35. fejezet

35. fejezet

Jó modor. Jó modor. Jó modor.

Koiki így végül mégiscsak nekiállt vacsorát készíteni. Az elején még próbáltam neki segíteni a keverés, zöldség feldarabolás és mit hol tartanak a szüleim részeknél, de utána rá kellett jönnöm, hogy jobban elboldogul a konyhánkban, mint én… Egyre inkább láb alatt éreztem magam, így visszahúzódtam a szobába. Miután beágyaztam, elkezdtem volna visszaöltözni, aztán elgondolkoztam azon, hogy nem kéne-e valami kulturáltabb ruhát felvennem, ha már Koiki ilyen komoly, ünnepi hangulatban főz, arról nem is beszélve, hogy mostantól akkor „hivatalosan” is járunk… Bár a srácnak nincs másik cucca, és nem akarom, hogy ilyen miatt érezze magát kellemetlenül, de mégis valahogy emelkedettebbé kéne tenni ezt az egészet! Vagy csak megint én kerítek az egésznek túl nagy feneket? Ez egy szimpla vacsora lesz a szüleimmel és Koikivel… És a véleményem is megváltozott arról, hogy anyáméknak bármit is elmondjak kettőnkkel kapcsolatban! A sráccal reggel azt beszéltük, ez a mi kettőnk kis titka! Ezt pedig egyelőre semmiképp sem akarom áthágni.

- Akashi-sama! – kiáltott kintről Koiki – Megjöttek a szüleid! – ilyenkor ne sama-zz le!!!

- Máris jövök! – kiáltottam, miközben végül egy tiszta inget kezdtem el magamra rángatni.

- Jó estét! – hallottam a hangját a konyhából. Most kevésbé tűnt félénknek, legalábbis hang alapján.

- Oh, Furihata-kun! Milyen kellemes meglepetés! És milyen finom illatok! Ugye nem Akashi beszélt rá, hogy főzz? – anya! Komolyan ilyennek ismersz?!

- Dehogy! A fia még le is akart beszélni róla, de gondoltam, hogy illetlen lenne most már másodszorra csak úgy kiélvezni a vendégszeretetüket – fogadok, hogy anya el van olvadva megint tőle…

- Nincs egy hasonlóan jó modorú húgod vagy nővéred véletlenül? – itt léptem végre ki a szobából – Igazán el kéne egy rendes barátnő a fiunknak! – Koiki még a konyhában volt, és épp a tűzhely felett kavargatott valamit. Innen is láttam azonban, hogy kicsit idegesebb lett.

- Hát, van két nővérem… - így elgondolva nem is emlékszem, hogy eddig beszéltünk volna bármi másról is, mint a kapcsolatunk… még semmit sem hallottam a családjáról… - De egyikük sem él velünk már.

- Óh, én csak költői kérdésként akartam feltenni – kuncogott fel az anyám – Rendes fiú vagy. Jaj, szia, Akashi! – végre észrevett… tőle két méterre…

- Sziasztok! – köszöntem, miközben bementem a konyhába Koiki mellé. Még mindig kicsit idegesnek tűnt, így finoman a jobb kezemmel végigsimítottam a karján, mire még idegesebb lett – Nyugi, nem láttak semmit! – súgtam oda neki, aztán odébb mentem. Anyát láttam elsietni a mosdó felé, apám pedig azzal a lendülettel leült a kanapéra, és elővett egy újságot, ahogy levette a cuccait – Tényleg nem kell ilyen feszültnek lenned! – mondtam neki halkan, miközben töltöttem teát magamnak.

- Kérlek, a szüleid előtt ne csinálj ilyeneket… - mormogta oda nekem.

- De hisz…

- Vigyázz, leveszem a tűzhelyről! – nem hagyott akadékoskodni. Francba, hogy ennyire ragaszkodjon a hülyeségeihez!

- Szóval, ha a szüleim nem is látnak, de a közelben vannak, már rád se nézhetek? – álltam félre az útjából.

- Nem, csak… vagyis… nagyjából igen!

- Ne csináld már ezt! Ha még ilyenkor se engeded meg, hogy a közeledben legyek, akkor egyszerűbb lenne, ha most azonnal bejelenteném nekik, hogy együtt vagyunk, és utána amiatt biztos nem… - megint meggondolatlanul pofázok Koikinak! Jó modor. Jó modor. Jó modor. A fenyegetőzés nem része a jó modornak – Vagyis, hogy… Kérlek!

- Akashi-sama! – fújta ki a levegőt, aztán rám nézett – Gondolom, az eddig is feltűnt neked, hogy nem igazán merek a szüleid előtt kommunikálni. Se veled, se velük. Így is iszonyatosan ideges vagyok ilyenkor, és ha még olyan dolgokat is teszek, amik szégyenletesek, akkor végképp beparázok! – szégyenletes dolgok? Most azon van fennakadva továbbra is, hogy mindketten férfiak vagyunk?

- Biztos nem könnyítene a dolgon, ha elmondanám nekik? – kérdeztem. Én tényleg komolyan gondolom ezt az egészet, de ahhoz az ő közreműködése is kell, hogy működjön…

- Nem akarom, hogy bárki is tudjon róla… - fordult vissza a vacsora előkészítéséhez – Hol vannak a leveses tálkák?

- Majd én leveszem őket! – ajánlkoztam, azzal nyitottam is a szekrényt.

- Nem kell, majd én megoldom! – ugrott elém, és nyúlt értük. Ahogy nyújtózkodott értük, nem tudtam kihagyni, hogy ne öleljem meg így, hogy szabad préda! De rossz ötlet volt, és felfogtam, hogy megint hülyeséget cselekedtem, de akkorra már ijedtében el is engedte a tálkákat… Amint megláttam a zuhanó edényeket, rögtön magamhoz vontam jobban Koikit, és próbáltam odébb rántani, nehogy megsérüljön. Behunytam a szemeim, ahogy a tálkák érintkezve a földdel, hangosan csattantak, majd darabokra törtek. Amint újra felnéztem, az a látvány fogadott, ahogy a srác kicsit sokkosan kapaszkodik a kezeimbe. Azért talán ennyire nem volt megrázó az, hogy összetörtünk pár tányért… aztán pár másodperc után feleszmélt, és mérgesen rám nézett, miközben elengedtük egymást.

- Hülye! Miért kellett ezt csinálnod?! – mondhat bármit, akkor is cuki volt ilyen mérgesen…

- Jaj! Minden rendben? Ugye nem esett bajotok? – sietett hozzánk anya.

- Nem – válaszolta a srác – Sajnálom, hogy gondot okoztam…

- Nem ő volt a hibás! Csak véletlen meglöktem, mikor vette volna le őket. Sajnálom az egészet! – hajoltam meg előttük bocsánatkérően. Koiki meglepettnek tűnt, de gondolom ő se akarta volna, hogy az igazságot mondjam…