5. fejezet

5. fejezet

Perverz!!!

Midorima egészen hazakísért így. Mármint miután kiértünk az iskolából és megláttunk néhány embert az utcán, én kicsit önállóbbnak próbáltam tűnni. De így is a karjába voltam kapaszkodva mindkét kezemmel és a fejem is a felkarjának volt döntve. Szépen lassan sétáltunk. Már hideg őszi szelek fújtak, de ahogy mellette álltam, ez fel se tűnt. Csak mikor a kapuban elengedtem. Rögtön kirázott a hideg.

- Biztos ne maradjak itt még egy kicsit? – kérdezte tőlem aggódó szemekkel. A legszívesebben azt mondtam volna, hogy „hát persze, hogy maradj!”. De nem akartam feltartani.

- Nem kell, megleszek – feleltem mosolyogva. – És köszönök mindent, Midorima.

- Szívesen segítettem. De majd holnap kérlek, meséld el, mi történt! – nyeltem egyet, mire elköszönt, és indult is.

Pár pillanatig még néztem, ahogy eltűnik a távolban. Milyen kedves volt ma… De mit csinálok én??? Már megint olyan dolgok történnek körülöttem, amik férfihez méltatlanok. Hogy élvezhettem ennyire egy velem azonos nemű érintését?! Méghozzá pont egy csapattársamét! Mi történik velem? Miért bújtam hozzá egész úton hazafelé? Bár meg kell hagyni, ő se tűnt teljesen olyannak, akivel minden rendben… Kíváncsi vagyok, ez csak a horoszkóp miatt történt-e, vagy holnap is hasonlóan fog viselkedni…

Másnap először az egyik szünetben láttam szembejönni Midorimát. Nagyon bele volt merülve a telefonjába. Valószínűleg észre se vesz… és valóban, elsétált mellettem. Csalódottan felsóhajtottam, majd kapcsoltam is, hogy ilyen hülyeségek miatt nem szabad sóhajtoznom, mikor hirtelen egy kezet éreztem meg a vállamon.

- Midori…! – fordultam meg mosolyogva, mikor feltűnt, hogy nem is ő az, hanem Momoi. – Óh, Momoi-san… - kissé csalódott voltam. Na de már megint miért???

- Akashi-kun! – most vettem csak észre, hogy Momoi egészen kétségbeesettnek tűnik.

- Mi történt? – kérdeztem kissé aggodalmasabb arckifejezéssel, bár valahogy nem tudtam kellően szívből aggódni.

- Aomine az előbb odajött hozzám, és azt mondta, hogy hozott nekem valami meglepetést… és arra kért, hogy hunyjam be a szemeimet, amíg előkeresi… ezek után mögém jött, és kikapcsolta a melltartómat! – mindezt úgy mesélte a folyosó közepén ordítva, hogy a körülöttünk lévő tömeg olyan húsz méteres körzetben, mind minket nézett. – Szóval megtennéd, hogy bekapcsolod! – szinte láttam, ahogy az emberek körben elorrvéreznek, ahogy Momoi ezt kimondja. – Akashi, siess már! Nem látod, hogy mindenki minket néz? - és ekkor jött a végzetes pillanat, mikor valaki hátulról meglökött, persze direkt. És hogy máshogy eshettem volna, mint Momoinak… Az arcom egészen besüppedt a… mellei közé. Riadtan kaptam fel a fejem, majd fürkésztem a lány arcát. Hazudnék, ha azt mondanám, nem vettem észre a tikkelő szemet, de valahogy annyira abban a hitben éltem, hogy nem esik bántódásom… - A-KA-SHI!!! Te mocskos perverz!!! – Miután a táskájával jókorát adott a fejemre, és én heves bocsánatkérések közepette hajolgattam előtte, meglátta a mögöttem öntelten vigyorgó Aominet. Mikor feltűnt, hogy Momoi már nem rajtam akarja kitölteni a dühét, én is hátranéztem. Aomine pillanatok alatt megindult a tömegen át, miközben a lány, a nevét bömbölve a táskáját a feje fölé tartva rohant utána. Első gondolatom nekem is hasonló volt, de azt hiszem; nekem ez a dolog nem állt volna jól. Még néhány másodpercig zengett tőlük a folyosó, majd lassan elszivárgott a tömeg. Ahogy a terem felé mentem, láttam szembe jönni Aominet. Öntelten vigyorgott, miközben egy nagyot nyújtózkodott. Azt hiszem, ma is megszökött Momoi haragja elől.