42. fejezet
Átkozott...
- Akashi-sama~! – Koiki nem
tudta visszafogni a hangját. Rettegve gondoltam bele, hogy a szüleim mit
tesznek velünk reggel… nem látok arra semmi esélyt se, hogy ne hallanák ezt!
Viszont szinte felfordult a gyomrom, ha bevillant a kép, hogy jelenleg még csak
nem is én csinálom a sráccal… Eszméletlen durva voltam vele, és néha
egyértelműen fájdalmasak voltak a nyögései! Igazából csak párszor tudott még
felordítani, a nevemet hallatva, utána igazából már megszólalni se nagyon volt
képes…
Éreztem, hogy nem kell már
sok. Ha ennyire keményen csinálom, már csak másodpercekig bírom visszatartani!
De még ezt se tudtam én irányítani! A kényszer egyre jobban érződött bennem, de
képtelen voltam elélvezni! Vajon ez is a másik énem miatt lenne? Koiki vészesen
hangosan nyögdécselt alattam, mire a fél kezemet feljebb csúsztattam a
csípőjéről a torkára. Azonban a mozgásom továbbra sem az én befolyásom alatt
állt, és éreztem, ahogy az ujjaim egészen rákulcsolódnak a srác nyakára.
Éreztem a heves szívverését, az egészen elnehezedett légzését, a forró
izzadságot, ami csak egyre jobban gyöngyöződött ki rajta… Fojtogattam!
Aztán végre éreztem, ahogy
minden tagom teljesen megfeszül, és pár pillanat után elernyedve elengedem a
fiút. Ő köhögve hasalt el teljesen az ágyon, a torkához kapva. Szépen
melléfeküdtem, majd mikor végre rám nézett, kicsivel lecsillapodva,
rámosolyogtam. De nem egy elégedett, megnyugtató mosoly volt! Egészen fenyegető
lehetett! Koiki arca rémültnek tűnt miatta.
- Az enyém vagy, Furihata! –
fogtam meg az álla alatt, aztán a nyakához hajolva erősen elkezdtem kiszívni. A
szívdobogása még mindig nagyon szapora volt, ahogy a légzése is. Ahogy hosszú
másodpercekig folyt a jelenet, egyre idegesebb lettem magamra… miért nem vagyok
képes visszavenni az uralmat a saját testem felett?! Gyenge vagyok! Mi lesz, ha
soha többet nem leszek újra önmagam? Annyira megijeszt ez az egész! És miért
kell végignéznem, ahogy a másik énem nyomot hagy a szerelmemen? Miért kell ezt
az egészet végigszenvednem?!?!?!
Lassan elváltak az ajkaim
Koikiról, majd diadalmasan feltápászkodtam az ágyról, és bármi egyéb szó nélkül
visszarángattam magamra ruháimat. Éreztem a srác meghökkent tekintetét magamon.
Ahogy befejeztem az öltözködést, szépen kiléptem a szobából. Sötét volt a
folyosón és üresség. Pedig még az a gondolat is felmerült bennem, hogy a
szüleim az ajtó előtt fognak várni rosszalló tekintettel…
- Heh! – éreztem, ahogy
kuncogok, miközben lassan betámolyogtam a mosdóba – Mekkora kretén vagy… - most
hozzám beszél vajon, vagy csak magában? Nem szidhatja Koikit! Ha egy rossz szót
is mer szólni róla, akkor én…! – Ne érts félre! Én csak kíváncsi voltam, mit
tud a Te kis kurvád… De egészen elégedett vagyok vele! Örülök, hogy ha néhány
dologban különbözünk is, mégis az ízléseddel nincs probléma! Cuki a szűk kis
segge – forrt bennem a vér. Hogy szabadulhatnék meg tőle? Hogyan? – Ha nem
akarod, hogy nagyon betegnek nézzen, ajánlom, hogy ne beszélj erről az egészről
egy szót se! – közben a sárga szemével a tükörbe kacsintott. Komolyan úgy
éreztem, mintha a testemtől elválasztottak volna teljesen! Persze, éreztem, mi
van vele, de mégse volt a sajátom… idegesítő érzés – Annyira kérnélek még, hogy
következő alkalommal, húzd meg jól a nevemben! – mosolyodott el, ahogy
megengedte a csapot, majd egy kis vízzel lemosta az arcát – Te szemét!!! –
egyenesen behúztam egyet a tükörnek, mire az könyörtelenül egy-két szilánkot
egyesített a kézfejemmel. A hangom bezengte a fürdőszobát, ahogy a tükör
roppanása is – Átkozott… - sziszegtem a fogaim között, miközben az ép bal
kezemmel a jobbat ölelgettem fájdalmamban. Végre legalább önmagam vagyok… de
mégis miért kellett mindennek így történnie? A szemeimből könnyek özönlöttek,
de hogy a testi vagy a lelki fájdalom okozta-e, el se tudom képzelni…
Legörnyedve a padlóra szorítottam a fájdalomtól lüktető kezem, miközben
érezhettem, ahogy a tekintetem egyre jobban eltompul…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése