendelkezik… Valahogy nevetségesnek érzem a dolgot…

101. fejezet

101. fejezet

Húsz perces séta egy fujoshi-val…

Lassan tizenhat éves leszek, ennek ellenére mégis azt kell elszenvednem, ahogy Akasaku előadást tart nekem újfent az azonos neműek közötti szexuális kapcsolatról… Miután már az út első öt perce ezzel telt el, idegesen rámordultam:

- Már épp elégszer csináltam, hogy a tanácsaid nélkül is meglegyek vele! – a lány elpirult, majd vigyorogva megkérdezte:

- Miért, hányszor is feküdtetek eddig le? – hm… lássuk csak… először a fürdőszobában volt, hogy be is tettem neki, aztán másnap vacsora előtt… ha beleszámítjuk, amikor a másik énem volt vele, azzal már három… utána másnap csak majdnem… de nem! Aztán mégis. És utána este volt az az eset, mikor a másik énem is ott volt…

- Ötször – mondtam is ki szenvtelenül, majd néhány másodperccel később rádöbbentem, hogy igazából az unokatestvérem se valószínű, hogy komolyan elvárta, hogy el fogom neki mondani… főképp a reakciójából ítélve… olyan rák vörös volt a hallottaktól… - Öhm… Minden… okés? – kérdeztem.

- Igen, bocsi – vette el az arca elől a kezét – Csak nem hittem volna, hogy ilyen nyíltan megosztasz velem ilyesmit… De annyira örülök is ennek! – mosolygott rám – És milyen pózokban csináltátok? – ragadta meg a karomat is. Már elkezdtem volna komolyan elgondolkozni rajta, mikor rájöttem, hogy hülye vagyok, hogy megint eljátszom ugyanezt.

- Azt hiszem, ez már tényleg nem tartozik Rád – jelentettem ki hűvösen, mire lebiggyesztve az alsóajkát, sértődött arccal elfordult.

- Jól van. Ha így állunk… - némán jött mellettem… vagy fél percig, mire újra fellelkesülve folytatta tudása fényezését előttem. Annyira idegesítő volt… de valahogy mégse éreztem most ellenszenvet. Akasaku talán valóban csak általam lett félreismerve, és amiért kiskoromban gonosznak könyveltem el, éreztem fenyegetőnek, mikor ideért? – Min gondolkoztál el? – nézett rám kíváncsian – Elképzelted Furit ebben a pozícióban? – kérdezte egy perverz vigyorral.

- Mi? Dehogy is! – mentegetőztem. Azt se igazán figyeltem, mit beszélt az előbb…

- Na persze! – kacsintott rám, majd folytatta a végeláthatatlan beszédét.

Lassacskán megérkeztünk Koiki sulijának udvarába, ahol néhány ember és kihelyezett tábla jelezte csak, hogy meccs lesz. Az épületbe belépve könnyen megtaláltuk a lelátót, amin már jó páran ültek. Sietve helyet foglaltunk az unokatestvéremmel. Tökéletesen beláthattuk a pályát és közel volt a folyosóhoz, amelyen feltételezéseim szerint az öltözők lehettek. A túloldalt lógó óra jelezte, hogy még körülbelül negyed óra van a kezdésig. Gyorsabban ideértünk, mint hittem!

- Kezdek kíváncsi lenni… – hallottam meg Akasaku hangját.

- He? Mire?

- A kouhaiára. Azt mondta, nem mindennapi! – ilyeneket mondogat Koiki mindenkinek, és ne legyek féltékeny? Komolyan! Miért nem tudja legalább most visszafogni az ilyesmiket? – Aka-chan! Mondtam, hogy Rólad jóval többet mesélt! Ne vágj már ilyen savanyú képet!

- Mégis miket mondott Rólam? – ha folyton ezzel jön, és igaz, akkor biztos fel tud idézni ezt-azt!

