22. fejezet

22. fejezet

A legcukibb fiú, akit ismerek

Szerencsére a szüleim nem igazán nyaggattak minket és semmiféle olyan megjegyzést nem tettek, ami arra utalt volna, hogy sejtenek bármit is rólunk. Ez megnyugtatott valamennyire, és Koiki is egyre kevésbé tűnt feszültnek. Bár míg anyáékkal egy szobában voltunk, nem szóltunk egymáshoz.

Készítettem teát, és míg vártuk, hogy kicsit kihűljön, leültünk a kanapéra. Enyhén elfogott a tegnap emléke… hisz pont ugyanígy kezdődött. A kanapén ültünk forró teával, az elején még egymás mellett… Egy pillanatra összetalálkozott a szemünk, de Koiki zavarba jött megint. A szüleim még a konyhában… de nem tehetek semmit, ha ő nem akarja! Francba, hogy ennyire félénk, én meg ennyire tehetetlen! És ha olyat tennék, amit ellenez, biztos nem fényesedik a kapcsolatunk!

Közben a srác elkezdte kortyolgatni a teáját. Egy pillanatig nagyon nyíltan csak bámultam őt. Figyeltem, ahogy behunyja a szemeit, miközben kiélvezi a tea ízét. Ahogy az ajkait finoman a csésze oldalához tapasztja. És végül, ahogy lenyeli. Olyan finoman bánt azzal a teáscsészével. Az ajkait akartam csókolni. Nem úgy, mint este! Gyengéden. De nem tehettem! Rám nézett, mire elfordultam, és én is neki kezdtem a teának. Néma csendben ittunk szigorúan magunk elé meredve. Befejezve felálltam, majd megkérdeztem Koikit, hogy mit kér reggelire.

- Én? Hát… semmit – nézett rám kissé zavartan. Nem tudtam eldönteni, hogy most ő is hasonlóan hozzám, akarja azokat a dolgokat, vagy egyszerűen soha többet nem akar bármi ilyesmit… Este még azt mondta, szeret… talán csak abban a pillanatban volt ez így. Kimentem a konyhába, hogy kicsit összeszedhessem magamat.

- Akashi! – anya rögtön, ahogy beléptem a helyiségbe, szólt is. – Bár próbálunk korábban hazajönni ma, de kérlek, mire holnap megérkezik Akasaku, minden legyen rendben! – aztán odalépett hozzám, és halkan megjegyezte: - A kis barátod pedig nagyon aranyos, de valami baj van, hogy ilyen csendes? Vagy este talán már jól kibeszéltetek mindent? – ha tudnád, mennyire… - Mindenesetre reggeli nélkül ne engedd sehova! – azzal egy zacskó müzlit a kezembe nyomott. – Aztán legyetek jók! – összeborzolta a hajam. Most mindezt Koiki miatt csinálja? Már évek óta nem beszélt velem úgy, mint szerintem egy szülőnek kéne… De valahogy a szívem mélyén jól esett, hogy legalább most ezt teszi.

Míg anya apát sürgette a fürdőszobában, visszamentem Koikihoz. Az egyik füzetét lapozgatta, és egy pillantásnál többre nem méltatott. Felsóhajtottam, majd beültem mellé, és kibontottam a zacskót.

- Nem kérsz? – tartottam elé, és nem is vettem el onnan, míg maga el nem tolta a karom.

- Hagyj már! Mondtam, hogy nem kell semmi! – azzal morcosan közelebb hajolt a füzetéhez.

Lassan ettem ki a nagyobb darabokat, de közben le se vettem róla a tekintetem. Ennek tudatában volt, mert egyre vörösebb lett, és a füzetét egyre jobban az arca elé húzta. Nem igazán bírtam tovább ezt a távolságtartást…

- Valamit enned kell – közben egy gabonagolyót a szájába nyomtam. Meglepte a dolog. Egy pillanat alatt kivörösödött, aztán a füzetével fejbe vágott, mire a müzli kiömlött. Én csak nevettem a dolgon, és bár ő próbált mérgesnek tűnni, de láttam a szemeiben a csillogást. Talán ha apáék már nem lennének itthon, akkor jobban sikerül ez a dolog, és más reakciót kapok… Azonban nekem most ez is elég volt. – Ez aranyos volt – néztem fel rá, miközben a padlóról szedegettem a müzlit.

- Ne mondj ilyeneket… - nem kellett ránéznem, hogy tudjam, újra zavarba hoztam. – Mit beszéltél az anyukáddal, míg kinn voltál?

- Semmi különösről. Csak, hogy tegyek rendet holnapig – a tekintetéből azt vettem ki, hogy nem hisz nekem. – Meg hogy milyen kis cuki vagy szerinte is – tettem hozzá rávigyorogva, mire megint lecsapott a füzettel.

- Hülye! Tudom, hogy nem ezt mondta… - azzal vörösen megint a lapok közé bújt. Pedig igazából nem hazudtam… azt mondta róla anya, hogy aranyos! Mindegy… a lényegen nem változtat; ő a legcukibb fiú, akit ismerek.