48. fejezet

48. fejezet

Érkezés

Anya az ajtóban állt és szúrós szemmel nézett ránk. Koiki éreztem, hogy enged a szorításon, de én önzően tartottam tovább. Még látszódhatott rajtam, hogy nem vagyok teljesen rendben.

- Akashi! Bár már rég nem láttuk Akasakut, de nem biztos, hogy így kéne mutatkoznotok előtte! – Akasaku? Teljesen kiment már a fejemből, hogy ma érkezik… és mi az, hogy most? Ha minden rendben történt volna, most senki se lenne még itthon… én is még edzésen lennék. Mi ez az időzítés? – Akashi! – elengedtem a srác kezét, majd gyorsan rendbe szedtem magamat az üvegben nézve magam.

- Megfelel? – kérdeztem unott hangnemet megütve. Nem akartam, hogy látszódjon rajtam, mennyire tartok is gyermekkorom megkeserítőjétől…

Feszült lett a hangulat, ahogy anya kinyitotta az ajtót, és a kapu előtt megláttuk két hatalmas, fekete utazótáska között Akasakut. A lány unottan bambulta az utcát. Elindultunk felé (talán mondanom se kell, micsoda örömmel…), majd anya pár lépés után barátságos hangszínen köszönt felé. De Akasaku nem reagált semmit. Vajon nem hallotta az üdvözlést? Vagy simán bunkó… Ennél a lánynál talán inkább az utóbbit kockáztatnám meg… Mikor kinyílt az ajtó, ránk nézett. Anya újra köszöntötte.

- Hello! – olyan lekicsinylően nézett… persze nem is számítottam másra, de… - Te meg ki a franc vagy? – nézett rá Koikire kérdően.

- Hát, én… - nagyon ijedtnek tűnt. Gondoltam, hogy kisegítően bemutatom, mint egy barátomat, de a lány hűvös tekintete belém fojtotta a szót! Anya szerencsére gyorsan segített.

- Ő Furihata Koiki. Akashi barátja. Itt marad ő is ebédre velünk.

- Ó, valóban? – valahogy egészen vérfagyasztóan vigyorodott el – Akkor mi még tényleg nem ismerjük egymást! Seijuurou Akasaku vagyok. Örvendek a találkozásnak! – a srácon is látszott a meghökkenés. Ez meg mi volt? Remélem, nem kezd már most el mindenféle szemétséget kitalálni… - Te meg hogy megnőttél, Aka-chan! – kínosan éreztem magam, ahogy mint valami kisgyereket, az államnál összenyomta az arcomat, majd végignézett rajtam. A bőre nagyon hideg tapintású volt. Kirázott tőle a hideg – Neked meg mi történt a szemeddel? – valahogy most komolynak tűnt.

- Felkarcolta egy üvegdarab a szeme mellett. Nem olyan súlyos szerencsére! – hallottam mögülem anya hangját. Felkarcolta egy üvegdarab??? Miről beszél? Nem nevezném karcolásnak! Hisz kivájtam a szemem!

- Mi van, Aka-chan? – nézett rám vigyorogva. Valahogy összeszorult a gyomrom attól, ahogy figyelt – Tán nem így van? – mi? Mit tud ez a lány? Tud erről az egészről valamit?

- Már hogyne így lenne! Jaj, Akasaku! Ne fesd a falra az ördögöt! Estére levesszük, és meggyőződhetsz róla Te is… - micsoda? Tehát tényleg csak egy karcolás lenne?! Várjunk! Akkor az az egész, hogy kivájtam a szemem a tükördarabbal, csak álom volt? De hisz akkor… akkor még mindig ugyanúgy megszállhat a másik énem!!!

- Kíváncsian várom… - mosolyodott el, miközben elengedett.

- Ez esetben; vigyük be a cuccokat, aztán ebédeljünk! – szólalt meg anya, aztán az egyik utazótáskába kapaszkodott. Gyorsan odaléptem volna a másikhoz, de ekkor meghallottam a lány hangját:

- Majd azt beviszem, Furival! Te inkább segíts a másiknál! – engedelmesen elengedtem, de amint léptem egyet, megtorpantam. Mi az, hogy Akasaku viszi Koikivel? És miért hívta Furinak?! Ő is hívja csak Furihata-kunnak, mint a szüleim! – Mi a gond? Végignézed, ahogy az anyukád egyedül cipekedik? – utálom ezt a lányt! UTÁLOM!!! Mérgesen fogtam meg az egyik fülét a táskának, majd indultunk el befelé a cuccokkal. Három héten keresztül nem fogom kibírni Akasaku közelében! Menjen haza minél előbb! Vajon a három hét, tényleg három teljes hetet jelent? Már most gyűlölöm!