- Na-na! Nem szeded ki belőlem az efféle titkos információkat! Mégis mit gondolna rólam Furi, ha csak így kitálalnám Neked a dolgait! – most megint csapdában vagyok. Ez lehet egy hazugság is, hogy hárítson! De ha igaza van, újra csak a hitetlenkedésemre mutatok rá…

- Jól van. Nem faggatlak erről… - adtam be a derekam, bár fúrta az oldalam a kíváncsiság. Miket mondhat Koiki ennek a lánynak? Vajon elmesélt neki olyat, ami kínos? Azokból a perverz vigyorokból sajnos kinézem…

100. fejezet

100. fejezet

Az idő csak úgy repül…

Idegesítően lassan telt el minden egyes másodperc. A tanulásban lényeges haladást nem értem el, az ebédet unottan piszkáltam a pálcikákkal, miközben körülöttem mindenki némaságban evett, ezt követően is szinte szótlanul segédkeztem anyámnak a mosogatásban és elpakolásban… Az idő pedig eszméletlen lassan vánszorgott.

Mikor újra a szobámba zárkóztam, háttal az ágyamra dőltem, és a plafont bambultam. Ha Koiki itt lenne, biztos csak úgy repülne az idő… lekésnénk a meccsét is. Valamikor estefelé hagynánk el a szobát, akkor is pusztán egy gyors zuhanyzás erejéig… Oh, francba! Igaza van Akasakunak! Mikor a sráccal vagyok csak a szexre tudok gondolni! Sőt! Ami még ijesztőbb… ha csak Koikire gondolok, rögtön a szexre asszociálok! Mióta vagyok én egy ilyen beteg, perverz állat?! Mélyesztettem a körmeimet a fejbőrömbe, közben ide-oda forogva az ágyamon. Kívülről kifejezetten furán nézhetek ki… Csak nyugi! Most, mikor találkozunk, türtőztetnem kell magam! És csak akkor történhet ilyesmi, ha úgy néz ki, nagyon azt akarja… vagy csak egy kicsit… vagy ha megint úgy csókol, hogy bennem ezt az érzést kelti… De újra rossz felé kalandoznak a gondolataim! Lehet, hogy be kéne ismernem magamnak, hogy valójában csak emiatt nem tudom elengedni…? Tényleg csak szextárgyként érzem szükségét?! De hisz… én is azt akarom, hogy ne csak ennyi legyen közöttünk. De ha ez így van, miért tűnik mégis úgy, hogy nem? Hm… ha csak vágykielégítésre kéne nekem, akkor igazából bárki jó lenne? Gondolkozzunk… ha Midorima mondjuk tényleg rám mozdulna… Áh, nem! Soha! Fúj! Ott rúgnám pofán, ha egy félreérthető mozdulatot is tenne! Akkor minden rendben velem? Valóban Koikit szeretem? Végiggondolva a másik énemet nem sokon múlt, hogy megdöntsem… Lehet, hogy pusztán a szerepe zavarna Midorimanak? Ha mondjuk Koiki helyén lenne… nevetséges! El se tudom képzelni, hogy Ő kérjen engem, hogy… Ennek semmi értelme! Szeretem Koikit! És nem csak azért, mert hagyja, hogy kiéljem rajta a szexuális vágyaimat! Önmagáért szeretem, amit bár még csak kevésbé ismerek, de amit igen, azért oda vagyok! Szeretem a cuki, kisgyerekes viselkedését, ami időnként átvált a vad, felfoghatatlanul tetszetős énjébe. Szeretem, ahogy a nevem kiejti. Szeretem, ahogy mindig hozzáteszi a ’sama’ végződést. Szeretem, ahogy minden apróság hallatán rákvörös lesz az arca. Szeretem, ahogy nevet, mosolyog. Szeretem, ahogy Kichairoval játszik. Szeretem a főztjét is! Még azt is szeretem, ahogyan épp megró valamiért! Mégis miért ne lennék szerelmes belé?!

A telefonom kijelzőjére néztem. Még egy óra, mire indulunk… Mégis mit csináljak én addig? Indulásra készen állok. Cipőt, pulcsit, kabátot felveszem, és már mehetnénk is! Miért kell ennyit várnom még, hogy találkozhassunk?! Arról nem is beszélve, hogy miután elindulunk, utána is csak fél órával később láthatom meg, amit követ egy teljes, negyvenöt perces meccs, miután végre szembekerülhetünk egymással! És még csak az sem biztos, hogy látni akar! Francba!

