45. fejezet

45. fejezet

Most már minden rendben?

Pár percig némán ültünk így az ágyon. Valahogy olyan megnyugtató volt. Csak Ő és én… nem az, én most is kívánom, de olyan békés így minden! Koiki se ellenezte a helyzetet és nem tűnt miatta zaklatottnak sem. Legszívesebben eltöltenék így több időt is, azonban megtörte a harmóniát anya az ajtóban felbukkanó alakja. A srác elhúzta a kezét, de nem tűnt kifejezetten úgy, mintha szégyellné magát, vagy bármi.

- Akashi! – mosolygott rám anya – Jobban vagy? – az ágyam mellé állt, és amint bólintottam a kérdésére automatikusan, folytatta is – Hála az égnek! Annyira rémisztően nézett ki a kezed… mikor Furihata-kun megtalált, és kiáltott nekünk, alig hittem el… a frászt hoztad ránk! – ha már a kezemen így fennakadt, a szememet meg se meri említeni? De hogy Koiki talált meg, valahogy olyan megnyugtató és felkavaró is egyben! Örülök, hogy mindaz után, ami az este történt, képes volt keresni engem, de közben elborzaszt a gondolat, hogy ilyen állapotban látott! – De most, hogy felkeltél, lassan indulhatunk is haza, ha Te is úgy érzed, minden rendben! Az orvosok nagyon ki akarnak tolni minket, minthogy „nem olyan súlyos a helyzet”! Egyszerűen felháborítóak…

- Öhm… azt hiszem, minden rendben… - másztam ki teljesen a pléd alól. Vajon fél szemmel, mennyire lesz retardált a mozgásom? Félek, hogy térlátás nélkül nevetségesen festek… De ahhoz képest, egész kulturáltan sikerült talpon maradnom. És bár Koiki szorosan mellettem jött, biztos, ami biztos, nem esett túlzottan nehezemre a dolog…

- A karod se fáj? – nézett rám anya, miközben a folyosón mentünk a kijárat felé.

- Nem komoly… - válaszoltam, majd kissé felemelve megvizsgáltam a kötést; nem tűnt olyan vészesnek, mint hittem… egy foltban picit átvérzett a kötés, de nem volt annyira vastag. Jó erős viszont! Csak a csuklómig volt bekötözve és így elnézve feljebb nem nagyon látszott semmi gond a karomon. Még az alkaromon egy apróbb seb díszelgett, ami finoman szelte fel a bőröm pár milliméter hosszan.

A kapu előtt a hátamra terítettek egy kabátot, hogy míg haza nem érünk, nehogy összeszedjek még egy megfázást is. Pedig egész szép idő volt odakinn! A szél nem fújt, nem takarták felhők az eget és tisztán sütött a nap, bár meg kell hagyni, hogy attól még tél volt… Nem igazán láttam embereket az utcán. Vajon mennyi lehet az idő? Még péntek van egyáltalán? Koiki itt van, tehát felteszem, nem iskolaidő van… Bár… vajon végig mellettem volt a srác? Hisz iskolába kellett mennie… ezen rágódtam, miközben hazafelé ballagtunk. Akárhányszor is ránéztem, mindig csak mosolyogva figyelt előre vagy nézett rám, majd fordult vissza menetirányba… Hülye érzés, mikor ilyen gyengének látszom, és Koiki segít! Persze, tudom, hogy ha nem segítene, csak felháborodnék rá, de akkor is! Nekem kéne őt támogatnom, nem neki engem... Arról nem is beszélve, hogy mit gondolhat most rólam? És a tegnap estéről? Vajon neki is feltűnt, hogy nem én vagyok? Ő is látta, hogy sárga volt a bal szemem? Vagy tényleg csak én lennék ilyen beteg, hogy ilyeneket… nem! Most egészen biztosan megmutatta előttem, hogy nem csak valami rossz vicc! Hiszen megszállt! Bizarr visszagondolni a dologra… nem is akarok ilyenekre visszaemlékezni! Ellopta tőlem Koikit! Arról nem is beszélve, hogy utána még volt pofája le is kurvázni! Undorító egy alak! Remélem tényleg sikerült örökre megszabadulnom tőle…

- Min gondolkozol, Akashi-sama? – kérdezte kíváncsian a srác, miután már jó pár perce csak a gondolataimba mélyedten ballagtam velük.

- Áh, semmi – tört meg a gondolatmenetem. Mondanom kell valamit… - De azt hiszem, az időérzékem nem az igazi… milyen nap is van most?

- December 15.-e, péntek. Körülbelül dél lehet… - mélázott el, és a tekintete kérdőn meredt az égre. Dél? Akkor mégiscsak kihagyta a sulit? Eszem megáll rajta! Bár nem mondom, hogy nem esik jól…