1. fejezet

1. fejezet

Képmás

A jelenet sosem ismétlődött meg. Mindig próbáltam a közelében maradni, hogy ne eshessen baja. Bár ha Aomine nekem jön, esélyem sincs ellene. Épp ezért beszereztem egy-két önvédelmi fegyvert, amivel talán kiegyenlíthetem az erőviszonyokat.

Épp egy edzésen voltunk, mikor először előkaptam a zsebemből az egyik ollómat. Igazából csak véletlen rajtam landolt Murasakibara úton egy zacskó, gazdátlan cukorka felé. Kellett neki jó néhány másodperc, mire felfogta, hogy igen; a szeme előtt hadonászok egy ollóval, azzal fenyegetőzve, hogy ha nem mászik le rólam most azonnal, ezt mélyesztem abba a bamba tekintetébe. Kise rögtön ki is jelentette idegesítő, nyávogó hangon, hogy „Akacchi, ne legyél már ilyen ideges folyton! Murasakibaracchi nem akarna soha sem bántani.”. Persze, igaza van Kisenek, de ez nem menti fel az alól a vád alól, hogy mindjárt megfulladok alatta. Idővel sikeresen feltápászkodott, és nem szenvedtem azt hiszem komolyabb károkat. Megkínált valami csokival is bűnbánóan. Edzés után pedig haza is kísért, annak ellenére, hogy ő az ellentétes irányba lakik. Miután a kaput becsuktam, felmentem a szobámba és nem érdekelt már semmi, csak holtfáradtan az ágyamba dőltem.

Reggel sietnem kellett a reggeli tennivalókkal. Egy gyors hideg zuhanynak vetettem alá magam, hogy felébredjek. De miközben még engedtem magamra a vizet, hallottam, ahogy valami leesik a fürdőszobában. Egy pillanatnyi ijedtség után megnyugtattam magam, hogy biztos az olló, amit tegnap csak zsebre vágtam, kiesett onnan. Miután a zuhanyt befejeztem és megtörölköztem, ahogy kezdtem elhúzni a függönyt, mozgást láttam meg! Riadtan néztem a fürdőszoba, azon részét, ahol leeshetett az ollóm. De ekkor egy alak elém állt kezében a keresett ollóval, és megszólalt:

- Csak nem ezt keresed? – vigyorgott rám.

Már alapvetően rémisztő szituációnak tűnt volna, hogy valaki rád tör zuhanyzás közben egy ollóval a kezében. De ez az alak nem csak egyszerűen valaki volt! Kiköpött úgy nézett ki, mint Én! Leszámítva a rémisztően csillanó, sárga balszemet.

Nagyon kétségbeesett voltam, és azt hiszem, ez meg is látszott rajtam, mert megkérdezte tőlem:

- Nem ismersz fel, Akashi? Nem kell tőlem félned, tudhatnád.

- Miért, ki a f*szom vagy Te?! – kissé remegett a hangom.

- Én Te vagyok, épp úgy, ahogy Te Én – úgy mondta ezt, mintha valami értelmeset mondana, ezért el is kezdtem próbálni megérteni, mikor rájöttem, hogy ennek semmi értelme.

- Ne b*szakodj velem! Ki vagy Te? – kérdeztem végre remegés nélküli, ingerültebb hangon. De ő csak a fejét rázta erre. Egészen a fülemhez hajolt. Éreztem a meleg leheletét a nyakamon. Ez nem csak valami képzelgés, az biztos!

- Seijuurou Akashi vagyok. 15 éves, 158cm magas, 64kg, AB vércsoportú, point guardian tagja a Teiko Alsó Középiskola Kosárlabdacsapatának. A kosármagazin úgy szokott emlegetni, mint „a Teiko királya”. De ők nem ismernek… - kezdte suttogni. Kirázott tőle a hideg.

- Jól van! Csak hagyj békén! – guggoltam be a sarokba. – Mit akarsz tőlem?! – vigyorogni kezdett megint.

- Segíteni akarok neked. – miközben ezt mondta, felém nyújtotta a kezét.

- De mégis miben tudnál Te segíteni? – nem adtam a kezem, ő ragadta meg, és rántott fel a földről.

- Segítek neked, hogy a kis barátnőd észrevegyen! – vigyorodott el megint.

- Momoi? – néztem rá rémülten. Erről soha nem meséltem senkinek és mindig is próbáltam rejtegetni a csodálatom felé. – Ho…? Honnan tudsz Te erről?

- Mint már mondtam; Én Te vagyok! És ha neked rossz, akkor nekem is rossz… tehát tedd, amit mondok, és így kölcsönösen segíthetünk egymásnak!

- És mégis hogy segíthetnél rajtam? – erre a kérdésre csak egy ravaszan csillanó sárga tekintetet kaptam.

- Ha akarod a segítségem, akkor megtalálsz bármikor! – mondta, majd kiment a fürdőszobából.

Felkaptam a cuccaimat, majd visszamentem a szobámba, de nem volt ott. „Lehet, hogy mégis csak képzelődtem?”, de mindegy is! Fő, hogy eltűnt. Sőt, itt se volt!

Összeszedtem gyorsan az iskolás dolgaim, megragadtam a reggelimet és kezdtem is öltözködni a hűvös, őszi reggelnek megfelelően. Az ajtón kilépve azonban megláttam, hogy egy hatalmas alak támaszkodik a kerítésünknek, vállán iskolástáskával, kezében megpakolt szatyorral. A kabátja hátán Teiko felirat díszelgett.

- Atsushi? Te meg mit keresel itt? – kérdeztem tőle.

- Ööö… Ohio, Akachin! Hát, én… sajnálom, hogy tegnap olyan csúnyán Rád ültem… - egy péksüteményes papírzacskót nyújtott oda nekem. Még meleg volt. Ennyire komolyan vette volna a tegnapi incidensünket?

- Semmi baj, Murasak… - nem tudtam befejezni a mondatot, mert szinte leborult előttem, miközben… a bocsánatomért könyörgött??? – Tényleg nem tesz semmit, Mu…

- Elvigyelek a suliba? – kérdezte, de már emelt is a levegőbe.

- Hogy mit?! – próbáltam ellenkezni, amelynek következményeképp úgy egy métert estem vízszintes pózban. – Au! – dörzsölgettem a beütött csípőcsontom. – Atsushi Murasakibara, normális vagy?!

- Jaj, nem akartalak bántani! – kezdett el hisztizni.

- Hosszú napom lesz ma is – sóhajtottam fel.