Kopogtattak az ajtómon, mire felültem, és kérdőn néztem arrafelé. Az unokatestvérem lépett be rajta. Ugyanaz a cucc volt rajta még mindig, de valahogy mégis más lett a kisugárzása. Nem tudom megérteni a lányokat, hogy képesek erre… Most egyértelműen feltűnőbb volt, kifejezetten csinos… ha szabad rá ilyet mondanom, mint rokona, dögös volt. Annak ellenére, hogy milyen deszka…

- Aka-chan! – nézett rám – Attól még, hogy Furi kifejezetten elnéző volt veled szemben, most igazán kikupálhatnád magad! – mi? Inget vettem fel és nyakkendőt! Ennél hogy akar belőlem igényesebb darabot kihozni? – Még szerencse, hogy itt vagyok – mosolyodott el, majd leült mellém, és elgondolkodva figyelt.

- Mi a gondod…? – az ujját a számhoz nyomta, elhallgattatva engem.

- Csend! Megzavarsz! – néhány pillanatig még nézett – Gyere velem! – kapta el az ingujjam, majd maga után húzott.

A fürdőszobában leültetett, majd minden megszólalásomnál elkussoltatott. Egy darabig a hajammal szenvedett, aztán az ingemet igazgatta (perceken keresztül!), újrakötötte a nyakkendőmet, aztán nem tudom honnan, de kirohanva a fürdőből, visszatért valami minőségi férfi parfümmel… Mikor mindennel végzett, körbejárt, majd hirtelen a nyakamba ugrott.

- Tökéletes! Furi le se fogja tudni venni rólad a szemét! – közben a tükör felé mutatott. Valóban határozottabbnak és rendesebbnek tűntem, mint ahogy először kinéztem, de… nem olyan szembetűnő a változás… - Lassan mehetünk is! – kacsintott rám a lány. Mi?! A telefonom valóban azt mutatta pár perc múlva indulnánk… Mennyi időt el lehet tökölni ilyen értelmetlen hülyeségekkel!

99. fejezet

99. fejezet

Délutáni program

A délelőtt folyamán részletesen elkezdtem áttanulmányozni a Midorima által hozzám juttatott pénteki anyagot. Ha nem akarom lerontani az évemet, mindenképp több figyelmet kell szentelnem a tanulásnak! Az ágyamon hasaltam, egy kinyitott matekfüzet felett, és próbáltam értelmezni a benne szereplő képleteket. De valahogy képtelen voltam ezen gondolkozni… Egyszerű, érthető kis anyagrész volt, azonban mégis majd fél órán keresztül csak bambultam és a tollam végét rágtam. Nincs ehhez most energiám… folytam el az ágyamon. Talán, ha más tantárggyal foglalkozok… halásztam elő egy munkafüzetet, majd a megfelelő oldalon felcsapva olvasgattam a bejelölt feladatot, míg nem tudatosult bennem, hogy már vagy tizedik alkalommal futtatom át a sorokon a szemeim.

Sóhajtva feltápászkodtam az ágyamból, és lenyújtogattam a tagjaimat. Nem éreztem magam frissebbnek tőle… Akkor pihenésképp beszélek Akasakuval, hány órakor kéne indulnunk. Tökéletes ötlet! Kiléptem a szobámból, ahol kis híján apámmal összeütköztünk.

- Hova sietsz? – kérdeztem tőle, elhúzódva az útjából.

- Sürgős ügyben hívtak, hogy menjek be! De nem tart sokáig, úgyhogy délután végre nekikezdhetünk a kutyaháznak!

- Délután? – kérdeztem utána. Gyorsan vette is már a cipőjét, miközben helyeselt – Délután Akasakuval megyek valahova – apa meglepve rám nézett.

- Tényleg? Nos… első a vendég… de azért siessetek haza segíteni, kérlek! Szia! – rohant is ki az ajtón.

