15. fejezet

15. fejezet

Mint egy ártatlan kisgyerek...

Koiki nagyon mélyen aludt még jó pár perccel az után is, hogy nekem is sikerült végre ellazulnom. Iszonyatosan hulla voltam. És megint csak egyre inkább kezdtem úgy érezni, hogy nem kellett volna ennek így lennie… Bár meg kell hagyni, hogy a srác még mindig hihetetlenül édesnek tűnt. Jó, kifolyt a nyál a szájából, ahogy aludt, de akkor is! Olyan békésnek látszott. Mint egy ártatlan kisgyerek…

Ásítottam egyet, aztán pár percig még Koikit figyeltem, mikor rájöttem, hogy valahogy kényelmesebb pózba kéne fektetnem őt is meg magamat is. És ha már itt tartunk, kezd sötétedni… Jó, a szüleim még egy ideig nem jönnek haza, de ha most bealszok, elképzelhető, hogy így találnak ránk. Akkor pedig nehéz dolog lesz bármit is kimagyaráznom! Lassan, óvatosan kimásztam Koiki mögül, majd magamat egy párnával helyettesítettem ideiglenesen. Mikor megmozdultam, grimaszolt egyet, amit egy pillanatig ijedten néztem, nehogy miattam keljen fel! De nem ébredt fel. Kicsit belassulva próbáltam az elmozdított dolgokat visszaállítani a lehető legtökéletesebb helyzetükbe, nehogy bármi is feltűnjön majd anyáméknak. Ahogy tudtam, rendbe szedtem a ruházatom és a hajam, aztán kerestem egy takarót a srácnak. Mikor betakartam, felpislogott rám. Egy ideig nézett, mire rámosolyogtam. Erre elpirulva a fejére húzta a takarót. Ez a „ha elbújok a takaró alá, nem találsz meg” dolog ismételten arra ösztönzött, hogy akkor én is beszálljak a játékba. Így tehát szépen befurakodtam mellé, mire hátat fordított nekem. Totál zavarban volt. De ilyenkor a legédesebb! Gyengéden elkezdtem csókolgatni a nyakát. Nem igazán tűnt úgy, mint aki ellenzi ezt, így finoman továbbmentem, és miközben a füleit harapdáltam (amit megjegyezném, hogy megint csak nem ellenzett!) lassan végighúztam a kezem a lábán. Vagyis csak a nadrágján… és ahogy haladtam feljebb, éreztem, hogy a szívverése megint felgyorsul. Enyhe bűntudatot éreztem, hogy újból elkezdtem ezt, de próbáltam azzal nyugtatgatni magam, hogy egy kis tapi belefér… De valamiért nem hagyták, hogy legyen még pár nyugodt percem! A telefonom elkezdett csörögni, mire gyorsan felkeltem a padlóról. Apám volt az. Egy pillanatig megrémültem, hogy azt fogja mondani, hogy korábban jönnek haza vagy ilyesmi, de szerencsére ennek az ellenkezőjét hallottam csak tőle. Megkönnyebbülve sóhajtottam fel, miközben Koikire néztem. Lehet, hogy csak én láttam bele, de egészen kérlelőnek és türelmetlennek tűnt a pillantása…

- Apa! Ugye nem lenne baj, ha az egyik barátom ma itt töltené az éjszakát? – kérdeztem, mire Koiki teljesen vörösen visszabújt a takaró alá. Apa úgy tűnt, meglepődött a kérésen, de beleegyezett. Mondjuk, nem csodálkozom rajta, hisz nem is emlékszem olyan esetre, hogy valakit áthívtam volna itt aludni. Általában még napközben is csak néha jött át hozzám valaki. Aki feltehetőleg iskolai célból kötött ki nálam. – Köszönöm - kinézett újból a takaró alól a srác, miután leraktam a telefont.

- De… de… Akashi-sa… - leguggoltam hozzá, és a homlokára adtam egy puszit.

- Nem kell emiatt félni – mondtam neki, miközben az arcát simogattam. – Ha úgy gondolod, egyedül is aludhatsz…

- Nem úgy gondoltam! – vágta rá. – Csak… a szüleidet nem fogja zavarni… ha veled vagyok? – olyan aggodalmas volt az arca. Persze, hogy zavarná őket, ha megtudnák, hogy pontosan mi is a helyzet velünk… de amiről nem tudnak, az nem zavarhatja őket ugyebár…

- Nem kell, hogy tudjanak róla – jelentettem ki egyszerűen. – És mivel keveset vannak itthon, végképp nem érdemes velük foglalkozni.

- De… - nem akartam az aggályait hallgatni, de ki akartam használni az időt, ha már így esett. Tehát elhallgattattam, a számat az ő szájára tapasztva.

Az, hogy én elborzadjak a gondolattól, hogy egy fiút csókolok, már sehol se volt. Úgy éreztem; nem is kell, hogy Koikin kívül mással tegyem ezt!