47. fejezet

47. fejezet

Csak tűnne el minden!

- Gyertek, ebédel… - perdült be anya mosolyogva a szobába, majd kikerekedett szemekkel figyelt minket. Még mindig félig lefogva tartottam a srácot az ágyamon, a bal lábam az Ő lábai közé fűzve és az arcaink is közelebb voltak egymáshoz… - …ni! – fejezte be egy pillanat szünettel a mondandóját. Koiki rémülten meredt rá alólam, totál vörösen. De engem most ez cseppet sem érdekelt! Lesújtó azt hallanom, hogy annak a mocsoknak a társasága tetszetősebb volt, mint az enyém…
- Miért? – suttogtam a fülébe – Azt hittem, mindenkinek jobb lesz, ha eltávolítom… - Koiki jó pár másodperc kétségbeesett az anyámra való pislogás után, egyszer csak csodálkozva, értetlenül és rémülten nézett rám. Azt hiszem, sírtam…
- Akashi-sama! Mi a gond? – nem mondhatom el. Nem értheti! Soha senki nem fogja tudni megérteni ezt az egész szarságot, amit én átélek! – Miről beszélsz? Mit távolítottál el?
- Én nem vagyok őrült – suttogtam – Nem vagyok, tényleg!
- Emiatt ne félj, Akashi-sama! Nem vagy őrült – a szabad kezével végigsimított az arcomon. Biztosra vettem, hogy megkérdezi, hogy miért lennék őrült. De… nem mondott többet. Csak mosolyogva nézett fel rám, közben az arcom cirógatva. Éreztem, hogy egyre görcsösebben tartom a karját. Próbáltam elengedni, de valahogy képtelen voltam elválni Tőle. Lassan lepottyant az első könnycseppem. Koiki arcán gördült tovább, majd eltűnt – Akashi-sama! – tompán hallottam a hangját, de éreztem, ahogy a szabad kezével végigsimít a hátamon, majd finoman teljesen magára von, és átölel. Se erőm, se lélekjelenlétem nem volt, hogy ellenezzem. De szívem mélyén se elleneztem volna a dolgot. Annyira örültem, hogy Ő itt van nekem! Csak az idióta gondolataim szűnnének meg! Nem érdekel, ha igazak is a rossz előérzeteim, szükségem van néha arra, hogy bízhassak benne, hogy teljes szívemből öleljem vagy csókoljam! Csak tűnne el minden őrült szülemény, amiket gyártottam ez ellen! – Akashi-sama! Én szeretlek, még mindig! És ezen nem változtathat egykönnyen semmi! – minden szava egyre jobban felnyitotta a szemem, hogy tényleg szakítanom kéne az általam teremtett képzetekkel. De bármennyire is szeretném, képtelen vagyok megválni tőlük! Mit kell tennem azért, hogy megbízhassak Koikiben? Hogyan érhetném el, hogy ne kelljen minden percben új hülyeség miatt távol tartanom magamtól? Hogy a picsába leszek képes elérni, hogy valaki közeledését elfogadjam? Ténylegesen elfogadjam! – Ugye el tudod nekem hinni, hogy szeretlek, Akashi-sama? – kérdezte meg tőlem, mikor a sírást befejeztem. Lassan feljebb emeltem magam, hogy újra felette lehessek kicsivel. A tekintetében aggodalom ült. De olyan őszintének tűnt, mégis… mégis képtelen voltam bármit is tenni.
- Sa… sajnálom – csak ennyit tudtam kinyögni, miközben bűnbánóan elnéztem mellette. A kezét már elengedtem valamikor a sajnálkozásom közepén, így pillanatok múlva megéreztem, ahogy felkönyökölve finoman az ajkát az enyémre tapasztja. Ez a csók valahogy teljesen más volt, mint eddig bármelyik! Nem épp szenvedélyes volt, de biztos! Valamiért egészen határozott, de mégis megnyugtató, gyengéd… hosszan csókolt, és nem volt túl intenzív a viszonzásom. Pedig tényleg azt akartam, érezze benne, hogy én is szeretem. Ennek ellenére én olyan laposan, érzelemmentesen reagáltam…
- Én nem sajnálok semmit sem, Akashi-sama – mondta Koiki, miután elváltak az ajkaink – Legalábbis, amióta találkoztam Veled, minden sokkal jobb lett – csak mosolygott megint, de…
- Koiki! Én is… - elcsuklott a hangom. Képtelen vagyok normálisan beszélni… mégis, mit kéne tennem, hogy változtathassak ezen?
- Fiúk! – hallottam meg anya hangját kintről. Tényleg, egyáltalán mikor ment ki? Mennyit hallott ebből az egészből? – Gyertek ide, de gyorsan! – a sráccal egy pillanatra kérdően összenéztünk, majd kis segítséggel feltápászkodtam. Ahogy kiléptem volna a szobából, éreztem, hogy Koiki megfogja a kezem, és összekulcsolja az ujjait az enyéimmel. Bátorítóan mosolygott. Annyira jól esett!