Hát… a meccs nem tarthat túlzottan hosszú ideig… de majd azért mindenképp távol kell tartanom Akasakut itthonról, míg én nem érek vissza. Ezt is meg kell akkor még beszélnünk. Kopogtam az ajtón, majd benyitottam. A lány zavartan kapta rám a tekintetét, miközben kihúzta a fülhallgatót a füleiből.

- Mi? Mit szeretnél, Aka-chan?

- Mit csináltál? – néztem rá kérdőn, mire vörösen hozzám vágta Kiiromat.

- Fogd be! Én kérdeztem előbb! – sose fogom tudni megérteni…

- Csak meg akartam kérdezni, hogy hány körül akarsz elindulni a meccsre…

- Te velem együtt akarsz menni? – he? Ez csak nekem tűnt egyértelműnek? – Hát… kettőkor kezdődik, úgyhogy előtte egy fél órával gondoltam…

- Remek – mosolyogtam kínosan. Azt hitte, nélküle mennék? – Oh, és még valami! Megtennéd, hogy a meccs után megvársz? Apának azt mondtam, együtt megyünk valahova…

- Éppenséggel megvárhatlak… - kezdte elgondolkozva – De ha letepered, akkor nem szeretnék gyertyatartó lenni! – gyertyatartó? Nagyon értetlen lehetett megint az arckifejezésem, mert folytatta – Érted... ha mondjuk arra juttok, hogy a békülős szex a megoldás…

- Jó, jó! Elsőre is értettem! – hadonásztam előtte újra a kezeimmel. Hogy beszélhet ilyen dolgokról ilyen szabad szájúan?

- Azért meg tudom érteni Koikit is, hogy bejössz neki… olyan cuki tudsz ilyenkor lenni – vigyorgott a képembe, miközben totál kivörösödtem. Nem normális, ha az ember nem egyfolytában szexualitásról beszél? – Szóval szólj, kérlek, mielőtt ilyesmibe fognátok! – zavartan bólintottam. Olyan kínos, ahogy ezekről ilyen nyíltan beszél… - Amúgy nagyon szívesen segítek ilyen témában, ha gondolod! – nézett rám csillogó szemekkel – Tanácsért forduljatok csak hozzám! – bizarr…

- Aha… Jó… Persze… - bólintottam vörösen – Akkor én megyek is… Köszönöm – hagytam is el a szobát. Mi ez a lány?! Miért akar nekem ebben a témában tanácsokat adni?! Mégis hogy tudhatna egy lány tanácsot adni két fiú szexuális együttlétét illetően?! Mi járhat ilyenkor a fejében?

98. fejezet

98. fejezet

Köszönöm. Bocsánat. Elnézést.

Reggel arra keltem, hogy valaki bár nem túl durván, de a hasfalamat rugdossa, aminek hála gyorsan felpattantak a szemeim. Akasaku volt, természetesen… Az esti, egészen családias hangulat szinte nullára csökkent. A megszentségtelenített plüssmacija miatt ordítozni kezdett velem. Fájt tőle a fejem…

- Jól van, bocsánat! – fogtam fél kézzel a fejem, közben a hátamat a falnak döntve – Ha nem tartasz fel ilyen hosszan, biztos nem alszok be a szobádban…

- Így segítsen neked az ember… – ültette fel Kiiromat a matracára. Összekulcsolt kézzel visszafordult felém – Amúgy a szüleid szerintem szét akarnak jelenleg tépni téged! Tehát ajánlom, hogy találd ki előre, mit hozol fel mentségedre! De mindenképp ess túl rajta minél előbb! Apukád órákig mászkált.

- Oké… - tényleg! Mit mondjak a szüleimnek? – Köszönöm a tanácsokat, Akasaku! – hajoltam meg előtte. Remélem, valóban rendbe lehet hozni még ezt a kapcsolatot Koikivel…

- Semmiség. Ott segítek, ahol tudok – mosolygott a lány. Nekem még mindig annyira furcsa…

- Jó reggelt! – léptem be a konyhába, ahonnan anyám hangját hallottam kiszűrődni.

- Akashi! – nézett rám apával, aki épp a kávéját készítette táskás szemekkel.

- Mégis hol voltál? Minden rendben van? Ugye nem esett bajod? – kezdte anyám…

- Miért nyomtad ki a telefont, amikor hívtalak?! – és csak vágták a fejemhez a kérdéseket és megrovásokat, aztán, mikor hagytak beszélni, közöltem velük, próbálva egy nyugodt hangot megütni, hogy Midorimanál voltam. Később, mivel Koikivel veszekedtem, átmentem kicsit egy másik ismerősömhöz, és elrohant az idő… azt hiszem az, hogy bűnbánóan fejet hajtottam előttük a végén, picit meglágyította a szívüket. Morogtak még valamennyit, de úgy tűnik, szerencsésen befejeztem ezt az eszmecserét is. Elnézésüket kérve ezután elvonultam a fürdőbe.

Hogy is mondta Koiki? Hánykor lesz a meccse? Csak a délutánra emlékszem… Akasaku vajon tudja a pontos idejét? Ki kell találnom, hogy kérjem a bocsánatát! Miért megy ez rajtam kívül mindenkinek olyan egyszerűen? Minden könyvben, mangában, filmben, animeben minden megoldódik egyetlen csókkal, vagy valami… De ez el nem tudom képzelni, hogy működhetne! De… meg kell próbálnom… Ha egyáltalán lesz rá lehetőségem! A meccs folyamán esélytelen, hogy találkozzunk… ha pedig kiszúr közben, lehet, hogy a meccs végén sietve távozik is… Kinézem belőle. Az utolsó percben már le kell mennem az öltözőkhöz, és elkapnom! De… ott lesznek a csapattársai… köztük az az idióta Rei… meg a kouhaia… Lesz annyi lélekjelenlétem, hogy ilyenkor magammal rángassam valahova, ahol megbocsátását kérhetem? Meg kell tennem… Talán máskor nem lesz rá lehetőségem…

Egy hideg zuhany után a szobámban az ágyra dobtam magamat. Most nem frissnek és üdének kéne éreznem magam? Bambultam a plafont. Gyerünk! Neki kell kezdenem a napnak és egy kis energiát vinnem bele! Ledobtam a törölközőt, és figyelmesen megválogattam a mai napi öltözékem. Jó, annyira talán nem nyalom ki magam, mint Midorima, de csak ízlésesen. Ing, nyakkendő, kulturált pulóver, minőségibb alsógatya… Miután tessék-lássék felöltöztem, tűnt csak fel az ágyam mellé helyezett válltáska. Ez az, amiben tegnap Midorima a pénteki anyagot hozta? El is feledkeztem róla, miután megláttam Koikit… Mindenképp bocsánatot kell kérnem tőle is…

Hány elnézés és bocsánatkérés hangzik még ma el tőlem…? Mintha én lennék a hibás, hogy minden ellenem van! Épp hogy csak a másik énem nem jelent meg, hogy még inkább az idegeimre menjen… Tényleg! Kiiroma este már Akasakunál volt… tehát kiszagolta, hogy a szekrényembe rejtettem? Vagy neki is megjelent volna, így a maci is visszakerült hozzá? Valószínűbb, hiszen nem akart kinyírni, miután hazaértem… pedig ilyen sokkhatás után, ha megtudná, hogy én voltam a bűnös…

Ahogy kinyitottam az ajtómat, hogy reggelizni menjek, Kichairo bújt a lábaimhoz. Nem sokat foglalkoztam vele még, mióta itt van… kiengesztelésként leguggoltam hozzá, és kicsit megsimogattam a hasát, miután a hátára vetődött. Aztán néhány percig még vakargattam a füle tövét, mígnem úgy döntött, megcibálja az ingujjamat, amit már nem szívesen hagytam neki. Meg is róttam érte picit, aztán felálltam, és vele a sarkamban mentem végig a folyosón, majd a szoba ajtajánál levált rólam, ahogy az asztalhoz léptem. Mindenki ott ült, és rám nézett, ahogy beléptem. Akasaku is szépen, mintha iskolába készülne volt felöltözve. Neki miért is kell kiöltöznie így, mikor Koiki meccsére megy velem? Helyet foglaltam az asztalnál, majd lassan neki is kezdtünk. A kutya végig nagy, csillogó szemekkel feküdt a küszöbön, és könyörgően pislogott ránk, minek eredményeképp anyám össze is ütött neki valamit a reggeli végén. Mosolyogva figyeltem, ahogy a kis szőrgolyó feszült figyelemmel lesi, ahogy készül a kajája, aztán anyám mellett ugrál, míg meg nem kapja azt.

97. fejezet

97. fejezet

Jaj, ne már, Aka-chan!

Sose hittem volna, hogy egyszer megélem azt a pillanatot, hogy Akasaku próbál belém egy kis életet önteni! Azt pedig végképp nem gondoltam, hogy ennyire nyíltan fog engem piszkálni annak érdekében, hogy maradjak együtt Koikival! Én azt hittem, engem akar bosszantani azzal, hogy sétálni megy vele, vagy legalábbis magának akarja… Valóban nagyon vak lehetek, ha még ezt se vettem észre…

- És honnan tudod, hogy együtt voltam Koikivel? – kérdeztem, miután pár hosszú perccel később képes voltam szóhoz jutni.

- Ugyan kérlek! Furi, amint megjelent, lerítt róla, hogy bu… meleg – mosolygott Akasaku, közben elgondolkozva a térdeit ölelgette – De, hogy mikor vettem már biztosra, hogy együtt is vagytok… - elkezdett hintázni, közben elgondolkozva elbambult a távolba és elég perverzül vigyorgott – az akkor volt…

- Inkább hagyjuk! – hadonásztam előtte a kezeimmel vörösen. Nevetni kezdett. Annyira más volt… mintha nem is ugyanaz az ember lenne, akire kiskoromból emlékszem…

- Aranyosak vagytok együtt. Pedig belőled sose néztem volna ki, hogy egy fiúval kerülsz össze… - elmélyedten nézte a szoba sarkát – Furi nagyon rendes srác! Megérdemelné, hogy jól bánjanak vele! Igazi kis cuki pofa. Bár idegesítő, hogy minden apróságon aggódik… - Koiki? Minden apróságon aggódik? Hiszen mindig olyan öntudatosnak tűnik és határozottnak. Amikor meg gyerekes, teljesen gondtalan látszatot kelt. És Ő lenne aggodalmas? – El tudnád mesélni, mi történt? – fordította komolyra a szót az unokatestvérem, és mélyen a szemeimbe nézett.

- Hát… minden azzal kezdődött, hogy… - részletesen elkezdtem volna neki mesélni, mikor tudatosult bennem valami… - csak pusztán féltékeny lennék? – Akasaku kérdően rám nézett.

- Ne szórakozz, hogy holmi féltékenységi jelenet miatt fajult odáig a dolog, hogy Furi fel-le rohangált az utcában bőgve! Mégis mi volt ennyire felháborító számodra? Csak azt ne mondd, hogy a „titkos szerelmé”-re! – a kijére??? Nagyon furcsa arcot vághattam, mert rögtön folytatta is – Te idióta! Az vagy Te! Most komolyan ezen akadtál fenn?

- Nem, dehogy! Az egyik csapattársával találkoztunk út közben, és olyan dolgokat mesélt, amik egyértelmű utalások voltak arra, hogy…

- Ugye nem Mikoshibara vagy féltékeny? – fogta a fejét. Ijesztően sokat tud… - Most komolyan? Róla nekem is sokat mesélt. Azonban, csak hogy tudd: töredéke annyit se hallottam róla, mint arról a bizonyos „nem mondhatom el, ki az! Elég ha annyit tudsz róla, hogy szeretem”-ről… Olyan, mint egy kisgyerek! Mintha nem lenne a napnál is világosabb, hogy ki ez a bizonyos személy… – nevetett fel – Elég ránézni, mikor elbújik mögötted, és csillogó szemekkel mondogatja, hogy „Akashi-sama”. Nem tudom megérteni, hogy juthat eszedbe, hogy a kouhaiával bármit is csinálna a hátad mögött! Mondta, hogy Mikoshiba nagyon figyelmes és segítőkész, így sok időt töltött eddig vele… de amióta megismert Téged, az iskolán kívül nem is látta. Arról nem is beszélve, hogy Mikoshiba mindenkivel kedves és közvetlen, bár ahogy kivettem a szavaiból, Furi belelát néha ezt-azt a gesztusaiba… - szóval mégiscsak van azért ott valami a kis kouhaiában…! – Figyelsz Te rám, Aka-chan?! Nincs miért aggódnod! Furi oda van érted! Ha nem hiszed, az a Te bajod! De kérlek, ne törd össze még jobban ezt a fiút! Ha ennyire nem bírod a stresszt, hogy rajtad kívül is élnek körülötte emberek, akkor egyszerűbb lenne remeteként felköltöznöd a hegyekbe, mert olyan embert nem fogsz találni, aki elszigetelődik mindenkitől rajtad kívül! Ha valami zavar, megmondhatod neki, és hidd el, érted megteszi, hogy odafigyel erre! De ne kérd olyanra, ami fájdalmat okozna neki! Odavan a kosarazásért, így ne válaszd el a csapattársaitól! Inkább foglald le előbb az olyan időpontokra, amikor csak lehet! De ha valamelyik nap szeretne egyedül lenni, vagy másokkal is egy picit, akkor törődj bele, hogy néha neki is kell egy kis pihenő! Oh, és egy utolsó, de nagyon-nagyon fontos tanács… - feszülten figyeltem. Meg kell próbálnom minden kijelentését elraktároznom magamban, hátha így tényleg jobb lesz minden – Ne csak a szexen járjon az eszed, amikor vele vagy! Mint már mondtam, ebben a kapcsolatban emiatt rajta sokkal nagyobb teher van! És használjatok óvszert!

- Mi? Minek? – pislogtam rá, mire egészen úgy tűnik, kiakad.

- Hogyhogy minek?! Egész eddig gumi nélkül csináltátok? – mély levegőket vett – Jól van, feldolgoztam… Fú! Nem hittem volna, hogy nekem kell felvilágosító órát tartanom Neked. Szóval… kezdjük onnan, hogy egy egyszerű, fiú-lány kapcsolatnál… - az unokatestvérem meglepően nagy tudással rendelkezett ebben a témában… olyan betegségekről és problémákról beszélt nekem, amik nagy részét fel se tudtam dolgozni, miről beszél… végeredményben annyit jegyeztem meg a hosszas kiselőadásból, hogy tehát minden gond elkerülése végett, használjunk óvszert… a kissé fáradt tekintetemnek köszönhetően talán, de még annak használatát is megosztotta velem. Így egy jó órás beszélgetés lezárásaképp sikerült elaludnom a szőnyege közepén, Kiiroma hasán feküdve…

96. fejezet

96. fejezet

Te nem tudsz semmit!

A hídtól egyenesen hazamentem. Nem jó dolog ilyenkor az utcákon csavarogni. Így is már épp elég lehetőségem lehetett volna különböző kellemetlen helyzetek kialakulására… Néha sietősebb léptekkel mentem, mikor hallottam, hogy mögöttem jön valaki. Nem szívesen fogadtam el a dolgot, de féltem… De ez talán normális egy alsóközepes srácnál, ha egyedül sétál hazafelé, tél közepén, a többnyire kihalt utcákon!

Mikor végre elfordítottam a kulcsot a zárban magam után, megnyugodtam. Fellélegezve váltam meg a cipőimtől és a kabátomtól. Halkan a folyosóra lopakodtam, ahol égett a lámpa. Nagyot nyeltem. Pillanatok múlva olyan fejmosásban lesz részem…! Apa a kanapén elnyúlva aludt. Talán mára megúsztam!

- Te! – éreztem meg a vállamon egy kezet, mire teljesen összerándultam – Beszédem van veled!  - Akasaku a vállamba markolva húzott a szobájába, majd csukta be utánunk az ajtót, és előkapva egy öngyújtót, másodpercek múlva gyertyavilágot varázsolt – Aka-chan! Mi a frászt csináltál azzal a szegény kissráccal? – a tekintete egészen fenyegető volt.

- Koikival? – kérdeztem vissza félénken.

- Igen, vele. Mikor becsöngetett, már a bőgés határán volt… aztán mondtuk neki, hogy még nem jöttél haza, és szó nélkül, sírva elrohant. Utána egy darabig még láttam a környéken keringeni… Most meg apukád órák óta próbál elérni, és mivel nem vetted fel, így felhívta Őt. Nagyon össze volt zavarodva. Azt mondta a beszélgetés végén, hogy ne is említsük neked, hogy felhívott minket… - aggódott miattam Koiki? – Szóval mit csináltál vele?!

- Neked ehhez semmi közöd… – böktem ki, majd nyúltam is a kilincsért.

- Ahhoz képest, hogy nekem nincs hozzá semmi közöm, biztosra veszem, hogy többet tudok róla… - lefagytam. Mégis honnan tudná, mennyit tudok róla? Hülyeségeket beszél! És biztos, hogy van olyan információ, amit pedig Ő sose fog róla megtudni, míg én idővel bármit megtudhatnék még róla… bár már nem biztos… - Elhívott végül a kosármeccsére? – kérdezte, mikor nyomtam volna le a kilincset. Ingerülten fordultam vissza hozzá.

- Te honnan tudsz a meccséről?!

- Nyugalom! – tette a felé mutató öklömre a kezeit – Engem már tegnap elhívott… - összeszűkült a gyomrom. Miért? Miért Akasakut hívta el előbb?! – Aka-chan! Figyelsz Te rám?! – idegesen ránéztem.

- Nem kell többet mondanod! Hagyjál békén! – azzal újra elfordultam, mire a karomba mart.

- Te idióta! Furi annyi mindent mesélt rólad! Tőlem kért tanácsot, hogy hogy hívjon el a meccsére, mert tudja, hogy nagyon elfoglalt vagy és mégis csak feltűnő, ha egy Csodák Generációja tag egy amatőrmeccsre eljön! Azért nem akart először Téged elhívni, mert nem akarta, hogy stresszeld magad az emberek miatt! – Ő meg… miről beszél? – Hogy lehetsz ennyire vak?! Furi minden szabad percét veled próbálja eltölteni, de Te úgy viselkedsz, mint valami idióta! Komolyan? Mikor veled van, csak a farkad vezérel?! Szerencsétlen ma reggel is úgy nézett ki, mint akit keresztbe törtek… Nem gondolod, hogy neki kicsivel megerőltetőbb ez a kapcsolat?! Én elfogadom, ha valaki hülye, és nehezen esnek le neki dolgok, de hogy ezek után még legyen pofád meg is ríkatni, az már elfogadhatatlan!

- Te nem tudsz semmit! – kiáltottam rá. Éreztem, hogy most képtelen vagyok visszafogni az érzelmeimet. Hogy vághat ennyi dolgot egyszerre a fejemhez? Ha tényleg így lenne, Koiki nem mondta volna nekem azokat a dolgokat, biztos! Vagy csak én vagyok ennyire vak, tényleg?

- Aka-chan! – a kezeit megint a vállaimra rakta, de most azt hiszem, nyugtató jelleggel – Ha így bőgsz, nem vagyok képes befejezni… - csak lehajtottam a fejem, és hagytam az érzelmeimet eluralkodni magamon. Nem érdekel már, hogy Akasaku gyengének lát! Hadd tudja meg az egész világ, hogy egy idióta bőgőmasina vagyok! Röhögjön csak rajtam mindenki! – Holnap gyere ki velem mindenképp a meccsére, és tedd rendbe, amit elbaltáztál! Nem érdekel, hogy Ő mit csinált rosszul, csak kérj tőle bocsánatot! Nézz magadra! Te is ezt akarod elérni, nem? – az arcomba nyomott egy zsebkendőt. Ahogy felnéztem rá, teljesen megrökönyödtem a látványtól; mosolygott. De egyáltalán nem az a tipikus, rémisztő, jeges mosolya volt! Sokkal inkább egy bátorító, meleg mosoly…